1902-ben született, apja protestáns lelkész, teológus és irodalomtanár volt. Közép-Nyugat Amerikában nőtt fel, a ’20-as években egyetemi tanulmányokat folytatott, sok mindent tanult. 1924-25-ben, majd 1925-26-ban Európába utazott. Londonban tanult (Marshall, Pareto), Németországban Weber munkásságával ismerkedett meg, később munkáit fordította is. Durkheimet is tanulmányozta és fordította. A Harvardon lett tanársegéd, majd professzor.

Életműve:

Cselekvéselmélet, funkcionalista rendszerelmélet. Több cselekvéselméletet dolgozott ki. A ’40-es évek végén cselekvési rendszerelmélettel foglalkozott, majd a funkcionalista rendszerelmélettel. Saját elméletét egységesnek tekinti.

Mintaváltozók – 1951.

Az 1951-es, kétszerzős (Edward Shils-szel közösen írt) kötet fogalmi újításai között a legfontosabb szerepet a mintaváltozók („pattern variables”) játsszák. Parsons sok empirikus kutatást is végzett. Foglalkozási csoportokat vizsgált (orvoslást), mennyire érvényesülnek az egyéni/közösségi jellegű érdekek. Tönnies „közösség és társadalom” kategorizálását használta. Úgy gondolta, egynél több változóra van szükség, így ezt kibontotta a következőkre:

  1. egyén - közösség
  2. affektív – neutrális változó: a neutrális esetében a cselekvőt nem érdeklik a cselekvésen kívülit tényezők, az affektív ennek épp az ellentéte;
  3. univerzális – partikuláris: az eredmény univerzális jellegű, az adott osztály minden elemére igaz vagy csak adott közösségben értelmezhető;
  4. tulajdonítás – teljesítmény (szerinti tárgyszemlélet): a másik vagy közreműködő cselekvő csak önmagáért számít vagy például azért, hogy ki ő, mondjuk a főnök fia, stb.;
  5. specifitás – diffúzitás: csak egy dologra figyelek a cselekvés során, vagy többre egyszerre.

Parsons ebben a verzióban a mintaváltozókon a következőt érti: „A mintaváltozók sémája öt dichotómiát fogalmaz meg. Bármely cselekvésnél a cselekvőnek dönteni kell ebben az öt alternatívában.”

Végül a mintaváltozók számát 4-re csökkentette, kiemelte közülük a közösség – egyén mintaváltozót, mivel ez tulajdonképpen a másik 4-ből építkezik. Az adott cselekvés meghatározását az adott változópár szempontjából egy skálán elhelyezkedőnek kell elképzelnünk.

A modern társadalmak rendszere - 1978.

Rendszer-hierarchia:

  1. télikus rendszer: ez helyezkedik el a hierarchia legtetején, ez tulajdonképpen a transzcendens világ, ahonnan a normák és értékek számunkra megjelenítődnek
  2. cselekvési rendszer
  3. bioszféra szintje
  4. fizikai világ.

Mindegyik tartalmaz alrendszereket. Számunkra a cselekvési rendszer a fontos, amelynek négy alrendszere van:

  1. viselkedési alrendszer
  2. személyiségi alrendszer
  3. szociális vagy társadalmi alrendszer
  4. kulturális alrendszer

A szociológia a szociális alrendszerre épül. Ennek további alrendszerei:

  1. gazdasági alrendszer
  2. politikai alrendszer
  3. integrációs alrendszer
  4. mintafenntartó alrendszer.

Az ’50-es évek közepén Parsonsnak sok tanítványa volt. Sokat publikálnak együtt. Egyikük (Bales) vizsgált kis csoportokat. A kis létszámú csoportok esetében talán valóban jelentős az osztatlan együttcselekvés és a csoport fennmaradásához szükséges funkcionális rendszerproblémák időben egymás utáni megoldása. (A makrotársadalom egészének szintjén azonban a funkcionális differenciálódás az egyes szférák között különösebb elemzés nélkül is nyilvánvaló.) Azt látja, hogy létezik egy időrendi ív a létrejövetel, integrálódás, célkitűzés, stb. során. Parsons ezek alapján négy rendszerproblémát határoz meg.

  1. adaptáció vagy alkalmazkodás:
    A rendszer adaptációs problémáján a rendszer és a környezet kölcsönös közelítésének szükségességét érti. Ez jelenti egyrészt a környezet átalakítását a rendszer „képére” (szükségleteinek, céljaink megfelelően), másrészt a rendszer belső állagának, struktúrájának átalakítását a környezet követelményei szerint. A rendszer tagjainak az objektumok iránti tárgyszemlélete univerzalizmussal és teljesítménnyel jellemezhető, attitűdjeikre a neutralitás és a specialitás jellemző.
  2. célelérés és a célállapot élvezésének fázisa:
    Parsons a későbbiekben ezt a funkcionális problémát értelmezi át a legerősebben. „Itt az objektum, mármint az elért cél konkrét tárgya a fontos, amit élvezni, elfogyasztani kell, és ebben a szerepben, nem mint átfogóbb kategória egyede fontos most már a cselekvő számára is.” Ebben a fázisban marad a specifitás beállítódása és a teljesítmény szerinti tárgyszemlélet, de a neutralitás eltűnik, és az eddig felfüggesztett affektivitás lép be.
  3. integráció:
    Az adaptáció ellenpólusának lehet minden tekintetben felfogni. Itt a határmegvonás a fő feladat. A csoporttevékenység hangsúlya a csoport tagjai közötti viszonyok és kötődések felerősítésére helyeződik át. A cselekvésben érintett szociális objektumot a cselekvő már nem aszerint veszi szemügyre, hogy az milyen teljesítményre képes, hanem a csoportban elfoglalt státusai, minőségei szerint; nem úgy kezeli, mint átfogóbb osztály (bármelyik) neutrális tagját, hanem mint a csoporthoz tartozót vagy ívülállót.
  4. nyugalmi állapot (majd mintafenntartónak hívja, amikor már nem kiscsoportokról van szó):
    A csoportra az inaktivitás jellemző, a szórványosan felmerülő aktivitások a kulturális és motivációs minták ápolását, megújítását célozzák. E fázis másik feladataként jelöli Parsons az adaptációs szakaszra való felkészülést.

Ezek tehát a szociális rendszerek elementáris alapproblémái, és a kiscsoport-kutatások tapasztalatai szerint ezek időben egymás után kerülnek megoldásra a csoport tevékenységében; a konkrét esetekben azonban eltérően alakulhat a rendszerproblémák megoldásának sorrendje. (Parsons a makrotársadalom felé fordulva „analitikai kényszerzubbonyba” erőlteti elemzéseit, és bár később igyekszik közeledni a ténylegesen létező szférákhoz és empirikusan megfigyelhető teljesítményeikhez, analitikai szemléletmódja koncepcionális korlátait nem tudja átlépni.)

Az időbeli differenciálódás mellet Balesék a csoport tagjainak bizonyos fokú funkcionális elkülönüléseit is kimutatták. A cselekvés négy alrendszere közti különbségek tehát funkcionális jellegűek. Ezeket a minden cselekvési rendszernek tulajdonított négy elsődleges funkciónak megfelelően állapítjuk meg.

E funkciósor neve: AGIL-séma, az angol kezdőbetűk összeolvasásából adódóan.

  1. Az adaptáció rendszerproblémájának megoldására a foglalkozási alrendszer különül el. Ezek a funkciók a környezeti tényezők megértése és kontrolljuk körül szerveződnek. A későbbiekben, a makrotársadalom funkcionális tagozódását elemezve a társadalom adaptív alrendszerét a korábbi foglalkozási szféráról egy empirikusan is lokalizálható szférára, a gazdaságra telepíti át.
  2. A célelérés és a rendszer integrációja körül összpontosulnak a politikai alrendszer funkciói. Célja a társadalom kapacitásának maximalizálása a kollektív célok elérésére.
  3. A cselekvési rendszer legfontosabb integratív problémája az alkotóelemként szereplő egységek (ezek elsősorban emberi egyének) koordinációja. Ezért az integráció az a funkció, amely a társadalmi rendszerben elsődleges. A társadalomnak, mint társadalmi rendszernek a magvát integratív alrendszere képezi. Minthogy a társadalmi rendszert úgy tekintjük, hogy az általában integratív jellegű a cselekvésrendszerek szempontjából, különös figyelmet kell szentelnünk annak, hogy a belső integráció különböző fajtáit és szintjeit biztosítja – vagy ahogy kudarcot vall e tekintetben. A társadalom integratív alrendszerét szocietális közösségnek nevezzük.
    A szocietális közösség legáltalánosabb funkciója az, hogy összeillessze a normák egy adott rendszerét egy egységes és kohézióval bíró szerveződéssel. Így tehát a szocietális szintű normatív rend a Hobbes által megfogalmazott probléma (hogyan lehet megakadályozni az emberi viszonyok „mindenkinek mindenki ellen folytatott háborújává” való lezüllését?) „megoldását” tartalmazza. A szocietális közösség az egymást átható kollektivitások és kollektív lojalitások bonyolult hálózata, egy olyan rendszer, amelyre a funkcionális differenciáció és a szegmentálódás is jellemző. Így például a rokonsági-háztartási egységek, üzleti cégek, egyházak, kormányzati egységek, nevelési kollektivitások és így tovább mind differenciálódtak egymástól.
  4. A mintafenntartás a kulturális rendszerben elsődleges. Ez utóbbi a feszültségmenedzselő funkciók körül szerveződik. Összevetve ezt az alrendszert az integratívval, a kettőt úgy tudjuk elhatárolni, hogy míg ez utóbbi a meglevő kulturális minták egyének felé való továbbítási mechanizmusait jelenti, addig a mintafenntartó alrendszer kulturális minták újratermelése körül szervződik.

Ezeket összekapcsolta a mintaváltozókból levezethető cselekvéstipológiákkal. A kronológiai jellegű megközelítés később eltűnik, mert makro szociológiai szempontokból fog vizsgálódni, ami feltételezi a funkciók folyamatos működését, ez tartja fenn a társadalmat. Fennmarad viszont az analitikus szemlélet! A funkciók sem a valóságban tapasztalhatók, csak analitikusan. Mindegyik funkcióhoz rendel egy társadalmi alrendszert, mely az adott funkció ellátására hivatott, hogy a társadalom működőképes legyen.

A négy mintaváltozót két párba rakja:

A gazdasági rendszernél:

  • univerzális és teljesítmény
  • neutrális és speciális

A politikai rendszernél:

  • teljesítmény – partikuláris

Parsons annak leírását kísérli meg, hogy a különböző társadalmi alrendszerekben mi a jellemző, hogyan lehet sikeresen cselekedni az egyes alrendszerben. De ez analitikus – mégsem valóságban létező alrendszerek. Ezeket rávetítjük a cselekvésekre, de nem ez alapján működik. (Luhmann az analitikus szemléletet löki félre!)

A társadalmi rendszereket „nyílt” rendszereknek fogjuk fel, amelyek állandó kölcsönös inpu-output kapcsolatban állnak a környezetükkel. Továbbá úgy fogjuk fel őket, hogy belsőleg differenciáltak, alkotóelemek különböző csoportjaira oszlanak, s ezek maguk is állandóan kölcsönös cserék folyamataiba kapcsolódnak be. A társadalmi rendszerek a cselekvő egységek közti társadalmi interakció állapotai és folyamatai révén jönnek létre.

Az 1960-as évek elejére ez válik nála uralkodóvá. De felmerül a kérdés: az alrendszerek hogyan közvetítik ezeket a saját rendszerükre? Erre kínálkozik megoldásként a médiumelémlet. Minden alrendszernek van egy, ami közvetít: a gazdaságnak a pénz vagy gazdagság, a politikának a hatalom, a szocio-etális rendszernek a befolyás vagy szolidaritás (generalizált társadalmi kontroll), a mintafenntartónak az értékelkötelezettség vagy presztízs (a sikeres mintafenntartás terméke… a mintákkal való konformitás érdekében.). Nincs társadalmi szinten, történelmi kronológiában értelmezhető változata az elméletnek. Ezért bevonja az evolúciós elméletek néhány elemét:

  • Univerzálék rendszere: bizonyos működési mechanizmusok beválnak, alkalmazzák őket. Ezt elveti. Ezt követően jön:
  • 1937-es könyv vége: a cselekvések rendszerek. Nem kauzalitásban kell gondolkodni, hanem a cselekvések elemeit az analitikus módszerrel definiáljuk, ezek fognak egy rendszert alkotni, amely a különböző megfigyelési pontok szerint különböző féle képpen lesz értelmezhető, csakis az adott összefüggésben. (Luhmann: a személy meg sem jelenik, rendszerek jelennek meg, ezeket emberek részkapacitásai alkotják. Parsonra is ez a jellemző: a monatikus cselekvő háttérbe szorul.)

Parsons négy fokozatot különböztet meg a társadalom fejlődésében:

  1. Kialakul a társadalmi rendszer.
  2. A kulturális rendszer létrejötte a szimbolizációs fenoménekkel: vallási világ.
  3. A társadalmi világ és személyiség kettéválása: individualizmus kialakulása.
  4. Amikor a viselkedési rendszerek bevonhatók: a társadalmi cselekvés során értelmezhető a viselkedési rendszer: technológia és közigazgatás, mint rendszer megjelenése.