N. Luhmann (1927-1997)

Német származású, apja serfőzőmester volt. Eredetileg jogot végzett, majd a közigazgatásban dolgozott. Egy ösztöndíj révén az 1960-as években Parsons-hoz került. Már a kezdetekben kritizálta az analitikus látásmódot. Sok részkutatást végzett az alrendszer-problematikákat ő dolgozta fel.  Vaskos monográfiákat publikált.
Tisztázandóak a funkcionalista elméletekben a rendszerek, alrendszerek határai. Ezeket elemek sajátos szerveződése alkothatja, de azonos elemek létrehozhatnak más és más rendszereket, mert a köztük lévő strukturális viszony más. A struktúra fogalma is tisztázandó: Luhmann szerint az elemek közötti aktuális viszonyrendszer, viszonykomplexitás értendő alatta. Egy rendszerben több struktúra is működhet, így ennek is vannak határai. Egy rendszer nem minden eleme alkot egy struktúrát: a struktúrák közötti határok nem átjárhatatlanok, az elemek ide-oda mozoghatnak. A struktúrák általában azért stabilak. Egy viszonyrendszert akkor nevezhetünk struktúrának, ha a határai legalábbis tartósak. A rendszereknek pontos határai vannak – de alkothat egyetlen struktúra is rendszert.
Luhmann felteszi a kérdést, hogy hogyan jönnek létre a rendszerek, milyen a kapcsolatuk egymással. Erre válaszul az autopoiézisz-elméletet hozza. (Ez, az önmagukat megalkotó rendszerek elmélete éppen ellentéte annak, amit Parsons mond.) Az elmélet a biológiában született meg először (Maturana elmélete), Luhmann pedig ezt vonatkoztatta a társadalomra. Az alrendszerek Luhmann szerint valóságosan létezőek. Ezzel ellentmond a parsonsi analitikus szemléletnek, és elveti a parsonsi „négyesek elvét”. Szükséges definiálni azt, hogy mitől tekintünk egy struktúrát rendszernek. Luhmann szerint a rendszer önálló racionalitással rendelkezik. Nem a cselekvők, hanem a rendszer működik másként, mint más alrendszerekben. A rendszer határait is meg kell határozni! Erre jöttek válaszként a bináris kódok. Ezek jelölik ki a rendszer illetékességét, határait. Az alrendszernek kell, hogy legyen funkciója ahhoz, hogy létrejöjjön.  Alrendszerek folyamatosan képződnek, ez tulajdonképpen evolúciós folyamat. Minél több alrendszer működik egy társadalomban, annál fejlettebb. A társadalmak eszerint elhelyezhetőek egy modernizációs skálán. A fejlett társadalmak nagyon összetettek, és minél fejlettebbek, annál nehezebben értelmezhetőek. Komplexitásukat redukálni kell, a társadalom bonyolultságát érthető alakzatokká kell formálni, ezért hozzuk létre az alrendszereket, melyek által világunk könnyebben lesz érthető és kezelhető.
Interpenetrációnak nevezi Luhmann az áthatás jelenségét, amely jelen van például a jogi és politikai alrendszer kapcsolatában: a jog a politikai alrendszerből ágazik el, a politika a jogon keresztül képes a társadalmat integrálni.
Luhmann a funkcionalista rendszerelméletet a strukturalizmussal egészíti ki. Egy idő után az empirikus tapasztalatra helyzete a hangsúlyt, és így vetette el a parsonsi négyeseket is.
Az alrendszerekre jellemző, hogy működésük struktúráját maguk alakítják. Mivel egymásból jönnek létre, magukban hordják a struktúrát, ez az autopoiézisz. Léteznek a kölcsönös működésre vonatkozó hatások, melyek bizonyítják, hogy a rendszerek nem olyan szigorúan zártak.
Luhmannál a rendszerelmélet az emberre is vonatkozik. Tulajdonképpen a szerepkategória strukturalista változata. Individuumként nem jelenik meg az egyén, hanem mint egy-egy rendszer funkcionális része. Ezért vádolhatták őt azzal, hogy az embert eltünteti a rendszerekben, struktúrákban.  Az ember bizonyos szituációkban részrendszerként is megjelenhet, maga is rendszer. Saját magunkat is redukáljuk tehát az adott szituációkban.
Luhmann kérdése, hogy létezik-e társas világ? Szerinte ugyanis ez is konstrukció, értelmezés. Tulajdonképpen a világ értelmezése is redukció. A valóság mint olyan, tehát nem létezik, csupán sajátos nézőpontból értelmezett világkép. Kérdés tehát, hogy hogyan létezhet így a világ? Az értelmezések sajátos, kölcsönös átadása révén. Ezt nevezi Luhmann kommunikációnak.
Fontos kategória a létkontingencia, a valóság a valóság elemeitől függ. Attól, hogy olyannak látjuk, amilyennek, lehet másmilyen is. A modernizációban semmi sem biztos, minden lehetne másként is. (A jogi norma is ilyen.)