I. Bevezető megjegyzések

Az adott nyelvközösség minden tagja képes kommunikálni, kifejezni magát egy adott nyelven, vagyis a nyelvhasználó olyan belső tudással rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy ne csak képezze, hanem értse is a mások közléseit. A szóban forgó tudás nem okvetlenül tudatosul minden nyelvhasználóban.

Nyelvi implicit tudás

Azt a belső tudást a nyelvről, amelynek alapján képesek vagyunk létrehozni és érteni, értelmezni a nekünk továbbított nyelvi közléseket. Az implicit tudás a tudatunkban elrejtett tudás, tehát közvetlenül nem figyelhető meg. Közvetlenül csak az implicit tudásnak a szubsztanciális megnyilvánulásait figyelhetjük meg, azaz a beszélt és írott megnyilatkozásokat, szövegeket.

Nyelvi explicit tudás

Amely az implicit tudásról az ítéleteinkben megfogalmazott tudást jelenti. Az explicit tudás a magunk és a mások nyelvi viselkedésének megfigyeléséből eredő tudás.

A nyelvi rendszer a szöveggel ellentétben nem konkrét, hanem absztrakt lét, mivel nem figyelhető meg érzékszerveink segítségével. Így egy társadalmi létet képez, mivel a hordozója az adott nyelvközösség minden tagja. A szöveghez képest, a nyelv állandó. Mivel a nyelvi mechanizmus és maga a nyelv is egy absztrakt dolog tehát nem kézzel fogható így a nyelvészeknek ki kellett találniuk ennek a problémának az áthidalására valamit. A nyelvi rendszer ilyen megközelítő ábrázolását nyelvi modellnek nevezzük.
A nyelvtudomány tárgya a valóságnak az a fragmentuma, amelyet a nyelv szó szimbolizál. A nyelvtudomány viszont kutatási tárgyát képezi a metanyelvészetnek (metalingvisztikának).

Mitől szaktudomány és tudomány egyáltalán valami?

Egy szaktudomány létrejötte az objektív valósággal kapcsolatos hipotézisek megfogalmazásával kezdődik.
A tudományos kérdésnek:

  1. helyesnek;
  2. megfelelőnek;
  3. megalapozottnak és
  4. eldöntendőnek kell lennie.

Definiálás: Ahhoz, hogy elkerüljük a kérdés kétértelműségét, a tudományban olyan gondolati műveletet hajtunk végre, amelyet definiálásnak nevezünk.
A tudományban különböző definiálási módok vannak érvényben, de a legelterjedtebb az úgynevezett klasszikus definíció A definiáláson kívül a tudományban az úgynevezett logikai osztást is alkalmazzák, amelynek az elemekből álló halmazok vonatkozásában rendező szerepe van: meghatározott kritérium alapján részhalmazokra osztja az objektumok halmazát. Ez lehet például bináris (dichotomikus) osztás (egy adott jegyre való tekintettel), amelyet a nyelvészetben is a leggyakrabban alkalmaznak. Ha a halmaznak legalább egy részhalmaza további osztásnak van alávetve, akkor klasszifikációról (osztályozásról) van szó. Tipológia, amelynek feladata a típusok meghatározása.
A tudományban alkalmazott másik gondolati művelet a következtetés. Nagyon gyakran a következtetés alapját az egyedi ítéletek (premisszák) képezik, például az Ez a kutya ugat premissza alapján egy általánosabb következtetést vonhatunk le, nevezetesen azt, hogy Minden kutya ugat. Ezt a következtetésfajtát indukciónak nevezik.
Indukció: Az egyesből az általánosra való következtetés.
Dedukció: Biztos következtetésről csak akkor beszélhetünk, ha azt a logikai törvények garantálják.
A logikai követelményeknek csak a kijelentő mondatok felelnek meg, mivel csak ezekhez a mondatokhoz rendelhetünk hozzá logikai igazságértéket. Ezt a hozzárendelést asszerciónak nevezik.
Az egyes mondatokhoz az igazságértéket az adott nyelv ismerete alapján rendelhetjük hozzá, tehát a tapasztalattól függetlenül. Az ilyen mondatok analitikus mondatok, másképpen a priori mondatok. Az analitikus mondatokkal ellentétben állnak a szintetikus mondatok, amelyeket a posteriori (empirikus) mondatoknak is szoktak nevezni.
A racionalizmus az ismeret forrását az értelemben, észben, azaz a rációban keresi. Az olyen racionalizmust, amely lépésről lépésre ellenőrzi az ítéletek igazságértékét, analitikusnak nevezik. Az elmélet oly mértékben legyen koherens, hogy lehetővé tegye a más koherens elméletekkel történő összehasonlítást. ez a globális racionalizmusnak a követelménye

II. A nyelvtudomány paradigmái

A paradigmán azoknak az általános elméleti alapelveknek, normáknak, módszertani eszközöknek, mintáknak, eljárási szabályoknak az összességét értjük, amelyeknek birtokában van minden kutató, aki az adott szaktudománnyal foglalkozik.

A tudomány paradigmájának olyan szakasz előzi meg, amelyet előtudománynak szoktak hívni. Ebben a szakaszban különféle jellegű ítéletek, többé- kevésbé megalapozott vélemények jelennek meg a tudomány tárgyáról, amelyek még rendezetlen formájú együttest alkotnak, és amelyek általában más szaktudomány művelése során keletkeztek. Bizonyos idő múlva ki alakulnak az új szaktudománynak a körvonalai, amelyek egyre konkrétabb és rendezettebb formával és tartalommal telítődnek, és így megszületik az adott szaktudomány paradigmája, azaz a valódi tudomány. A valódi tudományban bizonyos fejlődési szakaszban bizonyos nehézségek merülhetnek fel, és válságos helyzet alakulhat ki, amely egy úgynevezett tudományos forradalomhoz vezethet, és ennek eredményeképpen új tudományos paradigma jöhet létre. Kuhn koncepciója szerint a tudomány fejlődését az alábbi séma ábrázolja:
előtudomány – valódi tudomány – válság – forradalom – új valódi tudomány – új válság.
A paradigmaváltást Kuhn egy „hirtelen ugráshoz”, illetve a vallásváltáshoz hasonlítja. Véleménye szerint nem létezik tiszta logikai bizonyítéka annak, hogy az egyik paradigma felsőbbrendű egy másikhoz képes. Az új paradigma megjelenése nem jelenti azonban azt, hogy az eddigi paradigma nyomtalanul eltűnik. Mindig lesznek olyanok is, akik azt továbbfolytatják.

A tudomány fejlődését átfogó Kuhn-féle koncepció értelmében a XIX. század második felében és a XX. században a tudományos kutatásokat négy fő paradigma jellemzi

  1. indukcionizmus,
  2. verifikacionizmus,
  3. falszifikacionizmus,
  4. posztmodernizmus.

1. Az indukcionizmus

A tudomány fő feladata az általános mondatok megfogalmazása, a tényekből és az egyedi mondatokból kiindulva. Ehhez sok megfigyelésre és kísérletre van szükség. Ha a kísérlet során minden megfigyelt mondat egyforma tartalommal bír, akkor ezt a tartalmat bizonyított általános mondatként kell elismerni, s ezeknek a mondatoknak a halmaza azonos a tudomány fogalmával. Az indukciót nem lehet megindokolni a logika segítségével. Az indukcionisták azzal védekeznek, hogy a száz százalékos bizonyosság elérése lehetetlen követelmény, így a tudományos tudást helyesebb lenne nem bizonyítottnak, hanem inkább valószínűsíthetőnek tekinteni.

A tudományos lingvisztika

A történeti-összehasonlító kutatások elterjedésével veszi kezdetét a XIX. században.
A történeti-összehasonlító módszer népszerűsítéséhez a nyelvészetben nagymértékben hozzájárult a szanszkrit felfedezése és a szanszkrit szövegek tanulmányozása. Ebben az időben a tudományban uralkodó paradigma az indukcionizmus volt, tehát e paradigma keretében funkcionált a nyelvészet is. A nyelvészet számára azonban a legfontosabb a harmadik filozófiai irányzat, azaz a pozitivizmus volt, amelynek alapítója a francia August Comte, aki meg akarta tisztítani a tudományos gondolkodást mindenfajta metafizikától, és azt hirdette, hogy a tudományos kutatás tárgya csak a konkrét tények, jelenségek és a köztük megvalósuló relációk lehetnek. Ezt a kort a pozitivizmus, az evolucionizmus, a pszichologizmus, a biologizmus és a historicizmus egyaránt jellemezte. A nyelvészek a nyelveket különböző fejlődési szakaszokban tanulmányozták, és fejlődésüket meghatározó törvényszerűségeket tártak fel, amelyeket hangtörvényeknek (nyelvi törvényeknek) neveztek. Az akkori nyelvészek meg voltak győződve arról, hogy az egymásra hasonlító nyelvek közös ősnyelvből származnak, amely az általa létrehozott nyelvi törvényeknek megfelelően különböző változásokon ment át, és ily módon új nyelvek jöttek létre, amelyek az adott nyelvcsaládhoz tartoztak. Mint tudjuk, a történeti-összehasonlító nyelvészet mellett folytatódtak a szinkrón-összehasonlító kutatások is, amelyek a konkrét nyelvek tanulmányozása révén a nyelvtipológia megalapozását eredményezték.

2. A verifikacionizmus

Szembehelyezkedett az indukcionizmussal és azt hirdette, hogy az indukció alapján elméletileg lehetetlen felépíteni a tudományt. Ezt vallották az úgynevezett bécsi körben tömörült filozófusok és a tudomány teoretikusai, akiket az új irányzat, nevezetesen a neopozitivizmus megalkotóinak tartanak [például Moritz Schlick, Rudolf Carnap Otto Neurath , Ludwik Wittgenstein. A neopozitivizmus alapját az a tétel képezte, hogy a megismerés és a tudás a tapasztalatra épül. A tapasztalatot és az empirizmust azonban újszerűen értelmezték. Különbséget tettek az ember érzékszervei által, azaz a tapasztalat útján szerzett tudás és e tudás formális, illetve axiomatikus reprezentációja között. A realista empirizmustól távolodva a neopozitivizmus elvetette a hagyományos logikát is, amely az egyedi tapasztalati adatok általánosításával foglalkozott, és helyette az a priori logikát vezette be..A neopozitivisták arra törekedtek, hogy kidolgozzák a logikailag tökéletes tudományos nyelvet, amely lehetővé teszi az interszubjektív verifikációt, amelyet legalább két különböző megfigyelő hajthatna végre. A neopozitivisták azt javasolták, hogy az indukciót helyettesítsék a dedukcióval. Az egyedi megfigyeléses mondatok csak az általános mondatok bizonyos rendszerének a keretében jöhetnek létre, azaz az általános mondatokból felépített elmélet keretében. Ha például az Ez a rádió gömbölyű mondatnak az igazságát szeretnénk megállapítani, akkor rendelkeznünk kell a „rádióság” és a „gömbölyűség” elméletével. Az ilyen jellegű bizonyítási eljárások a verifikációs paradigma létrejöttét eredményezték a tudományban. A verifikációs módszer a két világháború közötti időszakban domináló szerephez jutott a tudományban, bár sok próbálkozás ellenére sem sikerült kiszorítania a tudományból az indukcionizmust.)

A nyelvtudományban a verifikacionizmus paradigmájának a megnyilvánulása a lingvisztikai strukturalizmus volt, amely mindenekelőtt azt az alapvető hipotézist bizonyította, hogy a nyelv (jel)rendszer, amely a struktúrát alkotó különböző funkcionális egységekből (elemekből) áll. Ennek az irányzatnak az előfutára Jan Baudouin de Courtenay volt, aki elsőként különböztette meg a nyelv statikus és dinamikus aspektusát, és a nyelvet mint absztrakt létet elkülönítette az egyedi beszédtől.
A strukturalista paradigma megalkotójának F. de Saussure svájci nyelvészt tartják. Saussure a nyelvet (langue) absztrakt és társadalmi létnek definiálta, amely csak a társadalmi tudatban létezik, és amely a konkrét beszédben (parole) fejeződik ki. A nyelvi rendszerben különbséget tett a szinkrónia és a diakrónia között is. Saussure, megadta a nyelvi jel fogalmának a definícióját, miszerint a nyelvi jel az a reláció, amely a fogalom (jelölt) és az akusztikai kép (jelölő) között valósul meg. Az adott jelnek a rendszerbeli értékét más jelekhez való viszonyítása alapján lehet meghatározni.
A rendszerben a jelek között két fő relációtípus valósul meg:

  1. szintagmatikus: A szavak, szókapcsolatok, mondatok – szintagmák tehát valamilyen szintagmatikus relációt realizálnak.
  2. paradigmatikus reláció: Az adott nyelvi rendszerben paradigmákat alkotnak, amelyek a szintagmatikus relációkból következnek.

Saussure elsőként jelölte ki a lingvisztikai strukturalizmusnak mint verifikációs paradigmának a körvonalait.

A prágai iskola

képviselői: V. Mathesius, B. Trnka, B. Havránek, J. Vachek, J. Mukaøovsky, R. Jakobson, N. S. Trubeckoj a prágai nyelvész körben (1926) tömörülve elfogadták F. de Saussure minden nézetét. Azt hangsúlyozták, hogy a nyelvi rendszer funkcionális rendszer, és olyan elemekből áll, amelyik mindegyike egy meghatározott funkciót tölt be a kommunikációs folyamatban. Az adott elem funkcióját más elemekhez való oppozíciója alapján határozhatjuk meg.
A nyelvi rendszerben a következő alrendszereket különböztették meg:

  1. fonológiát,
  2. morfonológiát,
  3. morfológiát (szóképzés és flexió) és
  4. mondattant.

A prágai iskola képviselői nagyobb hangsúlyt fektettek a paradigmatikus relációk tanulmányozására. Ezeket a kutatásokat a mondat funkcionális perspektívájából végezték. Meghatározták, hogy a rendszer milyen elemei tölthetik be a téma (datum), illetve a réma (novum) funkcióját. A legnagyobb eredményeket a prágai iskola a fonológia területén érte el, amelynek jeles képviselője N. S. Trubeckoj (1890–1938) volt. Trubeckoj kidolgozta azt az elméleti keretet, amely több konkrét nyelvre vonatkozó fonológiai leírásnak is alapjául szolgált. A fonológiai rendszer egységei közötti oppozíciók tanulmányozásához a kiindulópontot a jelentés képezte. Trubeckoj a fonémát olyan nyelvi egységként definiálta, amely a disztinktív (megkülönböztető) jegyekből tevődik össze. Kidolgozta a fonológiai oppozíciók rendszerét és az oppozíciók típusait.
A Trubeckoj-féle fonológiai elméletet később az USA-ban Jakobson fejlesztette tovább. Így új fonológiai elmélet jött létre, amely a nyelv generatív modelljében nyert alkalmazást. A nyelvi elemek belső rendszerbeli funkcióinak vizsgálatán kívül a prágai iskola sokat tett a stilisztika területén is.

Az amerikai iskola

Míg Európában a strukturalista nyelvészet keretében több elmélet is napvilágot látott ebben az időben, az amerikai nyelvtudomány sokkal praktikusabb nyelvi kérdések megoldásán fáradozott. Célja az indián nyelvek leírása volt. Az elméleti nyelvészet nem volt fontos számukra. Képviselői sokkal fontosabbnak tartották a leíró (deszkriptív) nyelvészetet; innen ered az amerikai strukturalizmus neve, a deszkriptivizmus. Tisztában voltak azzal, hogy elmélet nélkül semmit sem lehet csinálni. Azok a nyelvészek, akik az indián nyelveket kívánták leírni, általában nem ismerték ezeket a nyelveket, nem rendelkeztek a nyelv implicit tudásával. Olyan nyelvelmélet létrehozásán fáradoztak, amely lehetővé teszi a nyelvi leírást pusztán a tartalom nélküli nyelvi megnyilatkozások tiszta formája alapján. Ehhez a disztribúció fogalmát használták fel, amely a disztribucionizmus nevet adta az amerikai iskolának. Megalapítója Bloomfield (1887–1949) volt. Ennek az iskolának a képviselői azt vallották, hogy a nyelvész feladata a nyelvi egységek felfedezése és osztályozása (taxonomikus nyelvészet). A szövegkorpusz alapján történő nyelvi leírást az amerikai strukturalisták azonosnak tekintették a nyelvelmélettel. A disztribúció fogalmán azoknak a szövegbeli kontextusoknak az együttesét kell érteni, amelyekben az adott elem szerepel. A disztribúció több típusát különböztették meg: a komplementáris, az inkluzív, a keresztező és a homodisztribúciót.
A disztribucionisták a nyelvi leírást bizonyos műveletek halmazaként értelmezték, amelyeknek bizonyos sorrendben történő alkalmazása a szövegre (corpus) támaszkodva a grammatika felfedezéséhez vezet (grammar discovery procedure).
Három nyelvi szintet különböztettek meg:

  1. a fonológiai,
  2. a morfológiai és
  3. a szintaktikai szintet.

A szöveg szegmentációját és a disztribúciós elemzést a szubsztitúció (felcserélés) segítségével végezték el. Ezt az irányzatot több nyelvész is követte: B. Bloch, E. Nida, G. L. Trager, Z. S. Harris, Ch. Hockett, A. A. Hill, C. C. Fries és mások.
A disztribúciós megközelítés (figyelmen kívül hagyva a nyelvi jelentést és a nyelvhasználók intuícióját) azonban nem vezetett a nyelv valódi struktúrájának a megnyugtató leírásához. Így új irányzat jelent meg, amely az úgynevezett Whorf–Sapir hipotézis néven vált ismertté a nyelvtudományban. Ez a hipotézis azt hirdette, hogy az ember a külső világot a nyelven keresztül észleli, és a nyelv struktúrája meghatározza azt a módot, amely szerint ezt a világot látjuk. A nyelvek közötti szintaktikai és szemantikai strukturális eltérések azt bizonyítják, hogy a különböző nyelveket beszélő nyelvhasználók másképpen észlelik a nyelven kívüli világot.
A nyelv funkcionálását a kommunikációs folyamatban az amerikai nyelvészek egy pszichológiai koncepció, nevezetesen a behaviorizmus kategóriáiban próbálták magyarázni (L. Bloomfield). A behavioristák a nyelvet az emberi viselkedés részeként értelmezték, amelyet az inger-reakció kategóriák segítségével véltek leírni. Kiderült azonban, hogy a nyelv ilyen jellegű értelmezése nem tartható, mivel az ember egyrészt külső ingerek nélkül is tud beszélni, másrészt a külső ingerek jelenléte nem mindig vezet verbális reakcióhoz.
PL.: amikor tehenet látunk, nem mindig mondjuk ki a tehén szót.
Az amerikai lingvisztikai iskolában a nyelvi egységek közötti oppozíciókat a szövegbeli disztribúciójukból vezették le, és nagyobb figyelmet szenteltek a szintagmatikus relációknak. Az amerikai iskola a prágaihoz hasonlóan elfogadta azt az általános hipotézist, hogy a nyelv (jel)rendszer, és ezt a hipotézist sajátos módon minél több érv felhasználásával igyekezett bizonyítani.

A koppenhágai iskola

A saussure-i nyelvelmélethez talán legközebb, az úgynevezett glosszematika állt, amelynek fő képviselője L. Hjelmslev (1899–1965) volt. Nézetei szerint a nyelvtudomány feladata a nyelv struktúráinak tanulmányozása, kutatása. A nyelvben két síkot különböztet meg, a tartalom és a kifejezés síkját, és e két sík mindegyikén a szubsztanciával és a formával van dolgunk. A szubsztancia a tartalom síkján azonos az objektív valósággal, a kifejezés síkján viszont – a nyelvi hangokkal. A formát a tartalom síkján Hjelmslev az objektív valóság, azaz a tartalom szubsztanciájának pszichikai képével, a kifejezés síkján viszont a nyelvi hangok, azaz a kifejezés szubsztanciájának a pszichikai képével azonosítja. Ennek tükrében a nyelvtudomány feladata a nyelvi jel pszichikai képének a kutatása az objektív valóság pszichikai képének viszonylatában.
Hjelmslev másképpen képzeli el a nyelvelmélet felépítését, mint F. de Saussure. Véleménye szerint a nyelvelméletnek követnie kell a deduktív rendszereket. Több nyelvelmélet is lehetséges, azért három kritériumot javasol az elméletek értékelésére vonatkozólag.
Ezek a következők:

  1. ellentmondás-mentesség,
  2. teljesség és
  3. egyszerűség.

Ezekkel a nézetekkel Hjelmslev a strukturalizmustól és így F. de Saussure-től is távolodik.

A londoni nyelvészeti iskola

Az angol strukturális nyelvészetet az úgynevezett képviseli: J. R. Firth, B. Malinowski, D. Jones, M. A. K. Halliday és mások. Firth kidolgozta az úgynevezett kontextuális jelentéselméletet, amely Malinowski munkáiból táplálkozik.

Malinowski a szituációs kontextus elméletének a szerzője, amely szerint:

  1. a nyelv a társadalmi cselekvés egyik fajtája (mode of activity);
  2. a megnyilatkozásokat csak a szituációs kultúrkontextusban, valamint a történelmi és a fizikai környezetben lehet képezni és megérteni;
  3. a jelentés a megnyilatkozás függvénye a kontextusban;
  4. a szavak, illetve a mondatok jelentése az adott kommunikációs közösség tagjainak a kultúrájától függ;
  5. a nyelv elsődleges egysége a mondat, és nem a szó, ahogy ezt Arisztotelésztől kezdve tartották. Ezt az elméletet Firth átvette és továbbfejlesztette.

Tanítványa, Halliday megalkotta az úgynevezett rendszergrammatikát, amelyben három síkot különböztet meg, ezek:

  1. szubsztancia (a nyelv anyagi síkja) – fonikus és grafikus;
  2. forma – grammatika (morfológia és mondattan) és szótár;
  3. kontextus (a forma viszonya a nyelven kívüli szituációk tulajdonságaihoz).

3. A falszifikacionizmus

Fő elve szerint a megfigyelést az elmélet feltételezi és irányítja. Elveti azt a meggyőződést, hogy a megfigyeléses mondatok segítségével bizonyítani lehet az adott elmélet igazságát vagy meghatározni a valószínűségét. A falszifikálás követelménye az, hogy az elméleteket világos és precíz módon kell megfogalmazni, mert ellenkező esetben nem tudhatjuk pontosan, hogy miről van szó, és így előfordulhat, hogy a megfigyelés, valamint a kísérlet eredményeit az elmélet bizonyításának véljük, és ennek köszönhetően védjük a falszifikálás ellen. Minél precízebben megfogalmazott az elmélet, annál nagyobb mértékben falszifikálható.

A falszifikacionizmust a nyelvtudományban az úgynevezett generatív paradigma, azaz a generativizmus képviseli, amelynek bölcsője az USA volt a XX. század második felében Így született a generatív-transzformációs grammatika, amelynek megalkotója Chomsky volt.
Ez a paradigma:

  1. abból a hipotézisből indul ki, hogy a természetes nyelv mondatok halmaza, és a mondatok az alacsonyabb rendű egységek összekapcsolásának vagy átalakításának az eredményei;
  2. feltételezi, hogy a nyelvésznek követnie kell a deduktív rendszerek megalkotóit. A generativisták arra törekedtek, hogy olyan nyelvi modellt építsenek fel, a nyelvi kompetencia modelljét.

Chomsky szerint a mondatokat két fő csoportra lehet osztani:

  1. azokra a mondatokra, amelyeket olyan grammatika segítségével lehet generálni, amely nem tartalmazza a transzformációs szabályokat, és
  2. olyanokra, amelyeket a transzformációs szabályokat tartalmazó grammatika generál. A Chomsky-féle generatív elméletnek lényeges eleme a mély- és a felszíni struktúra fogalma, amelyet Hocketttől vett át. A mélystruktúra a nyelv szemantikai-logikai síkját és a mondat szemantikai (= logikai) interpretációjának az alapját képezi. A felszíni struktúra azonos a nyelv lingvisztikai, azaz a mondat formális síkjával.

A generatív nyelvelmélet, mint már jeleztük, falszifikacionista paradigmát képvisel a nyelvtudományban, mivel elméletileg több generatív modell létrehozására és így e modellek falszifikálására adott lehetőséget.
A falszifikációt el lehet végezni például a Hjelmslev által megfogalmazott három kritérium alapján is:

  1. az ellentmondás-mentesség,
  2. a teljesség és
  3. az egyszerűség szempontjából.

Ha az adott elmélet nem teljesíti e kritériumok valamelyikét, akkor ezt az elméletet nem lehet megalapozottnak tekinteni. Chomsky azt javasolta, hogy a nyelvi modelleket a leírás adekvátsága szempontjából kell értékelni. A modellek egy része csak az első adekvátsági fokot, azaz a leírás gyenge adekvátságát éri el. A leírás második adekvátsági foka, azaz az erős leírási adekvátság csak azokra a modellekre vonatkozik, amelyek az adott nyelv mondatainak teljes halmazát képesek leírni, de nem képesek hozzárendelni ezekhez a mondatokhoz a nyelvhasználó intuíciójával összhangban lévő struktúrákat. Azokat a modelleket, amelyek elérik az erős leírási adekvátságot, alávetik a harmadik szintű értékelésnek, amelyet magyarázó adekvátságnak neveznek. A magyarázó adekvátságú modellnek hasonlítania kell a természetes implicit grammatikára, tehát egy olyanra, amely minden nyelvhasználó „fejében” megvan, és amely végtelen számú mondatok halmazát képes generálni.

4. A posztmodernizmus

A posztmodernizmus fogalmának az időbeli határai állandóan bővülnek. E fogalom alapjában véve a jelenkort, azaz a XX. század második felét öleli fel, de más aspektusból nézve a hatvanas évektől kezdve például Amerikában már posztposztmodernizmusról is írnak. Egyesek arról cikkeznek, hogy a posztmodernizmus az új technológiák kora. Mivel a tudomány nem biztos tudás, csak a hipotézisek halmaza, sokkal jobb megoldásnak ígérkezik a valóság megértése érdekében a nem konvencionális eszközök alkalmazása. Ez a tudás anarchista koncepciójának a követelménye, amelynek szerzője és népszerűsítője Paul Feuerabend volt, aki azt hirdette, hogy „mindent szabad” Véleménye szerint a tudományok különféle metodológiái nem voltak képesek kidolgozni azokat a szabályokat, amelyek képesek lennének irányítani a tudósok munkáját. Minden metodológia korlátoz, és egyetlen egy szabály, amely létjogosult, az a „mindent szabad szabály”. Az összemérhetetlenség több közös vonást mutat Kuhn nézeteivel. Ez a koncepció azon alapul, hogy a megfigyelés az elmélettől függ. A konkurens elméletek akkor összemérhetetlenek, ha az egyik elmélet alapvető fogalmát nem lehet megfogalmazni a másik elmélet terminusai segítségével. A posztmodernizmus, az úgynevezett dekonstrukció koncepcióján is alapul, amelynek szerzője Jacques Derrida volt. Derrida a tudomány történetét a szövegek halmazaként értelmezi, amelybe új szövegeket építenek be. Így a tudományban nem arról van szó, hogy az objektív igazsághoz közeledjünk, hanem arról, hogy szüntelenül olyan újabb és újabb szövegeket gyártsunk, amelyek tudományosnak tekinthetők.
Összegezve azt mondhatjuk, hogy a posztmodernizmus nem egységes, hanem eléggé heterogén paradigmát tükröz. Ennek az irányzatnak a képviselői azt vallják, hogy a tudományos tevékenység alapvető feladata nem a magyarázás, hanem a megértés.
A modernizmust, a rendszerezés és a rend, valamint az objektív tudás irányába történő elmozdulás jellemezte. A mai posztmodernizmus, ahogy a fentiekből kitűnik, más gondolkodási módot ajánl, olyan gondolkodási módot, amely lemond az abszolút világrendezés igényéről
A posztmodernizmus megnyilvánulása a nyelvtudományban a kognitivizmus, amely a hetvenes években jött létre az USA-ban, és fő teoretikusa Ronald W. Langacker volt. A kognitív nyelvelmélet vonzó, főként azon nyelvészek számára akik a nyelv használójában nemcsak a szavakat és a mondatokat generáló mechanizmust, hanem magát az embert is látják.
A Chomsky-féle nyelvelmélet egyik alapvető követelménye, a nyelvi kompetencia és a nyelvi végrehajtás (performancia) megkülönböztetése volt. A generatív elmélet keretében a nyelvészet kutatási tárgya az ideális nyelvhasználó nyelvi kompetenciája, aki mentes mindenféle fizikai és pszichikai tökéletlenségtől, és aki követi a grammatikai szabályokat, figyelmen kívül hagyva a megnyilatkozások nyelven kívüli kontextusának a hatásait A már korábban említett „emberi tényező” a generativisták szerint nem eleme a nyelvi kompetenciának, hanem a nyelvi végrehajtásnak a része, tehát nem képezheti a nyelvész kutatási tárgyát.
A kognitivisták szerint a nyelv nem független és nem autonóm, mivel az emberi megismerés folyamatának közvetlen tükröződése, és így csak mint az emberi ész általános struktúrájának integráns nézőpontja kutatható és elemezhető. Ebben az értelemben a nyelvkutatás azonos a megismerés általános folyamatainak a kutatásával.
A kognitív nyelvészet, más nyelvészeti irányzatokhoz hasonlóan, általánosításokat végez azzal a céllal, hogy felfedezze az univerzálékat, azaz a különbségek között fennálló hasonlóságokat. Olyan univerzálékról van itt szó, amelyek nem magára a nyelvre, mint autonóm, önálló létre vonatkoznak, hanem amelyek az emberi ész általános képességeinek a tulajdonságát képezik. Így a kognitivisták azt hangsúlyozzák, hogy a nyelvet mint kutatási objektumot kultúrkontextusban kell értelmezni. Az emberi nyelv a külső világunknak a képe, tehát a kontextusa nem más, mint maga a világ.
A kognitív nyelvészet a világ nyelvi képének rekonstrukciójával is foglalkozik A nyelvelmélet szerint az ember olyan fogalmi rendszert hoz létre, amely összhangban áll a valósággal, melynek képe tükröződik a nyelvben. A kognitivisták szerint a nyelvhasználó ismeri a adott nyelv grammatikáját, és azt a módot is, ahogyan a magasabb szervezettségű konstrukciókat képezi. A nyelvi egység fogalma, mint terminus technicus Langacker grammatikájában a nyelvhasználók által elsajátított struktúrát jelenti, amely nem igényli a beszélőktől, hogy állandóan és tudatosan elemezzék a belső felépítését, mivel ez már rutin struktúrának tekinthető.
Langacker szerint a természetes nyelvben csak háromfajta egység létezik:

  1. fonológiai,
  2. szemantikai és
  3. szimbolikus egység. Minden szimbolikus egység kétpólusú, azaz fonológiai és szemantikai pólusból áll. Az egység fonológiai pólusa determinálja a szemantikai pólust.

A kognitivista paradigmához a mesterséges intelligenciával foglalkozó kutatások egy részét is hozzásorolják. Olyan szabályait megalkotása, amelyek lehetővé teszik az ember számára, hogy a természetes nyelv segítségével kommunikálni tudjon a komputerrel. Ahhoz, hogy dialógust tudjunk megvalósítani a komputerrel, be kell táplálni a gépbe a világról szóló tudásunkat. Ezt a tudást az úgynevezett keretekben adják meg. Ezt tudásreprezentációnak szokták nevezni. Ezen kívül a komputert olyan információkkal is ellátják, amelyek azokra a lehetséges kontextusokra vonatkoznak, amelyekben a szöveg szerepel (kontextusi háttér). Ily módon a komputer képes reagálni az ember által hozzá intézett konkrét nyelvi kifejezésre. Képzeljük el, hogy a komputer a könyvtáros szerepét tölti be. A tudásreprezentációjában olyan fogalmak szerepelnek, mint például: a könyv, a mű, a cikk, a tanulmány stb., amelyek megfelelő struktúrát alkotnak. Például valaki könyvet kíván kölcsönözni, és a következő formula segítségével fordul a komputerhez: könyvet szeretnék kölcsönözni vagy keresek egy könyvet. A keret és a kontextusi háttér olyan információt továbbítanak a komputernek, hogy az a könyvet alapelemként értelmezi, és egy standard formában válaszol az embernek: Milyen könyvre van szüksége? A bibliográfiai adatok megadása után a komputer utasítást ad: vagy azonnal kikölcsönzi a könyvet, vagy kéri a közölt adatok kiegészítését. Ez a koncepció, amelynek a szerzője R. C. Schank, a tudásreprezentáción alapul, amelyhez csak a nyelv segítségével juthatunk hozzá, azért a kognitív nyelvészet részének tartják

A nyelvi jelentés koncepciója: A jelentésnek természeténél fogva szubjektív jellege van, mivel azt a módot tükrözi, ahogyan az ember az objektív valóságot látja.

III. A paradigmák együttélése és kölcsönös hatása a mai nyelvtudományban

A feljebb vázolt paradigmák együttesen vannak jelen a mai tudományban, a nyelvtudományban is. Képviselői, az eltérő gondolkodású és meggyőződésű tudósok, nem élnek elszigeteltségben, hanem állandóan kommunikálnak egymással különböző tudományos konferenciák, ülések, viták, rendezvények stb. alkalmából, és ily módon a tudományos elméletek, gondolatok stb. is érintkeznek egymással. Ez viszont a paradigmák kölcsönös hasonulásához vezet.
Természetesen a mai indukcionizmus nem azonos a XIX. századi naiv indukcionizmussal. Manapság mindenki számára világos, hogy elméleti keret nélkül nem képzelhető el semmilyen kutatás. A mai verifikacionizmus követői viszont a bizonyító eljárásokon kívül elfogadnak bizonyos falszifikációs procedúrákat is. Úgy tűnik, hogy változik a falszifikacionista paradigma is a posztmodernista paradigma hatására. Érdemes még hozzátenni, hogy egyes kérdések, amelyeket a régi paradigma keretében kívántak megoldani, újból megjelennek a legújabb paradigmában is, például azok a kérdések, amelyek a nyelv keletkezésével és evolúciójával kapcsolatosak. Kézenfekvő a strukturalista paradigma hatása a történeti-összehasonlító nyelvészetre, amelynek következtében másképpen kezdték értelmezni a nyelvi diakróniát, figyelembe véve, hogy a nyelv rendszer. A generatív paradigma hatására megváltozott a strukturalista paradigma is. A kognitív paradigma hatására változik a generativizmus is. A generatív leírásokat ellátják a róluk szóló leírásokkal, azaz a metaleírásokkal is. Ily módon megfogalmazzák azokat az információkat, amelyek a grammatikai szabályok és egyes kategóriák természetéről adnak számot. Explicit módon ki lehet mutatni a nyelv formális modelljének a keretében azokat a kategóriákat, amelyek más kategóriákhoz közelednek. Tehát, a nyelv teljes leírása (a leírás és a metaleírás) alapján rá lehet mutatni a közvetett kategóriákra és a prototípusokra is. Így a generativizmus eleget tesz a kognitivizmus egyik fő követelményének.
Általában az új paradigma elveti az előző paradigmát, de egyidejűleg hivatkozik a korábbi paradigmára is. Ezt tükrözi például a kognitivizmus, amely elfogadja a történeti-összehasonlító paradigma által hirdetett eszméket. Több ilyen jelenség is jellemzi a különböző paradigmák együttélését és együttes hatását a mai nyelvtudományban.