NORBERT ELIAS (1897-1990)

Mannheim tanítványa. A harmincas évek elején írja „A civilizáció folyamata” c. művét. 1933-ban elhagyja Németországot. →Európa →Afrika
A nyolcvanas évek elején fedezik fel újra, helyesebben ekkor fedezik fel valójában.
Elias feldolgozásának tematikája:
  1. 60-70-es évek: tudásszociológiai tanulmányok
  2. 30-as évek „A civilizáció folyamata”

Tudásszociológia elmélete:

Az európai gondolkodásban meglévő kettősség (szubjektum és objektum megkülönböztetése) gátolja a társadalomtudóst a valódi megismerésben. Elias szerint az egyén (szubjektum) természetes módon része egy közösségnek, de önnön létezésével formálja is azt.

Meg kell különböztetni:
  1. ismeret: szubjektumokban meglévő valóságkép (amit egy ember tud)
  2. tudás: ahonnan a szubjektum az ismeretet megszerzi, ez a társadalomban van. Egy szobában, légüres térben, elszigetelve nem sajátíthatjuk el a tudást, ezt csak a társadalomban tehetjük meg.

Nem lehet meghatározni azt az első kort, amikor azt mondhatnánk, hogy innentől kezdve beszélhetünk emberi tudásról.
A hétköznapi ember úgy gondolkodik a világról és önmagáról, hogy távolságot is tart (identitást ad önmagának, stb.), de elkötelezett is, mert úgy gondolja, hogy nem gondolkodhat másként a világról, mint ahogy azt a társadalomból elsajátította.
Kogníció és affektivitás: Elias szerint az emberi történelemben a tudásgyarapítás legfőbb motivációja a külső veszélyek leküzdése iránti vágy volt. Van egy fokozatos átmenet a történelemben az affekcióból a kogníció felé.
Az emberi tudás megszerzésének két csoportja Elias szerint:1. a természetről, 2. a társadalomról megszerzendő tudás. A természettudomány racionáltabb, mert a természettudós könnyebben tudja magát függetleníteni értékektől, ám ők sem nélkülözik az affekciót, mert ők is valamilyen érdeklődés alapján választanak témát. A társadalomtudományokban még inkább elkötelezettek a társadalomban mindenkor meglévő értékek iránt, ezért a tudományos gondolkodásxxxxxxxxx
Fenti két dimenzió közé helyezi Elias „Alakzat-tanát”, mely célja annak kiküszöbölése, hogy az egyén és társadalom közötti különbségeket magarázni kelljen. Az alakzat tulajdonképpen sajátos struktúra fogalom.
A tudás mindig az adott társadalomban érvényes (régen a kódexeket magoló szerzetesek, Kína: mandarin az lett, aki szép verseket tudott írni, bantuknál az integrálszámítás nem nagy okosság, stb.), DE A TUDÁS MINDEN TÁRSADALOMBAN ÉRTÉK – MEGBECSÜLIK. 

A civilizációra adott egyéni válaszok két módja: 

  1. Civilizatórikus reflekció
    A civilizáció Franciaországban és az angolszász országokban jön létre a felvilágosodás alatt. magukat tekintik civilizáltnak. A civilizált ember többet tud másnál. A civilizáció folyamatának lényege, hogy mindig többet tudjunk.
    Tudás definíciója: xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
  2. Kultúrában való gondolkodás
    Németországban alakult ki egy időben a civ. ref.-val. A német polgárnak nem tetszik, hogy a civilizáció nagyon is materiális összehasonlításokon alapul és a kultúrát (műveltség, társadalomtudomány, irodalom, zene) nem értékeli. E helyett a szerintük álságos civilizáció helyett ők egy igazi, kultúrán alapuló társadalmat akarnak.

Ez a mű elméleti alapvetése, mely világtörténeti jelentőségű. Az I. világháborúban Durkheim és társai a civilizáció védelmében harcolnak a németek ellen. Német oldalon pedig Weber kardoskodott ugyanígy, csakhogy ő a kultúra mellett.
A világban mára a civilizációs önreflekció terjedt el – ez a globalizáció.

Norbert Elias: A civilizáció folyamata 

Gondolat Kiadó 1987 

Egy civilizációelmélet vázlata 

A társadalmi kényszertől a belső kényszerig
 
Miként keletkeznek egyáltalán az emberi világban olyan alakzatok, amelyet egyetlen ember sem szándékozott létrehozni, amelyek azonban távolról sem szilárdság, szerkezet és struktúra nélküli képződmények? 

A válasz meglehetősen egyszerű: az egyes emberek tervei és cselekedetei, érzelmi és ésszerű rezdülései állandóan baráti vagy ellenséges kapcsolatba lépnek egymással. Az egyes emberi terveknek és cselekedeteknek ez az alapvető összeszövődése olyan változásokat és alakzatokat idézhet elő, amelyeket egyetlen ember sem tervezett vagy hozott létre. Ebből, az emberek interdepenciájából, egészen sajátos rend származik, amely kényszerítőbb és erősebb, mint az őt alkotó egyes emberek akarata és esze. Az összeszövődésnek ez a rendje szabja meg a történelmi szavazás menetét; ez alapozza meg a civilizáció folyamatát.

Ez a rend nem „racionális” ─ ha „racionálison” azt értjük, hogy gép módjára jön létre egyes emberek célirányos megfontolásából ─ és nem „irracionális” ─ ha „irracionálisan” azt értjük, hogy felfoghatatlan módon keletkezik. Egyes emberek néha a „természet” rendjével azonosítják; Hegel és sokan mások egyfajta egyén feletti „szellemként” értelmezték, s Hegel elképzelése az „ész cseléről” mutatja, hogy őt is mennyire foglalkoztatta az a tény, hogy sok olyasmi adódik az emberek összes tervezgetéséből és cselekvéséből, amit cselekvésében valójában egyik ember sem akart.

A társadalmi összeszövődés jelenségeinek belső törvényei nem azonosak sem a „szellem”, az individuális gondolkozás és tervezés törvényszerűségével, sem annak törvényszerűségével, amit „természetnek” nevezünk, jóllehet a valóságnak mindezek a különböző dimenziói funkcionálisan széttéphetetlenül kapcsolódnak egymáshoz. A civilizáció éppen oly kevéssé „ésszerű” és „racionális”, mint „irracionális”. Vakon indul útjára és vakon halad előre, egy kapcsolati szövedék saját dinamikája hajtja, annak a módnak sajátos megváltozásai, ahogy az emberek kénytelenek egymással élni. Egyáltalán nem lehetetlen azonban, hogy valami „ésszerűbbet”, szükségleteinknek és céljainknak jobban megfelelőt csináljunk belőle. Mert éppen a civilizációs folyamattal összhangban nyújt az összeszövődési mechanizmusok vak játéka maga is fokozatosan nagyobb játékteret az összeszövődés szövedéke pszichikai habitusba való tervszerű beavatkozás számára, mely beavatkozások alapja az, hogy jobban megismerjük e folyamat nem megtervezett törvényszerűségeit.
De az emberek kényszerű együttélésének módjában bekövetkezett miféle sajátos változás alakítja az ember képlékeny pszichikai apparátusát éppen a "civilizáció" értelmében? … A legkorábbi időktől egészen a mai korig a társadalmi funkciók, a konkurencia erős nyomása alatt egyre jobban differenciálodnak. S minél jobban differenciálódnak, annál nagyobb lesz a funkciók és ezáltal azon emberek száma, akiktől az egyén valamennyi intéznivalójában, a legegyszerűbbekben és mindennapiakban éppúgy, mint a bonyolultabbakban és ritkábban előfordulókban, álllandóan függ. Egyre több ember viselkedését kell összehangolni, a cselekvések szövegvényét egyre pontosabban és szigorúbban kell megszervezni ahhoz, hogy az egyes cselekedet ezen a szövevényen belül betölthesse társadalmi funkcióját. Az egyén kénytelen egyre differenciáltabban, egyöntetűbben és szilárdabban szabályozni. [Ezt a kisgyermekkortól kezdve] egyre inkább mint valami automatizmust nevelik bele az emberbe, mint belső kényszert, amely ellen még akkor sem védekezhet, ha tudatosan akar. A cselekvések fonadéka annyira bonyolulttá és szerteágazóvá válik, akkora erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy ezen a fonadékon belül "helyesen" viselkedjünk, hogy az egyénben a tudatos önkontroll mellett egyúttal egy automatikusan és vakon működő önkontroll apparátus is megszilárdul, amely súlyos félelmeket keltve próbálja meggátolni a társadalmilag szokásos viselkedés elleni vétkeket…

Ha változik az emberi kapcsolatok szerkezete, ha kialakulnak a fizikai erőszak monopolszervezetei s tartós csetepaték és háborúskodások helyett az egyént békésebb, pénz- vagy presztízsszerzésre állított funkciók tartják kordában, akkor az affektus megnyilvánulások lassan egy közepes szint felé törekszenek. A viselkedésben és az affektus megnyilvánulásokban tapasztalható ingadozások nem tűnnek el, de mérséklődnek. A kilengések már nem olyan nagyok felfelé, sem lefelé, a fordulatok nem annyira közvetlenek.

Az ellentétes oldalról világosabban látható, hogy mi változik. Az erőszak monopóliumok létrejöttével az ember ember általi fenyegetettségét szigorú szabályozásnak vetik alá, és az kiszámíthatóbbá válik. A mindennapok mentesebbek lesznek az emberre sokkszerűen rátörő fordulatoktól. Az erőszakot kaszárnyákba zárják; s az tárolóhelyéről, a kaszárnyákból csak szélsőséges esetben, háborús időkben és társadalmi felfordulás során tör be közvetlenül az egyén életébe. Mint meghatározott szakembercsoportok monopóliuma rendszerint kiiktatódik a többiek életéből; s ezek a szakemberek, az erőszaktevés egész monopolszervezete most már csak a társadalom mindennapjainak peremén áll őrt mint az egyén viselkedését ellenőrző szervezet.

A fizikai erőszaknak és a belőle kiinduló fenyegetésnek még ebben a formában, mint ellenőrző szervezetnek is van bizonyos hatása a társadalomban élő egyénre, akár tud róla, akár nem. De már nem állandó bizonytalanságot, hanem ellenkezőleg, a biztonság sajátos formáját hasonítja meg az egyén életében. Már nem mint csapást mérőt vagy csapást elszenvedőt, mint fizikailag győzött vagy legyőzöttet dobálja ide-oda hatalmas élvezetkitörések és súlyos félelmek között; ebből a mindennapok színfalai mögött felhalmozott erőszakból állandó, egyenletes nyomás nehezedik az egyén életére, amelyet gyakran még csak meg sem érez, hiszen teljesen hozzászokott, viselkedése és ösztönkialakítása zsenge ifjúságától kezdve erre a társadalmi szerkezetre hangolódott. Valójában a viselkedés bevésésének egész gépezete változik meg; s ennek megfelelően, mint mondottuk, nemcsak egyes viselkedésmódok változnak, hanem a viselkedés egész jellege, a pszichés önkormányzás teljes szerkezete. A fizikai erőszak monopolszervezete az egyént rendszerint nem közvetlen fenyegetéssel kényszeríti. Sokféle módon közvetített és messzemenően előre látható kényszert vagy nyomást fejt ki állandón rá. Jórészt az egyén saját megfontolásán keresztül hat. Rendszerint csak mint lehetőség, mint ellenőrző szerv van jelen a társadalomban; a tényleges kényszert maga az egyén gyakorolja önmaga felett, egyrészt azáltal, hogy cselekedetei következményeit egész sor kapcsolódó cselekményre kiterjedően ismeri, másrészt megfelelő felnőtt gesztusok alapján, amelyek pszichés gesztusát gyermekkorában formálták.

Az erőszak monopolizálásával a megbékített helyeken az önuralom és a belső kényszer más típusa jön létre: a szenvedélymentes önuralom. A társadalmi ellenőrző és felügyelő apparátusának az egyén lelki háztartásában kialakuló ellenőrző apparátus felel meg. Mind az egyik, mind a másik pontos szabályozásnak kísérli meg alávetni az egész viselkedést, valamennyi szenvedélyt egyaránt. Mindkettő ─ az egyik jórészt a másik közvetítésével ─ állandó, egyenletes nyomást fejt ki az affektus megnyilvánulások elfojtása érdekében. A viselkedésben és az affektus megnyilvánulásokban igyekeznek tompítani a szélsőséges ingadozásokat. Ahogy a fizikai erőszak monopolizálása csökkenti a félelmet és a rémületet, amelyet az ember a másik emberrel szemben érez, egyúttal azonban annak lehetőségét is, hogy bárki másnak kínt okozzon ─ tehát meghatározott élvezet- és affektuskiélések lehetőségét ─, úgy kísérli meg csökkenteni az állandó önkontroll, amelyhez az egyén most egyre jobban hozzászokik, a viselkedés ellentéteit és hirtelen átcsapásait, az összes megnyilvánulás affektustól terheltségét. Az egyént itt arra szorítják, hogy egész lelki háztartását alakítsa át: folyamatosan, egyenletesen és mindenoldalúan kell szabályoznia ösztönéletét és viselkedését.

Teljesen ugyanebbe az irányba hat az a fegyvertelen kényszer és erőszak, amelynek az egyén a megbékített mezőben ki van téve: például a gazdasági kényszer. Ezek is affektusokkal kevésbé telítettek, mérsékeltebbek, állandóbbak és nem annyira lökésszerűek, mint azok a kényszerek, amikkel a monopóliummentes társadalomban az egyik ember a másikkal szemben él. Ezek az egyén számára a társadalomban megnyíló összes funkcióban testet öltő kényszerek szintén arra késztetik őt, hogy az adott pillanaton túl szakadatlanul hátra- és előrepillantson, összhangban azzal, hogy most már minden cselekedet automatikusan hosszabb és differenciáltabb láncokra tagozódik; az egyéntől azt követelik, hogy ─ viselkedése távolabbi hatását szem előtt tartva ─ állandóan úrrá legyen pillanatnyi affektus- és ösztönrezdülésein; az egyénbe ─ a másik mércéhez képest ─ egyenletes önuralmat nevelnek, amely mint szilárd gyűrű fogja át egész viselkedését; arra szoktatják, hogy ösztöneit állandóan a társadalmi mércéknek megfelelően szabályozza. Mint mindig, itt sem csak közvetlenül maguk a felnőtt funkciók alakítják ki az emberekben ezt a visszafogottságot, az ösztönök és affektusok állandó szabályozását; a felnőttek, részben automatikusan, részben egészen tudatosan, viselkedésmódjaik és szokásaik révén az ezeknek megfelelő viselkedésmódokat és szokásokat alakítják ki a gyermekekben; az egyén már kora ifjúságától arra az állandó visszafogottságra és megfontoltságra hangolják, amelyre a felnőtt funkciók gyakorlásához szüksége lesz; ezt a visszafogottságot, viselkedésének és ösztönháztartásának szabályozását kiskorától fogva annyira szokásává teszik, hogy mintegy a társadalmi mércék reléállomásaiként kialakul az ösztönöknek a mindenkori társadalmilag szokásos sémák és modellek jegyében történő automatikus önfelügyelete, egyfajta „ész”, egy differenciált és stabil „felettes én”, s a visszafogott ösztönrezdülések és hajlamok egy része az ember tudatában közvetlenül már egyáltalán nem is jelentkezik.

Azoknak a feszültségeknek és szenvedélyeknek egy részét, amelyeket egykor közvetlenül  az embernek ember elleni harcában vezettek le, most az embernek önmagában kell leküzdenie. A békésebb kényszerek, amelyeket másokkal való kapcsolatai gyakorolnak rá, benne magában képződnek le; sajátos szokásgépezet, sajátos „felettes én” alakul ki benne, amely szüntelenül arra törekszik, hogy affektusait a társadalmi szerkezethez idomítva szabályozza, alakítsa át vagy nyomja el. Ám az ösztönök, a szenvedélyes affektusok, amelyek most már nem mutatkozhatnak meg közvetlenül az emberek közötti kapcsolatokban, elég gyakran ugyanilyen hevesen harcolnak magában az egyénben énjében e felügyeletet gyakorló része ellen. Az embernek ez az önmagával való félig automatikus küzdelme nem mindig vezet szerencsés megoldáshoz; az önformálás, amelyet az ebben a társadalomban való élet megkövetel, nem mindig hozza létre az ösztönháztartás új egyensúlyát. Elég gyakran kisebb-nagyobb zavarok állnak elő, az ember egyik része fellázad a többi ellen vagy tartós megkeseredés következik be, s ez nehezíti vagy gátolja meg igazán, hogy úrrá legyen a társadalmi funkciók felett. A vertikális ingadozások ─ nevezzük ez egyszer így őket ─, a félelem és az öröm, az élvezet és a bűnbánat közötti átcsapások csökkennek, a horizontális ugrás, amely keresztül-kasul szeli át az egész embert, a „felettes én” és a „tudattalan” közötti feszültség viszont növekszik.

Egyes ösztönenergiák eltérítése és átalakulása nemcsak társadalmilag haszontalan kényszercselekedetben, különcnek számító mániákban és szokásokban, hanem egyénileg rendkívül kielégítő és társadalmilag maximálisan termékeny tevékenységben és tehetségben is kifejeződhet. Mind itt, mind ott a legképlékenyebb szakasz, a gyermek- és ifjúkor kapcsolatrendszere mint individuális alakzat képződik le az egyes ember pszichés apparátusában, felettes énjének és ösztönközpontjának kapcsolatában; mind itt, mind ott olyan szokásapparátussá szilárdul, amely valamennyi viselkedésmódban, a többi emberhez fűződő összes további kapcsolatban kifejeződik és tovább szövődik. Kedvezőbb esetben ─ jelképesen szólva ─ lassan behegedhetnek a sebek, amelyeket a civilizációval járó konfliktusok ütöttek az egyéni pszichén; kedvezőtlenebb esetben sohasem forrnak be, vagy új konfliktusok hatására könnyen ismét felszakadnak. Ez az önkontroll az ifjúkori életszakaszokban még ma is gyakran inkább egymás fölé, alá és mellé torlódott jégtáblák összevisszasága, mint sima és szilár jégpáncél.

Elméletileg tehát nem nehéz válaszolni arra, hogy mi a különbség egy sikeresnek, illetve sikertelennek számító individuális  civilizációs kapcsolat között: az egyik esetben a folyamattal járó minden fáradság és konfliktus dacára végül is társadalmi felnőttfunkció keretei közé jól illeszkedő viselkedésmódok, megfelelően működő szokásszerkezet, s egyúttal ─ ami nem szükségképpen az előbbiek velejárója ─ pozitív élvezetmérleg jön létre; a másik esetben vagy a társadalmilag szükséges önszabályozást kell mindig újból az ellentétes irányú ösztönenergiák leküzdésére szolgáló súlyos erőfeszítéssel, a személyes kielégülés nagyfokú csorbításával megvásárolni, vagy egyáltalán nem sikerül úrrá lenni ezek felett az energiák felett, lemondani kielégítésükről; elég gyakran végül egyáltalán nem alakul ki a pozitív élvezetmérleg, mert a társadalmi parancsokat és tilalmakat nemcsak más emberek képviselik, hanem maga az ilyen módon megtört egyén is, akiben az egyik instancia megtiltja és bünteti azt, amit a másik szeretne megtenni.

Csökkennek az ellentétek, sokasodnak a játékmódok

A nyugati civilizáció folyamatát az teszi különös és egyedi jelenséggé, hogy itt olyan mérvű funkciómegosztás, annyira stabil erőszak- és adómonopólium, olyan nagy területeket és embertömegeket átfogó interdepenciák és versengések jöttek létre, mint még soha a világtörténelemben.

A nyugati társadalom sajátosságaihoz tartozik, hogy fejlődése során jelentősen csökken az ellentét a felső és az alsó rétegek helyzete és viselkedési szabályai között. E fejlődés során az alsó réteg jellemzői valamennyi többi rétegben elterjednek. Ennek tünete, hogy a nyugati társadalom egésze fokozatosan rendszeresen dolgozó társadalommá vált; korábban a munka az alsó rétegeket jellemezte csak. Egyúttal elterjednek az egész társadalomban olyan jellegzetességek is, amelyek korábban a felső rétegek megkülönböztető jegyei közé tartoztak. A külső társadalmi kényszerek átalakulása belső kényszerekké, automatikus, magától értetődő szokássá vált ösztönszabályozása és affektus-visszafogássá ─ amely általában csak olyan emberek esetében lehetséges, akik védettek a kard vagy éhhalál általi legszélsőségesebb testi fenyegetéstől ─ Nyugaton egyre inkább a széles néptömegekben is végbemegy.

A funkcionálisan magasabban elhelyezkedő rétegek viselkedésmódjainak ez az állandó beépülése a feltörekvő alsóbb rétegek viselkedésébe igen jellemző a felső rétegek sajátosan meghasadt helyzetére ebben a folyamatban. A messzire tekintéshez való hozzászokás, a viselkedés és az affektusok szigorúbb szabályozása, amelyek ─ funkciójuk és helyzetük révén ─ a mindenkori felső rétegekben megszokottá válnak, fontos eszközök ezeknek a rétegeknek, tehát például a gyarmatosító európaiaknak a kezében ahhoz, hogy fölénybe kerüljenek másokkal szemben; ezek e rétegek megkülönböztető jegyei, a felső réteg presztizsadó vonásai közé tartoznak. Ezért torolja meg többé-kevésbé bojkottal az ilyen társadalom az ösztön- és affektusszabályozás bevett sémája elleni vétket, valamelyik tagjának „elengedettségét”; annál szigorúbb a megtorlás, minél nagyobb az alul levő társadalmi csoport ereje, minél jobban törekednek felfelé e csoport tagjai, és minél erősebb a konkurencia-, vagyis az egyazon esélyekért folyó harc a felső és az alul lévő csoportok között. A társadalmon belül így a felső rétegek tagjainak egymás felett gyakorolt erős társadalmi felügyeletében jut kifejezésre az az ár, az erőfeszítés és a messzire tekintés, amelyet e rétegnek kell fizetnie, hogy megtarthassa pozícióját. A félelem, amely az egész csoport helyzetéből, a magas pozíció fenntartásáért folytatott harcából s e pozíció nagyobb vagy kisebb fenyegetettségéből származik, ezen a módon közvetlenül a viselkedési szabályrendszer betartására, a felettes én kifejlesztésére ösztönzi a réteg egyes tagjait; egyéni szorongássá, a személyes lealacsonyodástól vagy akár csak a saját társaságán belüli presztízscsökkenéstől való félelem csap át; s ez a belső kényszerből kitenyésztett félelem attól, hogy az egyén tekintélye csökken mások szemében ─ jelenjen meg akár szégyenérzet, akár önérzet formájában ─, ez szüli meg újra és újra szokásszerűen a megkülönböztető viselkedést s emögött a szigorú önszabályozást.

Míg azonban egyfelől ezek a felső rétegek ─ s mint mondtuk, sok tekintetben felső rétegbeli funkciókat töltenek is be a nyugati nemzetek mint egészek ─ arra törekszenek, hogy minden erővel megőrizzék a megkülönböztető jegyeikként sajátos viselkedésüket és a rájuk jellemző ösztönszabályozást ─ s erre kénytelenek is ─, addig, másfelől, saját helyzetük és az egész mozgásnak a szerkezete, amelyben sodródnak, hosszú távon végül is egyre inkább a viselkedésbeli különbségek gyengülését kényszeríti ki. A nyugati civilizáció terjedésének mozgása elég világosan mutatja ezt a kettős jelleget. Ez a civilizáció a nyugati emberek megkülönböztető és fölényt adó vonása. egyúttal azonban a nyugati emberek saját konkurenciaharcuk nyomására az emberi kapcsolatoknak és funkcióknak a saját normájukhoz igazodó megváltozását hozzák létre és kényszerítik ki a föld nagy részén. A világ nagy részét változtatják függő helyzetűvé, s egyúttal ─ az előrehaladó funkciómegoszlás újból és újból megfigyelhető törvényének megfelelően ─ ők maguk is függeni fognak tőle. Egyfelől, egy sor intézmény vagy saját viselkedésük szigorú felügyelete révén sokat emelnek saját maguk és az általuk gyarmatosított csoportok közé, amelyeket az „erősebb jogán” maguknál alacsonyabb rendűek tekintenek; másfelöl viszont, társadalmi formáikkal együtt viselkedésformáikat és intézményeiket is elterjesztik ezek között a csoportok között. Jórészt, anélkül hogy tudnák, olyan irányba munkálkodnak, amely előbb-utóbb oda vezet, hogy gyarmatosítók és gyarmatosítottak között csökkentek a különbségek mind társadalmi erő, mind a viselkedés tekintetében.