Edmund Burke társadalomelmélete:

A konzervatív gondolkodás megalapítója, első képviselője. „Töprengés a francia forradalomról” című könyvében egy francia barátjától kapott tudósítás alapján írja le véleményét. Kifogásolta, hogy a konzervativizmusnak elmélete legyen. Mindig a társadalom állapotához kell alakítani saját tevékenységünket, felfogásunkat.
Az angol konzervativizmus a liberális eszméket tiszteletben tartja. 1789-ben a forradalomról kapott hírekből szinte előre megírta a forradalom következményeit (jakobinus diktatúra).
Az elvek követésének veszélye:

  • hajlamosít arra, hogy azokat a végletekig vigyük
  • a világ teoretikus felfogása
  • figyelmen kívül hagyja a partikuláris dolgokat, általánosít.
  • A politika előre jelezhetőha a társadalom nem arra halad, akkor befolyásolni akarják, akár erőszakos eszközökkel is.
  • Az elmélet egyszerűsít, de ettől a társadalom sokkal bonyolultabb.
  • Az elvi jellegű kijelentések időn kívüliek, nem lehet történelmi múlthoz kötni („minden ember szabadnak születik” – időn kívüli kijelentés)

Burke szerint a szabadság = az előző állapothoz képest jobb állapot (ha másnap úgy ébredek, hogy ma jobb, mint tegnap volt)
A forradalmiság és radikalizmus a hagyományos erény (lovagiasság, udvariasság) elhalásához vezet. A forradalom hatalmat ad a népnek szabadság helyett. Ideig-óráig érzelmi hatalommal rendelkezik a nép.
A királykivégzés üzenete = a népnek mekkora hatalma van, de Burke szerint az egyénnek kell félnie, ha a népnek ekkora a hatalma

Burke által a francia forradalomról kirobbantott vita nemcsak az angol politikai filozófia egyik legfontosabb állomása, hanem minden politikai gondolkodást valamilyen módon meghatároz. „Töprengés a francia forradalomról” című könyvében ( a konzervatívok Bibliájává vált) egy égetően fontos aktuálpolitikai kérdés megoldását tűzte célul maga elé, olyan általános következtetések levonását kísérelte meg, melyek a forradalmi események általánosabb filozófiai konzekvenciáival is számot vetnek. „Nem ismerem Franciaországot,… de ismerem az emberi természetet”.

Jellemző Burkre-re:

  • a királyi családdal szembeni egyértelmű elfogultság;
  • az arisztokrácia erkölcsi nézeteire vonatkozó idealisztikus nézet;
  • a szociális igazságtalanságok iránti szembetűnő „vakság”;
  • azon tétele, hogy a forradalom kirobbanása egy maroknyi csoport összeesküvésével magyarázható;
  • a nép önrendelkezési jogának kétségbevonása – azt a politikusokra bízza (≈ Rousseau polgárállama );
  • szemmel láthatóan, de be nem vallottan idegenkedett mindenfajta társadalmi haladással szemben.

Ma egyértelműen konzervatívnak tartjuk nézeteit ( a konzervatív hullám” fedezte föl” magának Burke-öt), ugyanis írásaiban könnyen nyomára bukkanunk annak az emotív elemnek, ami a konzervatív gondolkodás multfetisizálásának egyik kiváltó oka: Burke úgy mutatja be a modern kort, mint amelyben a lovagiasság  korát felváltotta a szofisták és gazdasági szakemberek kora.
A forradalom nem más, mint „a magatartásban, az érzelmekben és a véleményekben végbemenő forradalom”.

Burke filozófiai magatartása:

Legfőbb jellemzője az a kompromisszumkészség, mellyel a tények és a spekuláció közti köztes területet kereste.

Burke két hagyományra épített:    

  • angol empiricizmus
  • keresztény humanizmus

Gondolatmenetének kiindulópontja:  

  • gyakorlat
  • gyakorlati hasznosság

( Fontos számára azonban a magasrendű eszmei norma, a morál is)
Az elmélet és a gyakorlat helyes arányú keverése az egyik legfontosabb oka annak, hogy gondolatai még ma is vonzónak tűnnek. A politikai irodalomban páratlan nyelvezete Rousseau stílusához hasonlítható. Ebben nagy szerepe volt esztétikai tanulmányainak is. Az általa használt nyelvezet szervesen kapcsolódik politikai elméletéhez. Ezt bizonyítja az is, hogy az angol parlamentarizmus retorikája már Burke életében felhasználta az általa kidolgozott terminológiát, és mind a mai napig ez az elfogadott nyelvezete a burke-ináus politikai filozófiának.

Burke vonakodott filozófiai nézetei teljes kifejtésétől:

Nem tartozott a rendszeralkotó gondolkodók közé: a filozófia, csak mint etikai alap érdekelte.

Burke rendet látott a világban:

A teremtett világ gondosan elrendezett egész, melyben mindennek megvan a maga eleve lerendelt helye. Gondolatainak középpontjában a rend állt. A társadalom rendjéről alkotott koncepciója mögött a világegyetem rendjéről alkotott garndiózus elképzelése húzódott meg: „A világegyetem nem más, mint rend”. „Mindnyájan egy nagy, állandó, előttünk is létező törvény alávetettjeként születünk meg…, amelynek révén a világegyetem örök kereteihez kötődünk és kapcsolódunk…, amely alól egyetlenföldi hatóság sem menthet föl bennünket.” Minden politikai gondolata egy racionális és morális világegyetem keretei között mozgott.

Burke igen gyakran hivatkozik a természetre:

Etikájának, a társadalomról alkotott felfogásának ugyanis cáfolhatatlan mintájául szolgált a természet általa elképzelt szilárd és hierarchikusan szervezett rendje, áttekinthető és racionális szerkezete.
„ A Természethez kell fordulnunk, ha bármiféle információra szükségünk van. A Természet ugyanis: bölcsesség, reflexió nélkül és a fölött.”

Ezt a harmonikus képet ingatták meg benne a francia forradalomról szóló hírek. Egész világnézetének alapjait támadták meg: az Isten által elrendezett világ optimista hitét rombolta le benne néhány nap alatt e társadalmi katakizma. A forradalomban nem egyszerűen egy politikai mozgalmat látott, hanem Isten elleni lázadást: „A franciák szakítottak a világegyetemmel”. Szerinte: Isten pusztulásra ítélte nemcsak a franciákat, hanem az egész európai civilizációt is, sőt az egész emberiséget. Életének a francia forradalom kibontakozása után hátralévő éveit ezért éli mind mélyebb depresszióba és melankóliába zuhanva. DE: végsőkig megőrizte a hitét abban, hogy az embernek igenis módja van befolyásolni sorsát.

Burke szerint az igazi filozófia az ember természetének megfejtését tűzi ki célul maga elé. Ezért is helyezi magasabbra az emberi természetet még a természeti jognál is.
Burke mélységesen pesszimistán ítélte meg az emberi morált. Gondolkodásának kiindulópontja az, hogy az „emberi természet bonyolult”. Ennek oka abban keresendő, hogy a cselekvései mögött  rejlő motiváció számtalan forrásból táplálkozhat: az intellektus mellett olyan tényezők is befolyásolják, mint a megszokás és az esetleg nem is tudatos vágyak. Az ízlés, a fantázia és az ideális utáni vonzódás is része az  emberi tapasztalatnak: „remény és félelem mindennek a forrása bennünk…”.
Burke szerint az emberi személyiséget sokféle külső és belső tényező határozza meg. „Minden emberi elképzelésben egy alapvető bizonytalansággal” számol. Ezek a korlátok az okai, hogy az ember eredendően esendő lény. Mint ilyen azonban nevelhető és nevelődő. Nézete szerint: „ a nehézség jó az embernek”. Ebben látja a nevelés eszközét. „Egy szigorú és férfias moralitásra” van szükség. Az ember ugyanis csak részben ura magának, lénye másik része külső erők függvénye. Ez a másik rész – Burke szerint – a morális rész. Burke a kétféle én egységében látja az ember kiteljesedésének lehetőségét. Szerinte csak az egyéni élet boldogsága lehet az igazi politika célja.

Az ember valóságmegismerő kapacitása igencsak korlátolt, a körülöttünk lévő világról szerzett információink meglehetősen megbízhatatlanok. Ez nemcsak az ember adottságaiból fakad, hanem a teremtett világ szerkezetének rendkívüli bonyolultságából.
Az ember individuális és racionális tudatának határai vannak. A legfontosabb: az időbeni határ. (A múlt nem a jelen előli menekvés eszköze: jelentőségét azáltal nyeri el, ha a jelen számára hasznosítható tanítása van. )
Nem idealizálja a múltat, nem akar visszatérni egy rég letűnt korhoz, csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelmet úgy kell tekinteni, mint az ismeretek kimeríthetetlen tárházát, amellyel szembeszegülni csak abban az esetben érdemet, ha az már elkerülhetetlenné válik.
Az állandó, fokozatos és aprólékos reformálás az egyetlen követendő módszer a történelem hátrányos következményeinek leküzdésére. A történelem nem más, mint a természet egyik különleges megnyilvánulása. Nem valami metafizikai entitás, mozgása bizonyos fokig az evolúcióhoz hasonlítható. Nem lát szakadást a természetben és a történelemben élő emberek között: az ember igazi természetéhez hozzátartozik társadalmisága.

Az egyén cselekedeteit szükségszerűen és helyes irányba befolyásolja az előítélet.
Szerepe: az Ész korrekciója.  Az előítéleteknek az egyén életében játszott szerepére vonatkozó fejtegetéseit mind a modern pszichológia, mind a 20. századi filozófia egyes irányzatai (pl. Heidegger, Wittgenstein) megerősítették.  Az előítélet révén „egy ember erényei elszigetelt cselekvések sorából szokássá válnak. A helyes előítélet által kötelessége természete részévé válik”. Az előítélet Burke szerint tehát nem a racionalitás felfüggesztése, hanem időbeli függőségének felismerése és gyakorlati megvalósulásának feltételezett módja. Az ember cselekedeteinek leggyakoribb szintje nem a reflexió, hanem az automatikus cselekvés: a megszokás.

Szokások:

A valóság elemeivel az egyén szokásaiban találkozik, így legtöbb ismeretünk is ilyen természetű és eredetű.

Gyakorlat:

Fontos szerepet kap Burke életében. Konzervativizmusának modernsége abban áll, hogy érveit a történelmi létre és a gyakorlatra alapozza, és nem a filozófiai igazságra. A gyakorlat a metafizikusnak tekintett elmélettel kerül szembe, és azon kerekedik fölül. Burke felfogása ezért tekinthető utilitarianistának. A politika egyetlen lehetséges céljának a köz – az egyének közösségének – boldogságát tartja. Minden könyvből szerzett tudásnál többet ér a gyakorlati jellegű, cselekvésből vagy személyes eszmecseréből származó tapasztalat.
A gyakorlat alakítja ki a gyakorlati észjárást (prudence).

Érzelem:

az Ész hatalmát korlátozza. „Az értelem (reason), amely száműzi a vonzalmakat, nem lesz képes betölteni azok helyét.” Ha pedig így van, ez maga után vonja, hogy az Ész bizonyos irányokban vak, esetleg még elvakult is. Az egyén világbeli tájékozódásában érzelmei, vonzalmai, rokon- és ellenszenvei meglepően fontosak.

Intézmények:

Az egyéni tévedéseket jó hatásfokkal korrigálhatják. Az egyén látásmódját ugyanis a társadalom szervezeti felépítése döntő módon befolyásolja. A társadalom nemcsak az individuális Ész túlkapásai, de az egyes ember szenvedélyei ellen is garanciákat nyújt. Egy politikai filozófia kidolgozásánál a legfontosabb szempont az ember természete kell, hogy legyen. Burke értékhierarchiájának csúcsán a társadalom felépítése szempontjából is a harmónia áll. Ez a harmónia a társadalom különböző, tehát nem egyenlő részeinek összehangolt működéséből fakad. Elképzelése szerint: a társadalom ideális felépítése az egyházéhoz hasonlít. A francia forradalom egyik legnagyobb bűnének tekinti, hogy az egyház ellen fordult.
A hierarchikusan szervezett, egymással kölcsönös függőségi viszonyban álló társadalmi rétegekből fölépített társadalmi struktúra a természet tükörképe, az egyetlen racionális társadalmi szervezeti forma. Racionalitásából fakadóan morális állapot is: a morális racionalitás állapota. ( Az angol társadalom hagyományos felépítését tartotta bizonyítéknak: a társadalom nem csupán tagjainak összessége, hanem az általuk alkotott  rendszerek révén annál sokkal több).

Burke számára az alkotmány nem csupán és nem elsősorban politikai szerződés, hanem évszázados hagyományokra épülő hallgatólagos egyetértés, mely a társadalom működésének összhangját biztosítja. Ugyanazt biztosítja a társadalom számára, mint a természeti törvények a természet működésében. Az alkotmányba való hívatlan és óvatlan beavatkozás korrigálhatatlan károkat okozhat egy társadalom fejlődésében.

Burke politikai elmélete:

A politikában nem az igazság megtalálása a fontos cél, sokkal inkább az a fontos, mi a jó.
A politika mindig erkölcsi jellegű. A politikai szereplők közötti kapcsolatot is morálisan telítettnek képzeli. Uralkodó és alattvalója közötti igazi bizalom alapja a személyes kapcsolat morális tartalma lehet. Az ideális feudális rendszernek is az volt a legfőbb erénye, hogy a hatalom nyersességét megszelídítette, és „a törvénynek való alávetettséget természetessé tette azáltal, hogy személyesség alakította…” Úgy véli: ha a ráció és a felvilágosult vallástalanság betör a politika szférájába is, a hatalmon lévők erkölcsi számonkérhetősége  szűnhet meg, ami beláthatatlan következményekkel járhat a hatalomgyakorlás módját illetően.
A szerves fejlődés eredményeként kialakult társadalomban a politikai rendszer természetes módon fejlődik ki a fennálló társadalmi viszonyokból. Burke empirikus tapasztalata, hogy: „a hatalom korrumpál, és az abszolút hatalom abszolút módon korrumpál” (Lord Acton)
Ezért fektet különös hangsúlyt az uralkodók felelősségére. A hatalom birtokosának a befektetett bizalommal nemcsak alattvalóinak, hanem Istennek is el kell számolnia. A hatalom korrumpálása ellen a hatalmon lévő nem tud, illetve nem akar védekezni, ezért szükséges, hogy külső gátak akadályozzák meg a hatalom kóros elburjánzását. 

Ez a gát nem lehet csupán jogi formula. Erkölcsi szempontból „a szokások nagyobb jelentőségűek, mint a törvények”. A törvényeket nem szabad a társadalomra rákényszeríteni, azoknak a hagyományokból kell kisarjadnia. Értékrendjének csúcsára a társadalmi rendet állította. Csak a társadalmi rend stabilitása biztosíthatja azt a hagyományt, mely megadhatja a társadalomban egyáltalán elérhető maximális szabadságot. Szabad kormányt alakítani, azaz a szabadságot a korlátokkal összebékíteni, szükségszerűen igen sok fejtörést okoz minden politikusnak. Burke szerint: a szabadság és a rend, a szabadság és az autoritás nem egymással ellentétes, hanem egymást feltételező , egymást kiegészítő fogalmak, melyek magukban, egymástól elszakítva nem értelmezhetők. (konzervatív jelleg!)
A szabadságot csak akkor érdemlik ki az állam polgárai, ha magukra vállalják azokat a kötelezettségeket, amelyek azzal együtt járnak, de a társadalmi rend csak akkor gyümölcsöző, ha az emberek szabadságát biztosítja.

Az egyéni jogok között kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a tulajdonhoz fűződő jognak. Vallja, hogy a tulajdon garantálhatja a legbiztosabban az egyén szabadságát. Ugyanakkor tudja, hogy „ a tulajdon legfőbb jellegzetessége, s ez megszerzésének és megőrzésének módjából egyszerre fakad, az egyenlőtlen elosztása. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy valami külsődleges módszerrel ezt a természetes egyenlőtlenséget befolyásolják. A társadalmi rétegek egyenlősítésére törekvő szándék igazából soha nem jelent könnyítést az alulmaradottaknak, de megbonthatja a társadalom kialakult rendjét, melyet a hatalomnak inkább védelmeznie kellene. Ezért nem lehet joga sem a törvényhozó, sem a végrehajtó hatalomnak arra, hogy erőszakosan beavatkozzon a tulajdonviszonyokba, melyeknek támadhatatlanságát Burke alapvető jognak tekintette.

Burke nem fogadta el azt az érvelést, amely szerint az emberek kezdetben, a természeti állapotban bizonyos alapvető jogokkal jöttek a világra, amelyeknek egy részét a társadalmi szerződés révén önként föladták, és amelyre bármikor újból jogot formálhatnak. Burke szerint nem létezik absztrakt individuum, így annak nem is lehetnek absztrakt, minden körülménytől független, univerzális jogai.
Másrészt társadalomelméletének megfelelően azt vallja, hogy a társadalom nem egymástól független, univerzális jogokkal felruházott egyének koegzisztenciája, hanem olyan egyéneké, akik saját érdekükben tudatos és öntudatlan kötelékek sokaságával kapcsolódnak egymáshoz. Így a jogokat sem lehet az egyes egyénekhez fűződő jogokként felfogni, csakis az egyénnek másokhoz fűződő viszonya tekintetében értelmezhetőek. Amíg az egyéneket magukban tekintjük, addig ugyanis teljes szabadságot élveznek. Csak a társadalmi viszonyok között van értelme az emberi jogokat vizsgálni, s akkor ezek már egymáshoz fűződő viszonyokra vonatkoznak, méghozzá olyan viszonyokra, melyek morálisan is terheltek. Ezért és ennyiben a jogok nem létünkből fakadó, metafizikai entitások, hanem a többiek által ránk ruházott privilégiumok. Ahhoz, hogy ezeket a jogokat meghatározhassuk, tekintettel kell lennünk az adott társadalom konvencióira, szokásaira, pozitív és ember alkotta törvényeire is.

Burke volt az, aki szinte az eseményekkel egy időben figyelt föl a francia forradalom világpolitikai jelentőségére, és számba vette lehetséges utóhatásait is.
A modern kor eseményei kísértetiesen igazolták Burke néhány tételét. (Ezért nem tűnik meggyőzőnek Tocquieville azon állítása, mely szerint Burke kitűnően ítélt meg bizonyos fejleményeket a forradalom alatt, és azokat a filozófiai gyengeségeket, melyek azok létrejöttében közrejátszottak, de teljességgel tévedett a forradalom általános karaktere tekintetében. Tocqueville általánosító megjegyzése tűnik túlzásnak, mely szerint a forradalom mindent összevetve jótékony hatású volt.)
„ A francia forradalom az európai történelemnek egyszerre a legsikeresebb és a legsikertelenebb forradalma. A legsikeresebb azért, mert a társadalomnak olyan mértékű racionális átszervezését tette lehetővé, amekkora átszervezést az azelőtti forradalmak nem csináltak, és a legsikertelenebb azért, mert egy olyan méretű félelmet keltett fel, amiből a nyugati világ azóta sem tudott fölépülni.” (Bibó István)

A gyökeres fordulatban a legfontosabb törés, amit Burke fölfedezni vélt, az elvek és a gyakorlat között húzódott. A kiismerhetőnek hitt politikai világ egésze vált szerinte romhalmazzá. A felvilágosult racionalista, és annak nyomán a forradalmár az, aki országát tiszta lapnak képzeli, amelyre azt írhat, amit csak óhajt. A forradalom legijesztőbb következménye az általános létbizonytalanság. Megbocsáthatatlan bűn „emberek sokaságának boldogságával kísérletezni”. Az ilyen kísérletek az önkényuralom, a totalitarizmus kialakulásának táptalaját adják.
A forradalmárok tökéletes biztonságérzetéből fakad az a kegyetlenség, mely az állandósuló félelem felkeltésének eszköze. A félelem lesz az egyetlen kapcsolat az egyén és a közösség között. A civil társadalom minden más formája, és így a társadalomnak a politika behatása elleni mindenfajta védőmechanizmusa megszűnik. „Vannak olyan eljárások és eszközök, melyeket még a köztársaság védelmében sem vesz igénybe egy jó ember”. A forradalom legfőbb bűnének azt nevezi, hogy minden deklaráció dacára az erkölcs és a politika ennyire eltávolodott egymástól.
A forradalom legnagyobb bűne az volt, hogy embertelen. Az új emberfaj megjelenése nem illik bele a keresztény világképbe. Az igazi forradalom ugyanis a természetben zajlik, és az emberi szellem számára alkot új alkotmányt. Ez persze Burke nézete szerint lehetetlen, hiszen Isten teremtménye az ember, akinek végleges kialakulásához ugyan hozzájárult a természet, de azt utólag semmiféle mesterséges intézmény meg nem változtathatja. A világi társadalom átalakítása istentelenség. Az univerzalisztikus katasztrofizmus Burke filozófiájának szerves része. Filozófiájának vonatkozásai előrevetítik és megvilágítják a modern politika bizonyos jellegzetességeit.