1871. Németország egyesülése:

Sok tudományos központ alakul ki, ellentétben Franciaországgal, ahol egy központ létezik, Párizs. Ebből kifolyólag a német szociológia intézményesülése elhúzódik, ám annál karakteresebbé fejlődik.
Újkantiánus iskola (neokantiánus) – Weberre a Dél-német neokantianizmus hatott. Kant nyomán a valóságot két részre osztja:

  1. természeti valóság
  2. társadalmi valóság

E két valóság kétféle megismerési módot kíván, így megkülönböztet természettudományt illetve kultúrtudományt vagy más néven szellemtudományt.
Hermeneutika: az értelmezés és a magyarázat módszere. A hermeneutika mint jelenség régi, ám mint tudomány, a XIX. században jön létre (Dilthey, Schleiermacher).

A WEBERI MEGÉRTő SZOCIOLÓGIA ALAPELEMEI

Beleérző megértés:

A megértéshez belehelyezkedünk a szerepbe („Nem kell ahhoz Caesarnak lennem, hogy megértsem Caesart.” – M. W.) Weber szerint ez a fajta megértés csak nagyon kevéssé használható a szociológiában.

Racionális megértés:

  • Evidens, közvetlen megértés: minden körülmény és feltétel tökéletes ismerete a rendelkezésünkre áll. Csak a természettudományoknál fordul elő.
  • Ideáltípus: A történelem értelmet nem hordoz, ebből következően kauzális összefüggést megpróbálni kimutatni benne nincs értelme, lehetetlen. Megtehetjük viszont, hogy számunkra fontos jelenségeket kiválasztunk, és ezekből egy ideáltípust gyártunk. Ez nem ideális típust jelent, hanem arra utal az „ideál”, hogy általunk kedvezőnek tartott momentumokból gyártunk valamit, ami sosem volt. Ezt vetítjük rá a valóságra és a kettő közötti eltéréseket vizsgáljuk. Az eltérések jellemzik a valóságot. (Weber itt finoman elsiklott afelett a logikai bukfenc felett, hogy ha a valóság megismerhetetlen volta miatt van szükség az ideáltípusra, akkor a későbbiekben hogyan tudja azt éppen a konkrét valósággal összevetni. A későbbiekben erre is adott magyarázatot „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” c. művében, DE NEM TUDOM HOGYAN!!!)

Az ideáltípus nem célja, hanem eszköze a kutatásnak. Weber szerint az ideáltípus nem ad plusz tudást, mindössze segít értelmezni a különbségeket.

WEBER POLITIKAI SZOCIOLÓGIÁJA

  1. Hatalom
  2. Uralom – olyan hatalom, ahol az uralmon lévő hatalomgyakorlása nem ütközik ellenállásba (legitim hatalom).

A legitimáció nem összetévesztendő a legalitással

Az uralom három típusát különbözteti meg:

  1. Tradicionális
  2. Karizmatikus
  3. Racionális, bürokratikus

1920. München – A politika mint hivatás (előadás)

Lehet-e hivatás vagy inkább hobby? Weber szerint hivatássá válik.
A politika, mint hivatás, hogyan vegye figyelembe az erkölcsi szempontokat:

  • érzületetika: az az erkölcs, mely vallásokból vezethető le
  • felelősségetika: szakmát űző embert jellemez – meg kell tenni erkölcstelen dolgokat a társadalom érdekében (Dosztojevszkij – Karamazov testvérek – A nagy inkvizítor)

Weber ebben a tanulmányban olyan kérdésekre keresi a választ, mint:

  1. Lehetséges–e a hivatásszerűen űzött politikai tevékenység, és ha igen, hogyan?
  2. Milyen elkötelezettségekkel jár e tevékenység?
  3. Melyek a "jó" politikus erényei?
  4. Melyek a "helyes" célok és hogyan valósíthatók meg?
  5. Történeti szempontból a változó társadalmi–gazdasági környezet feltételei milyen politikus–típusokat teremtenek és tüntetnek el?

A módszerről:

Az elemzés általános módszere tekintetében egymást támogató "formális" és "történeti" mozzanatokat láthatunk: Weber kiinduló feltevéseket és néhány ténymegállapításnak tetsző kijelentést fogalmaz meg – ezek képezik a formális keretet. A fogalmak és definíciók tartalmát azonban a történeti példák absztrakciója szolgáltatja úgy, hogy előbb a (politika–) történeti események közti oksági viszonyok kerülnek megállapításra, majd ezek a példák egyfajta illusztrációként jelennek meg, melyek aztán "egybevágnak" a formális kerettel. E kettő alapján tesz Weber történeti predikciókat és normatív állításokat.

A fent említett kérdések vizsgálata előtt Weber arra keres választ, hogy mi is a politikai tevékenység jelentősége az életvitel egészén belül, s ezzel a problémát a társadalmi cselekvés egészének kontextusába helyezi. Ehhez azonban előre kell bocsátani a már említett "formális" megfontolásokat.

A politikát:

Weber "funkcionálisan" definiálja: ez egy politikai szövetség (állam) vezetése, vagy vezetésének befolyásolása. De mi az állam? Ismét "funkcionális" leírást kapunk, ugyanis "minden állam speciális eszköze a fizikai erőszak." Tehát egy társadalmi képződmény (állam) létének szükséges (de persze nem elégséges) feltétele az erőszak, másként megszűnik az állam fogalma, anarchia keletkezik. Ezt a leírást pontosítva, a modern állam és az erőszak viszonya kapcsán elmondja, hogy a modern állam "az az emberi közösség, amely egy meghatározott területen önmaga számára igényli a legitim fizikai erőszak monopóliumát." A weberi "jelenkorban" az államtól független szövetségek vagy egyének fizikai erőszakra való jogát az állam legitimálja, az állam tehát "az erőszakhoz való 'jog' egyedüli forrása." Emlékezzünk csak: Rousseaunál az erőszak semmiféle jogot nem legitimál, az (állami) erőszakra való jogot viszont az alaptörvény legitimálja, amely mögött a közakarat áll. Weber ezzel szemben megfordítja a sorrendet, és azt állítja, hogy a politika nem más, mint törekvés a hatalomból való részesedésre, illetőleg a hatalomelosztás befolyásolására. A politikai döntések pedig a hatalom elosztására, megtartására, avagy átrendezésére irányulnak. Végülis az állam politikai szövetségek hatalmi viszonya, amely a legitim (–nek tekintett) erőszak eszközére támaszkodik. Fennállásához elengedhetetlen az 'alattvalók' engedelmessége a hatalmat birtoklók tekintélyének.
Kérdéses azonban, hogy
(i) Mi a hatalom legitimációs alapja, és
(ii) Milyen külső eszközökön nyugszik ez a hatalom?

A hatalom:

(tekintély) legitimációs alapjai Weber szerint a következők lehetnek: (a) hagyomány (ekkor tradicionális hatalomról beszélünk), (b) karizma (ami egyfajta természetfeletti adottságot jelent) és (c) a legalitás (vagyis az a hit, hogy a "törvényes előírás és a racionális szabályokon nyugvó objektivitás" érvényesül az államban). Az 'alattvalók' engedelmességét azonban jórészt egyéni–, illetve csoportérdekek, valamint pszichológiai tényezők, a félelem és remény motiválják.
Weber elsősorban a karizmára épülő hatalommal foglalkozik, ami a vezér személyes karizmája iránti engedelmes odaadást jelent, és ugyanakkor ez lesz a hivatásgondolat gyökere is. A főbb vezértípusok közül kiemelendő az ún. "nyugati típus", azaz a politikai vezér: a szabad demagóg (antik), és a parlamenti pártvezér (modern).

A hatalom külső eszközei:

Egy hatalmi szervezet folytonosságának feltételeit jelentik, céljuk pedig természetesen az "alattvalói" engedelmesség a legitim hatalombirtokos iránt. A kívánt engedelmesség materiális eszközei az alábbiak:

  1. Az igazgatási személyzet, és
  2. Az igazgatás dologi eszközei

Az előbbi a politikai–hatalmi gépezet külső megjelenítője. Az ő engedelmességüket többnyire az anyagi juttatások és a társadalmi megbecsülés motiválja. Ehhez kapcsolódik az állami berendezkedések osztályozásának (egyik) módja. Nézzük az alábbi kérdést:
Az igazgatási személyzet saját tulajdonát képezik–e az igazgatási eszközök?
* Ha igen, akkor a politikai szövetséget rendileg tagoltnak (megosztott hatalomnak) nevezzük.
* Ha nem, akkor a politikai szövetséget bürokratikus államrendnek (monopolizált hatalomnak) mondjuk.
Az igazgatási személyzet és az igazgatás tárgyi eszközeinek teljes (maradéktalan) elválasztása a modern állam jelensége - állapítja meg Weber.

A fogalmi mozzanat tisztázása:

A modern állam olyan intézményes hatalmi szövetség, amely monopolizálta (egy területre koncentrálta) a legitim fizikai erőszakot, azaz a hatalom eszközeit. E cél érdekében vezetői kezében egyesítette az igazgatás tárgyi eszközeit, miközben a tisztségviselőket "kisajátította", és helyükre önmagát helyezte - állítja Weber. E kisajátítási mozzanat során jelentek meg azok a hivatásos politikusok, akik a politikai uralkodók szolgálatába léptek.

Hogy kicsoda a hivatásos politikus? Ehhez lássunk egy újabb osztályozást, amely a "politikus" kategóriájával foglalkozik. Politikus kétféle lehet, mégpedig:
(i) "alkalmi" politikus, ez a szavazó állampolgár,
(ii) "hivatásos" politikus, aki vagy mellék–, vagy főállású.

Akiknek viszont a (nagybetűs) Politika hivatást jelent, azok többnyire:
(1) "érte" élnek, vagy éppen
(2) "belőle" élnek.
Előbbi – pszichológiai értelemben – erre alapozza az életét, hiszen egyrészt élvezi a hatalom birtoklását, másrészt pedig csak egy "ügy" szolgálata adhat értelmet az életének. Utóbbi inkább arra törekszik, hogy tartós bevételi forrást csináljon a hivatásából, és nem nagyon foglalkozik magasabb "ügyekkel".
Weber az első politikus–típust preferálja. Ahhoz, hogy e típus kerüljön hatalomra – legalábbis a magántulajdonon alapuló politikai berendezkedésben -, az alábbi szükséges feltételeknek kell teljesülniök:

  • Gazdaságilag függetlennek kell lennie a politikai tevékenység révén adódó bevételektől, azaz rendelkezzék elegendő magánvagyonnal,
  • Gazdaságilag nélkülözhetőnek kell lennie, vagyis a jövedelme nem függhet attól, hogy milyen tevékenységre koncentrál.

A fentiekből Weber néhány következtetést von le. Ha az államot az (1) típus irányítja, akkor a vezető politikai réteg szelekciója plutokratikus lesz, míg a (2) típus esetében a szelekció más jellegű. Weber rámutat arra is, hogy olykor az (1) is erősíti gazdasági hatalmát, és az sem törvényszerű, hogy a (2) kizárólag saját gazdasági érdekeivel van elfoglalva. A politikai idealizmus Weber szerint nem az előbbi két szereplő tevékenysége során, hanem a politikában nem érdekeltek (vagyontalanok) színrelépésével – főként forradalmi időszakokban - jelenik meg.

A hivatásos politikusok működésének talán leglátványosabb jeleneteit a pártcsaták képezik, melyek részben érdemi célok, részben pedig a hivatalok elosztása érdekében zajlanak. Ez utóbbival kapcsolatban megfigyelhető két ellentétes irányú tendencia: az egyik az a (minden pártnál erősödő) hajlam, hogy a növekvő bürokratizálódással együtt jár a hivatalnoklétszám növekedése, ez pedig maga után vonja a megélhetést biztosító pozícióra törekvők számának növekedését. A másik tendencia ezzel szemben a hivatalnokok egyre nagyobb arányú specializálódása, és e hivatalnokok – magasan kvalifikált szellemi dolgozók lévén – fejlett (rendi) önérzettel lépnek a porondra. Ez egyre nagyobb munkamegosztást, majd a (gazdasági, katonai, igazgatási stb.) szakhivatalnoki réteg létrejöttét eredményezi. A folyamat "végpontján" felmerül az igény a "vezető politikus" szerepkörének betöltésére: ő, a vezető államférfi irányítja majd az egész kül– és belpolitikát. Weber siet hozzátenni, hogy ennek az összetett folyamatnak többek közt az alkotmányos fejlődés volt a mozgatórugója.

Történeti megfontolások:

Weber itt történeti példákon mutatja meg azt, hogy miképpen zajlottak le a fenti folyamat egyes fázisai - előbb általánosan, majd egy–egy ország (Anglia, Egyesült Államok, Németország) esetében is.
Az államigazgatás legfelső szintjét érintő változásokért Weber többek közt két tényezőt "tesz felelőssé". Egyrészt a hivatalnoki szakértelem növekedése, másrészt az uralkodói szakértelem csökkenése vezet oda, hogy a testületi hatóságokat a kabinet váltja fel, melynek döntési jogkörébe kerülnek a legfőbb államhatóság határozatai. A korábban szemben álló uralkodó és szakhivatalnoki réteg ugyanis most a pártok ellen fordul azzal a céllal, hogy a testületi rendszer hatalmi befolyását felváltsák egyetlen személyével: a kabinetvezetőével. Következmény: fellép az egységes vezetést biztosító hivatalnokrendszer. Immár beindulhat a politika nagyüzeme. Ez megköveteli a hatalmi harcban és pártéletben való jártasságot, s ennek nyomán elkülönül a szakhivatalnoki és a politikai hivatalnoki réteg. Utóbbiak rendkívül mobilisakká válnak: tetszés szerint áthelyezhetők, elbocsáthatók. Az ide belépők magas képzettséggel rendelkeznek – a minisztert leszámítva, hiszen ő "csak" képviseli az aktuális politikai–hatalmi helyzetet; feladata az, hogy egységesítse a különböző politikai szempontokat.
E nagyüzem mérnöke az ügyvéd. "A modern demokrácia és a modern ügyvédek elválaszthatatlanul összetartoznak." - állapítja meg ironikusan Weber. Jelentőségük a mesterségükből fakad: érdekeket képviselnek. Míg a hivatalnok nem politizál, hanem igazgat (lehetőleg elfogulatlanul), és felelőssége csupán közvetett (utasítást hajt végre, felettesét terheli a felelősség), addig a politikus – főként a pártvezér – harcol, és cselekvésének felelőssége egyéni jellegű. A másik jellegzetes figura az újságíró, akinek nincs állandó társadalmi besorolása, mondhatni "pária" helyzetben van. ő csak kivételes esetben válik pártvezérré, mert többnyire vagyontalan és nélkülözhető. A gazdasági hatalommal bíró sajtómágnások befolyásossága viszont apolitikus újságíráshoz vezethet, melynek jellemzője az "apróhirdetés" műfajának túltengése. Weber figyelemreméltó megjegyzése szerint az újságírás az egyik legnagyobb politikai felelősséggel járó hivatás.
A párthivatalnok fejlődéstörténeti pozíciójának meghatározásához Weber megvizsgálja az egyes pártokat és ezek struktúráját. Ha a politizálás érdekelt emberek tevékenysége, úgy a kis csoportnak számító párt - amely a politikai hatalomban való részvételben érdekelt - általában híveket kíván toborozni, ezért választásokon jelöli magát, és szavazatokat próbál szerezni, melynek eredményeképpen a társadalmat politikailag aktív és passzív táborokra (szavazópolgárokra) osztja. A pártprogramokat gyakran alárendelik e cél elérésének, és minden eszközt megragadnak a tömegek meggyőzésére. (Érdemes visszaemlékezni Weber megjegyzésére az újságírók felelősségéről.)
A pártszervezetek létrejötte együtt jár a demokrácia, a tömeges választójog, a tömegek megnyerésének és megszervezésének jelenségével - mondja Weber. Nem csoda, hogy az államigazgatás korábbi belső irányítását a hivatásos politikusok külső irányítása váltja fel, a tényleges hatalom pedig olyan pártpolitikusok kezébe kerül, akik képesek sakkban tartani a parlamenti képviselőket – ilyen struktúra létrehozásához pedig a népszavazásos demokrácia bevezetése látszik célszerűnek.
A hatalmi harcban a pártvezetővel szembeni szinte egyedüli elvárás az, hogy mandátumokat, azaz hatalmat jelentő hivatalokat szerezzen saját személyes karizmája segítségével.

Angliában:

Az említett kabinet létrehozását az uralkodó pártok azon törekvései motiválták, hogy ők gyakorolhassák a hatalmat a bel– és külpolitikában. A kabinetvezető feladata a nyilvánossággal szembeni felelős vezető szerepére korlátozódott. A korábban nagy befolyású honoráciorok ("egyenrangú körzeti pártvezetők"), akik egyrészt a választópolgárok és a parlament közé ékelődtek, másrészt a pártok és a leader (miniszterelnök), valamint a whip (a hivatalok elosztásáért felelős poszt) mellett gyakoroltak politikai hatalmat, az 1868–tól létrejövő Carcus–rendszerrel kezdték elveszíteni pozíciójukat. Ez utóbbit a nagyarányú demokratizálódás és bürokratizálódás, és ennek nyomán a hatalomelosztás megváltozása (a leader térnyerése) motiválta. A parlamenti képviselőkből gyakorlatilag szavazógépek váltak, és a parlament felett álló leader a diktátor szerepét kezdte játszani. A vezér kiválasztása ugyanis jórészt a demagóg retorika alapján történt.

Az Egyesült Államokban:

1824–ig az Angliáéhoz hasonló helyzet uralkodott. A népszavazáson alapuló politikai gépezet korai kialakulásának oka az volt, hogy a végrehajtási apparátus feje - vagyis a népszavazással megválasztott elnök – egyben a hivatalok elosztását is végezte (spoils system). A szembenálló pártok valóságos pozícióvadász szervezetekké váltak, programjaikat is e célhoz igazítva. A pártokban megjelenik a boss, a politikai nagyvállalkozó, aki hivatalokat vásárol, s így nélkülözhetetlenné válik a párt vezetésében, amennyiben megszerzi a párt működéséhez szükséges anyagi javakat. A spoils system fokozatosan szorult ki, amikor a képzettséget igénylő hivatali állásoknál fizetett (és nyugdíjjal ellátott) posztokat alakítottak ki.

Németország:

Esetében Weber a következő jelenségeket emeli ki. Az államéletben a parlament hatalma szinte a nullával egyenlő, így vezér sem kerül oda tartósan. Ezzel szemben Németország fejlett hivatalnokréteggel rendelkezik, a pártok pedig jobbára elvi politizálást folytatnak - ez az angliai helyzethez hasonlít, amennyiben a honoráciorok uralmáról lehet beszélni. Az 1919–es forradalom döntő változásokat hozott. Újfajta pártapparátusok jelennek meg: egyrészt "amatőr" szervezetek, melyeket diákok alapítottak és a vezér szerepére egyetemi tanárokat kértek fel, másrészt "üzleti" szerveződések, amikor is a vezért gazdasági alapon választották.

A fentiekből Weber általánosan arra következtet, hogy ha a pártokat népszavazásra támaszkodó vezérek irányítják, akkor ez feltételezi a hívek vak engedelmességét, ami szellemi proletarizálódásukat jelenti. Végül is "nincs más választás: vagy gépezettel működő vezéri demokrácia, vagy vezér nélküli demokrácia, azaz a hivatásos politikusok uralma." - állapítja meg. Ebben a történelmi helyzetben a politikából élők számára Weber három utat lát: az újságírás, a párhivatalnokság, és az érdekképviseleti tevékenység lehetőségét. A politikának élő hivatásos politikus előtt pedig a történelmi jelentőségű események irányításának feladata áll. Ehhez azonban bizonyos feltételeknek kell megfelelnie. "Milyen embernek kell lennie annak, aki beavatkozhat a történelem menetébe?" - teszi fel a kérdést Weber, és a következő etikai–pszichológiai kritériumokat adja meg:

  1. szenvedély (ügyszeretet, odaadás egy ügy iránt),
  2. felelősségérzet (az ügy iránt érzett felelősség),
  3. arányérzék (a valóság tényeit kellő lelkierővel és nyugalommal kell fogadnia; legyen távolságtartó mind az emberektől, mind a dolgoktól)

Mindenek előtt azonban: Le kell győznie a hiúságot!
Ha a hivatásos politikus a hatalomra való törekvésben nélkülözi az ügyet, bűnt követ el. Weber szerint két ilyen van a politikában: az ügy nélkülözése, és a felelőtlenség, mely utóbbi ösztönzője többnyire a hiúság.
De milyen ügyet válasszon, milyen ügy mellett kötelezze el magát a hivatásos politikus? "Hogy milyen legyen ez az ügy, melynek szolgálatában a politikus hatalommal bír és használja hatalmát, az hit kérdése." - mondja Weber, s ezzel kiemeli a politika mint ügy ethoszát a hagyományos etikai kérdésfeltevések köréből. Etika és politika viszonyát azért kell specifikálni, mert a politika hatalommal (erőszakkal) dolgozik, és az erőszak hagyományosan nem tartozik a "jó" dolgok közé. Weber ezért elkülöníti az abszolút (evangéliumi) etika és a politikai etika fogalmát. Az előbbi minden–vagy–semmi típusú, mert nem törődik semmiféle következménnyel, tehát lelkiismeret–etikailag motivált. A politikai etika viszont felelősségetikailag motivált, azaz mindig a cselekvés következményeit mérlegeli. Az etikai cél (a "jó") mellett dönteni kell abban is, hogy milyen eszközökkel lehet ezt a célt elérni; és mivel a politika eszköze az erőszak, ezért csődöt mond a lelkiismeret–etika ezen a területen. A vallásos etikák ezt a problémát úgy kívánják megoldani, hogy az egyéneket különböző, egymástól eltérő életpályákba (tulajdonképpen kasztokba) próbálják helyezni, és ezzel magát az etikát is széttagolják. A politikai etikát ezzel szemben a legitim erőszak határozza meg. Weber szerint itt egy feloldhatatlan etikai paradoxon lép fel:

Ha valaki a nemes célt politikai (erőszakos) cselekvéssel akarja elérni, vagyis a felelősség útján jár, az veszélyezteti a "lélek üdvét".
Ha azonban e nemes célt a lelkiismeret–etikát követve próbálja megvalósítani, hiányozni fog belőle a következményekért vállalt felelősség.

Weber ezt a paradoxont azzal próbálja áthidalni, hogy a lelkiismeret–etika és a felelősségetika egymást kiegészítő szerepét hangsúlyozza, és e két attitűd dinamikus egyensúlya teszi lehetővé - mondja Weber –, hogy a Politika egyáltalán Hivatása lehessen valakinek.

Kulcsszavak:

Állam, Legitimitás, Karizmára épülő hatalom, Pártok, Bürokrácia, Vezér, Hivatásos politikus, Etikai paradoxon

A WEBERI CSELEKVÉSELMÉLET

Alapkategóriák

  1. Viselkedés – a viselkedő nem társít racionálisan értelmezhető értelmet viselkedésének.
  2. Cselekvés – a cselekvő értelmet tulajdonít viselkedésének.
  3. Társadalmi cselekvés – integrálja más cselekvők saját cselekvéseinek tulajdonított értelmét.

Társadalmi cselekvések (utólag rekonstruált) weberi ideáltípusa:

  EszközCél  Érték  Következmény 
Célracionláis  + ++
Értékracionláis  + + +  
Emocionális  + +  
Tradicionláis  +   

Az emocionális és tradicionális tulajdonképpen nem is társadalmi cselekvés, hangsúlyozandó, hogy nem Weber állapította meg ezeket a kategóriákat. A tradicionális, bár elnevezése ennek ellentmondani látszik, létezik a modernitásban is.

Kauzalitás:
Az események kauzális menetét nehéz vizsgálni a társadalomban, mert szerteágazó, mégis meg kell próbálni követni, amíg lehet – adekvát kauzalitás.

Motívum:
A környezet elgondolása arról, hogy a cselekvő milyen értelmet tulajdonított cselekvésének.