Forrás: www.lib.jgytf.u-szeged.hu/alknyelv/zr_r6.htm: Előzmények és a XIX. század

A XX. század nyelvészeti képe

  1. folytatódott az európai nyelvészek hagyományos grammatikai és egyéb lingvisztikai munkája;
  2. főként az indiai nyelvészet hatására jelentős fonetikai és fonológiai munkásság indult meg;
  3. a nyelvtudomány,mint történelemorientált diszciplína asszimilálódott a természettudományos pozitivizmushoz, az evolucionizmushoz, a komparativizmushoz.

A legszembetűnőbb változás a leíró nyelvészet fejlődése a történetivel szemben. SAUSSURE-nek köszönhető a strukturális nyelvelmélet térnyerése, meghatározó jellegének kialakulása a fonológiában. A modern nyelvészet SAUSSURE-rel veszi kezdetét. Mit értünk hagyományos nyelvészeten? Mindent, ami előtte vagy századunk előtt történt a nyelvészeti gondolkodásban. A modern nyelvészet a régivel, a hagyományossal való szembenállását is jelent, de annak elvetését, tagadását semmiképpen sem.

A természettudományos gondolkodás áthatotta a humán tudományokat, a nyelvészetet is. Az egzaktság igényével egyre mélyebben hatolnak be a nyelvészetbe is a halmazelmélet, kombinatorika, matematikai logika stb. eszközei és módszerei.

A legjelentősebb nyelvészeti irányzatok egyrészt átvették és továbbfejlesztették az elődök hagyatékának arra érdemes részét, elvetették a hagyományos nyelvészet számos hajtását, s újabb és újabb gondolatkörökkel darabolták szét a nyelvészet sok évszázadon át egységesnek látszó domíniumát. A klasszikus nyelvészet hagyományos gondolatköre a nyelvészeti pozitivizmus volt, de jellemezte a részletkérdések iránti fogékonyság is.

A Prágai Nyelvészkör

W. MATHESIUS kezdeményezésére 1926-ban alakult meg. Tagjai: B. TRUBECKOJ, SZ. O. KARCEVSZKIJ, R. O. JAKOBSON. A prágaiak szembeállították nyelvészeti koncepciójukat az újgrammatikusokéval, amelyet a historizmus, az atomizmus és a nyelvi tények induktív vizsgálata jellemzett, de nem vitatták érdemeit. A prágai iskola funkcionális és strukturális nézetei CORTENAY és SAUSURRE eszméin alapulnak. Nem fogadták el a szinkronikus és diakronikus elemzés szembeállítását; átdolgozták a beszéd és a nyelv viszonyának koncepcióját. COURTENAY elképzelései a nyelv funkcionalizmusáról és szinkrón leírásáról, összehasonlító-tipológiai vizsgálatáról, valamint a fonémákról a prágai kör munkájának is alapelveivé váltak.

A prágai kör két alapvető jellemzője a strukturalizmus és a funkcionalizmus. Ezért nevezik gyakran az iskolát funkcionális lingvisztikai irányzatnak is. Ami a nyelv funkcióit illeti, a Tézisekben kettőt emelnek ki, az egyik a szociális funkció (a többi egyeddel való kapcsolat), a másik az expresszív funkció (érzelmek kifejezése). A szociális funkción belül kettős tagozódás van, megkülönböztethető közlési és poétikai funkció. A különböző funkcióknak a különféle nyelvi rétegek felelnek meg.

TRUBECKOJ elkülöníti a fonetikát és a fonológiát. A fonológia azt vizsgálja, ami a hang anyagában meghatározott funkcióval bír. A hangnak három funkciója van: kulminatív, delimitatív és disztinktív. A fonológia egysége a fonéma, amely további kisebb részekre nem bontható, és nem esik egybe a hanggal. TRUBECKOJ alkotta meg a morféma fogalmát a következőképpen: bonyolult komplexum, két vagy több fonémából áll, melyek egy és ugyanazon morfémán belül képesek egymást helyettesíteni. A morfonológia tárgya a morfémák fonológiai szerkezetének vizsgálata. A szintaxissal kapcsolatos nézeteiket elsősorban W. MATHESIUS munkásságán keresztül vizsgálhatjuk. Az esetgrammatikával JAKOBSON foglalkozott. A nyelvtipológia területén is jelentős a prágai kör munkássága.

A Koppenhágai Strukturalista Iskola

(Glosszematika)

A koppenhágai LOUIS HJELMSLEV köré csoportosult nyelvészkörnek legjelentősebb tagjai: ULDALL, BRØNDAL, DIDERICHSEN, ELI FISCHER-JØRGENSEN. A glosszematika név a görög glossa -- 'nyelv' szóból származik.

HJELMSLEV szerint SAUSSURE volt az első, aki hangoztatta a nyelv strukturális megközelítésének fontosságát. A saussure-i koncepció újdonsága, hogy a nyelvet tiszta relációk összességének tekinti, olyan formának, amely mentes fonetikai, szemantikai realizálódástól, amiben ez a forma megjelenik. A tiszta forma tanulmányozása a szó igazi értelmében nem valósul meg SAUSSURE-nél. Ezt a feladatot vállalja magára HJELMSLEV. A hagyományos nyelvészet és a tisztán strukturalista megközelítés közötti elvi határ megvonására az új módszernek új nevet ad: ez a gloszszematika.

A glosszematika filozófiai alapja a pozitivizmus, amely az anyagi valóság tárgyainak valódi létét következetesen tagadva vállalja, hogy a tárgyak kölcsönös függések -- funkciók metszéspontjainak halmazai. Ugyancsak pozitivista hatás a glosszematikában, hogy a gyakorlatot teljesen kiiktatja. A neopozitivizmus pedig azt vallja, hogy a filozófia egyedüli reális tárgya a nyelv, feladata a tudomány nyelvének magyarázása. A matematikai logika is a glosszematika segítségére van, mert benne matematikára alapozott pontos elemzési módszerre leltek.

A neopozitivizmus és HUSSERL fenomenológiája (mely a tudomány tárgyában valami állandót, változatlant, időn és téren kívülit feltételezett), valamint a szimbolikus logika (amely a nyelvet az elemek közötti funkciók rendszerének tekinti) az az alap, amelyen HJELMSLEV nyelvelmélete mint a glosszematika legvilágosabb példája építkezik.

HJELMSLEV egy tanulmányában így adja meg a nyelv mint szerkezet definícióját.

  1. Egy nyelv tartalomból és formából (expression) áll.
  2. Egy nyelv egy folyamatból (vagy szövegből) és egy rendszerből áll.
  3. A tartalom és a forma egymással kapcsolatban van a kommutáció (helyettesítés, felcserélés) révén.
  4. A folyamat és a rendszer mélyén meghatározott relációk vannak.
  5. Nincs direkt megfelelés (one-to-one correspondence) a tartalom és a kifejezés között, de a jelek még kisebb alkotórészekre oszthatók (például a fonémáknak önmagukban nincs tartalmuk, de olyan egységeket képesek alkotni, amelyek tartalom hordozói, például szavakat).

Az igazi tudományos nyelvészet immanens, azaz a nyelv legbelső tulajdonságait tanulmányozza. A nyelvészeti elméletnek állandónak kell lennie, ezt nevezi HJELMSLEV empirikus elvnek. Az ellentmondásmentességet maga az elmélet igazolja, hiszen a matematikában nincsenek ellentmondó teorémák. A további tudományos követelmények az objektivitás, a következetesség és a teljesség. Az empirikus elv mellett HJELMSLEV kiemeli még az oszthatóság, az ökonómia és az általánosítás elvét.

Míg a hagyományos nyelvészet indukciós módszerrel az egyszerűtől az összetett felé haladt, a glosszematikai elmélet fordítva, deduktív módszerrel az összetettől az egyszerűig. Megközelítését empirikusnak és deduktívnak nevezte.

A nyelvben tartalmi és kifejezési síkot különböztet meg HJELMSLEV. A tartalmi forma vizsgálatát plerematikának, megfelelő egységét plerémának (a görög plereV -- 'teljes' szóból), a kifejezési forma vizsgálatát kenematikának, megfelelő egységét kenémának (görög kenoV -- 'üres') nevezi. A kifejezés és a tartalom síkját kommutációs viszonyok kapcsolják össze, vagyis a kifejezési síkon történt változások változásokat okoznak a tartalmi síkon is. Például ha a nap szóban az n helyére l-t illesztünk be, tartalmilag újat kapunk, a lap szót.

HJELMSLEV a nyelvészeti elemzés egyetlen módszerének a szóban forgó egységek közötti viszonyok tanulmányozását tekinti. Ezen kölcsönös viszonyok meghatározására bevezeti a funkció fogalmát, amin az analízis feltételeinek megfelelő függőséget ért. A funkció tagjait funktívoknak nevezi, amiken egymástól függő objektumokat ért. Megkülönböztet állandó és változó funktívokat. Interdependencián két kölcsönösen kapcsolódó konstans funkcióját érti, amikor is az egyik tag feltételezi a másik tag létét, és fordítva. A determináció a konstans és a változó funkciója, míg a konstellációk olyan szabad függőségek, amelyekben a két tag egyike sem tételezi fel a másik létét.

A saussure-i dichotómia helyett négyes felosztást javasol: séma -- norma -- úzus (használat) -- aktus. A séma a nyelvet mint tiszta formát jelenti; a normát így határozza meg: materiális forma, amely kapcsolatban van az adott szociális realizációval; az úzus a nyelv mint szokások összessége, végül a beszédaktus egy egyed beszédtevékenysége. HJELMSLEV szerint csakis az úzus + beszédaktus + séma együttese képez lingvisztikai valóságot, a norma absztrakció, amelyet mesterségesen nyerünk az úzusból. Véleménye szerint az elmélet nem a természetes nyelvek specifikuma, hanem a jelenségek jóval szélesebb körére vonatkozik.

A Bécsi Kör

SCHLICK 1922-ben lett a bécsi egyetem tanszékvezető professzora. A köré gyűlt filozófusokat NEURATH 1929-ben nevezte el Bécsi Körnek. A körhöz tartozó filozófusok alapvetően az idealizmust képviselték, nyelvi felfogásukban pedig a formalista, neopozitivista logikai nyelvelméletet vallották magukénak.

WITTGENSTEIN, aki nyelvi szinten elsősorban a kijelentésekkel foglalkozott. A kijelentésben a gondolat érzékileg felfogható módon jut kifejtésre (...) A jelet, amelyen keresztül a gondolatot kifejezzük, kijelentésjelnek nevezzük. WITTGENSTEIN jelentős hatással volt a kör többi tagjának nyelvszemléletére, például SCHLICKére és CARNAPéra. CARNAP-ot a mondatok jelentéstana foglalkoztatta, majd az információelmélet hatása alá került. NEURATH sokrétű munkásságában nyelvészetileg a tudomány nyelvének fizikalisztikussá tétele jelentős. Megemlítendő (a bécsi születésű) JUHOS BÉLA is, aki a nyelvi kijelentések logikája iránti érdeklődésével hívta fel magára a figyelmet.

Más európai iskolák

A századfordulón az újgrammatikusok játszottak vezető szerepet a nyelvészeti diszciplínákban, századunk új felfedezései és módszerei azonban más irányú orientációkat is kínáltak a tudósoknak. A filozófus CROCE szerint az esztétika a filozófia része. Az esztétika középpontjában a kifejezés (l'espressione) áll, vagyis a nyelv, amely szintén kifejezés. A nyelvészetet az esztétikával, a nyelvet a költészettel azonosítja. A nyelv kifejezés, és ha a nyelvészet tárgya a kifejezés, akkor a nyelvészet és az esztétika között nincs különbség. A nyelvet, a nyelvi tevékenységet esztétikai-filozófiai szempontból értékelte, s kutatásai középpontjába a stilisztikát helyezte.

CROCE filozófiája indirekt módon hatást gyakorolt az európai nyelvészetre. Nemcsak VOSSLER és az olasz neolingvisták gondolataiban, hanem a svéd SVANBERG munkájában érződik a hatása. Vossler a nyelvtudományt és a filológiát a kultúrtörténettel és a filozófiával kapcsolta össze.

Az olasz neoligvisták a geográfiai lingvisztika és a crocei idealizmus szoros egységét valósították meg. Azt vallották, hogy a nyelvet abban a közegben kell tanulmányozni, ahol használják.

A Spanyol Nyelvészeti Iskola legjelentősebb képviselője PIDAL, szerteágazó munkássága a különböző nyelvészeti iskolák felbukkanása és letűnése idején bontakozott ki úgy, hogy az újgrammatikusok, a neolingvisták és a strukturalisták pengeváltásai közben is független gondolkodó tudott maradni.

Az orosz-szovjet nyelvészeti iskolák is jelentős szerepet játszottak az európai nyelvészet fejlődésében. POTYEBNYA, FORTUNATOV, SAHMATOV. A kazanyi iskola nagyjai közül CORTENAY emelhető ki, akit a nyelvészvilág a strukturalizmus egyik előfutárának tekint. A 20-as évek elején bontakozott ki a szociológiai indíttatású nyelvészet. SZELISCSEV az orosz nyelvben bekövetkező lexikai és szintaktikai változásokat vizsgálta KARINSZKIJ a falu és a város "nyelvének" szociális tagozódását elemezte. LARIN a szanszkrit, a litván és az ukrán nyelv kiváló ismerője. Kutatásai középpontjába az élőbeszédet állította. A társadalom és a nyelv kapcsolatát, azon belül a különböző szociolektusokat, zsargonokat kutatta SOR, ZSIRMUNSZKIJ volt a vezető nyelvésze a Leningrádi Nyelvtudományi Intézetben működő dialektológiai munkaközösségnek, amely a falu és a város nyelvjárási anyagát vizsgálta. A már 1930 körül kibontakozó szövegtani kutatások szovjetunióbeli úttörője V. J. PROPP a Leningrádi Egyetem professzora.

Az ötvenes években bontakoztak ki az összehasonlító-nyelvészeti és a tipológiai kutatások. Kiemeljük MESCSANYIKOV nyelvtipológust, SCSERBÁt, aki a fonémaelmélet területén hozott jelentős eredményeket, SZMIRNYICKIJt és az orosz filológia megfellebbezhetetlen tekintélyét, VINOGRADOVot .

Angol nyelvészet

Nagy-Britanniában a szinkrón nyelvészet a kezdetben a fonetikára és a fonológiára koncentrált. Az előzményeket tekintve, említést kell tenni a világ egyik legjelentősebb szótárírói tevékenységéről: A The Oxford English Dictonary (OED) első kötete 1884-ben, az utolsó pedig 1928-ban jelent meg. Hetven év munkájával jött létre a világ legismertebb szótára, amely tíz vaskos kötetben több mint 15000 oldalon kb. 240 000 szót tartalmaz.

HENRY SWEET említendő, nézeteit a gyakorlati fonetikusként dolgozó DANIEL JONES vitte tovább. Az általános nyelvészet, mint önálló tudományág elismertetése Angliában egyértelműen JOHN RUPERT FIRTH nevéhez fűződik. 1928-ban kezdte el munkáját DANIEL JONES fonetikai tanszékén Londonban. 1944-ben ő lett az első angol általános nyelvészeti tanszék vezetője. FIRTHre igen nagy hatással volt MALINOWSKI, aki nagy jelentőséget tulajdonított a szituációs kontextusnak, s ezt átvette tőle FIRTH, majd kiszélesítette a relációs mező fogalmára. Szerinte a nyelv nem tekinthető csupán jelek önkényes halmazának, hanem része a társadalmi folyamatnak. Bevezette a korlátozott nyelv (restricted language) fogalmát, mivel a nyelv olyan tág és megfoghatatlan, hogy egyébként nem lehet vele foglalkozni. A nyelvi szintekre vonatkozóan négy restricted language-t különböztet meg. Ezek: a fonológia, a grammatika, a kollokáció és a szóbeli megnyilatkozás (utterance) szintje.

Különbséget tesz a nyelvi struktúra és a nyelvi rendszer között. FIRTH álláspontja: a struktúra az elemek horizontális elrendeződése, a rendszer pedig a struktúrában valamely helyen előforduló egységek vertikális készlete.

A nyelvrendszer leírása négy alapvető kategória feltételezését kívánja meg, éspedig az osztályét (például ige, főnév), az egységét (például mondat), a szerkezetét (például alany, állítmány), valamint a rendszerét (például az igeidők rendszere), s ezeket viszonyítja egymáshoz. E viszonyítás lépcsős rendszert hoz létre. A rendszeres nyelvtan koncepcióját HALLIDAY fejlesztette ki.

Amerika

A XX. század amerikai nyelvészete három nagy kutatóval indult. Az egyik FRANZ BOAS, a másik EDWARD SAPIR, a harmadik LEONARD BLOOMFIELD.

Az antropológus BOAS és SAPIR német születésűek és iskoláztatásúak. BLOOMFIELD neogrammariánus történeti nyelvészetet tanult. Mind BOAS, mind SAPIR felfogásában felfedezhetők a humboldti elképzelések (SAPIR például a fonémaelméletről szóló fejtegetéseiben a pszichológiai irányt követi stb.). Mindazonáltal az amerikai nyelvészet sajátosságai jellemzik őket.

Az amerikai nyelvészeti tájkép leírásakor minden szerző nyomatékosan hangsúlyozza, miben tér el az európaitól. A legszembeszökőbb sajátosság, hogy az Egyesült Államokban a nyelvészet mint önálló diszciplína az antropológiából vált ki. A XIX. és a XX. század egyik óriási feladata volt feltérképezni a hatalmas kontinens őslakóinak, az indiánoknak legtöbbször csak szóbeliségben létező nyelvét. A nyelvészet az amerikai antropológia segédtudományaként jelent meg, erősen a pszichológia hatása alatt, s ennek következtében egyrészt a szociológia, másrészt a pszichológia egyik alkotórészének tekintették.

A másik alapvető amerikai sajátosság ugyanebből az antropológiai nyelvészeti orientációból fakad. Az európai filológia írásművekre alapozott kutatási módszereivel ellentétben az amerikaiak folyvást hangsúlyozzák a beszélt nyelv fontosságát, elsődlegességét az írásos adatokkal szemben.

Az általános nyelvészet illetékességi körébe utalhatók azok a 'járulékos' nyelvészeti gondolatok, amelyek részint a nyelv és a gondolkodás, részint pedig a nyelvi formák és a társadalmi intézmények, illetőleg vallási minták viszonyára vonatkoztak. SAPIR a nyelvet a társadalmi valóság vezérelvének tekintette. Tanítványa, BENJAMIN LEE WHORF végsőkig menően képviselte azt a gondolatot, hogy a különböző nyelvi formák különböző gondolkodási formákhoz és normákhoz vezetnek Ez a SAPIR -- WHORF hipotézis. Két elvet ötvöz. Az első a nyelvészeti determinizmus, amely szerint a nyelv meghatározza gondolkodásunkat. Ebből következik a másik, a nyelvészeti relativitás gondolata, amely szerint az egyik nyelvben kódolt disztinkciók nem találhatók meg semmilyen más nyelvben.

SAPIR figyelme a nyelv és kultúra kapcsolatára, a nyelvi jelenségek és a szociális faktorok kölcsönviszonyára, a nyelvek tipológiai osztályozására irányult. Az etnolingvisztika a nyelv és a kultúra kapcsolatát, a nyelv és a népszokások, népi gondolatvilág és a nép egésze között fennálló kötődéseket vizsgálja.

BLOOMFIELD munkássága kezdetén kötődött az újgrammatikus nézetekhez. A húszas években azonban gyökeres fordulat állt be tevékenységében. Hogy gondolatait pontosabban megfogalmazhassa, a posztulátumok (hipotézisek, axiómák) matematikai módszerét alkalmazta az ellentmondások kiküszöbölésére. A posztulátumok megalkotását az elméleti nyelvtudomány alapvető feladatának tekintette. A könyvben megfogalmazott nyelvészeti feladatok, elvek és módszerek a leíró nyelvészet fejlődésének alapjává váltak. A bloomfieldi irányzat 1933-1957 között volt uralkodó az amerikai nyelvészetben. Jellemző rá a pragmatizmus, az a törekvés, hogy a tisztán tudományos érdekeket egységbe ötvözze a gyakorlattal.

BLOOMFIELD elméleti nézetei a pozitivizmus filozófiai alapjain nyugodtak. Munkássága kezdetén az újgrammatikus szemléletet vallja. BLOOMFIELD számára a nyelvtudomány alapvető feladata a nyelv leírása, a nyelvi tények regisztrálása, és nem azok magyarázása. Tagadja az általános fogalmak, eszmék valódiságát. Kijelenti, hogy az eszmék, a fogalmak a nyelvi tények pontatlan magyarázatai. BLOOMFIELD pszichológiai nézeteinek alapját a behaviorizmus képezi. A pszichológia alapfeladata a tanulási folyamatok vizsgálata. BLOOMFIELD a magáévá tette ezt a nézetet, s a nyelvi elemzés folyamatát a megfigyelés szintjén folytatja, az emberek gyakorlati történésekre mint stimulusokra adott reakcióinak keretében.
BLOOMFIELD általános nyelvelméletét a nyelvészeti mechanizmus elméletének nevezi. A materialista szó itt természetesen a pozitivista szinonimájaként értelmezendő. Ha a nyelvet mint az emberi viselkedés sajátos formáját a stimulus és reakció láncára vetítve tekintjük, a társadalmi jelenségeket a biológiai folyamatokkal egyenértékűeknek minősítjük, olyan bonyolult kérdéseket szimplifikálunk, mint a nyelv és a gondolkodás viszonya, a nyelv társadalmi és rendszer jellege stb.

BLOOMFIELD nevéhez fűződik a nyelvi szintek elméletének kidolgozása is. Feltételezte, hogy a nyelv leírása a legegyszerűbb szinttel, a fonológiával kezdődik, azzal, hogy meghatározzuk az összes fonémát, és megállapítjuk, milyen fonémaösszetételek lehetségesek. A fonológiai szint leírása után a bonyolultság növekvő sorrendjében haladhatunk a következő leírási szinthez, amelyet BLOOMFIELD szemantikainak nevez, a szemantikát grammatikára és lexikára bontva. HOCKETT három centrális rendszert különböztet meg, a grammatikát (morfológiát), a fonológiát és morfonológiát, valamint két periferikusat, a szemantikát és a fonetikát. A nyelvészet ilyen szerkezete a fonológia és morfológia univerzalizálásához vezet . A szintek olyan hierarchikusan helyezkednek el ebben a fogalomkörben, hogy a morfemikus elemzés feltételezi a fonemikus analízist, de fordítva ez nem áll.

1. BLOOMFIELD tanítványai és követői

G. L. TRAGER, B. BLOCH, H. L. SMITH, ZELLIG S. HARRIS, BERNARD BLOCH: Ez az iskola a nyelvi analízis módszereinek finomítását tűzte ki célul, s tagjai a jelentést mint faktort ki akarták zárni a nyelvi vizsgálatok köréből.

2. Az Ann-Arbor-i csoport

Lejelentősebb képviselője PIKE. Nyelvészeti analízise egyrészt a grammatika (morfológia), másrészt a fonetika síkján bontakozik ki. Szerinte a morfológiai elemzést megelőzi és megszabja a fonetikai és fonematikai elemzés. A fonéma az egész amerikai nyelvészetben centrális helyet foglal el. A fonéma a basic unit, a fonetikai alapegység a phone. Ez az iskola elutasítja BLOOMFIELD nézeteit, de átveszi és továbbfejleszti kutatási technikáját. Képviselői közel állnak E. SAPIRhez, ami abban mutatkozik meg, hogy a nyelvészeti elemzésben széles körben alkalmazzák a nem nyelvészeti (pszichológiai, társadalmi, etnikai stb.) tényezőket. Másik jellemzője az iskolának a gyakorlati, helyszíni munka iránti érdeklődés és a missziós tevékenység a bennszülött lakosság körében. K. L. PIKE nevéhez fűződik a tagmemics elve, amelynek lényege, hogy össze kívánja kapcsolni a nyelvi formákat és funkciókat. Az alapértelmezés az emic egységek (a funkcionálisan kontrasztív fonémák, morfémák) és az etic (az előbbieknek fizikai alakot adó fonetikai) egységek kontrasztálása. Az alapegység itt a tagméma, mely egyetlen egységbe fogja egy nagyobb egység funkcióját és e funkciót betöltő osztály egyedeit.

FRIES szerint egy angol mondat nem szavak csoportja, hanem morfológiai osztályok szerkesztett struktúrája. Minden nyelvben a nyelvi elemek a konkrét beszédsajátosságokkal történő asszociáció révén vannak meghatározva. A nyelvi elemek osztályai a szubsztitúciós kísérleti technika alapján épülnek, s az elemek összekapcsolódási törvényszerűségeit a közvetlen összetevők módszerével állapítják meg. A közvetlen összetevő egy, kettő vagy több összetevő, amelyekből ez vagy az a szerkezet (construction) közvetlenül képezhető. A közvetlen összetevők módszere azon alapszik, hogy a beszéd önálló szegmentuma két részből áll.

A közvetlen összetevős módszer lényegesen kisebb mértékben nyert alkalmazást a morfológiában és a fonológiában. A fonológiai elemzést részletesen CH. F. HOCKETT írta le. A módszer nehézkessége szükségessé tette, hogy az elemzés új módszerét dolgozzák ki, éspedig a transzformációs módszert. Ezt a módszert elsőként Z. S. HARRIS, a deszkriptivista iskola egyik teoretikusa ajánlotta, teljes kidolgozását tanítványa, NOAM CHOMSKY végezte el.

3. A transzformációs analízis

Az amerikai strukturalizmus harmadik irányzatát célszerű a transzformációs analízis iskolájának nevezni. Kiemelkedő képviselője NOAM CHOMSKY. CHOMSKY az ötvenes évek derekán vetette kritika alá az addig egyértelműen uralkodó amerikai deszkriptivista iskola tanításait, olyan hatásosan, hogy ma már elmondhatjuk: a deszkriptív irányzat a múlté.

Chomsky a beszélő 'kreativitásából' indul ki, abból, hogy az a maga nyelvén korlátlan számban képes új mondatokat létrehozni és hallva megérteni. A grammatikának szerinte az a feladata, hogy számot adjon erről a képességről. A grammatika eszerint a beszélő implicit nyelvtudásának, 'kompetenciájának' képmása; nem a tényleges mondatoknak, ill. ezek egy 'korpuszának' sűrítése, összefoglalása általános formulákban, hanem elmélet, amelyből a tényleges mondatok levezetés útján, mint (a szó formális értelmében) következmények (teorémák) adódnak. Az ilyen grammatika generatív, amennyiben szabályai 'generálják', létrehozzák valamely nyelv normális mondatait; de generatív egy másik értelemben, a 'kifejezettség' értelmében is: egy generatív grammatika, a szó szoros értelmében, elmélet explicit és ezért ellenőrizhető következményekkel.