Forrás: Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan. Akadémia, Bp. 1970. az általános leíró jelentéstani részből A jelentés fogalma; A jelentésfogalom kialakulása; A jelek jelentése c. fejezetcsoport itt megjelölt része (39-94.)

Általános leíró jelentéstan

A leíró és a történeti jelentéstan egyaránt szükséges a nyelv teljes és helyes megértéséhez. De a sorrend kérdését illetően eltérő vélemények vannak.

A történeti jelentéstan tárgyalását a leíró jelentéstan előzi meg. A leíró keret megfelelőnek fog bizonyulni a történeti változások tipizálásához, értelmezéséhez is.

A nyelvi szintek (fonológia, morfológia…) különböző elméleteinek az értékelése még nem fejeződött be. De talán nem elhamarkodott azt állítanunk, hogy a legalapvetőbb különbség a nyelv fonetikai-fonológiai és szemantikai alkata között van. A fonetikai-fonológiai változások igen gyakran kihatnak a nyelv szemantikai-grammatikai alkatára és fordítva: szemantikai-grammatikai változások kihatnak a fonetikai-fonológiai alkatra. Akár ilyen, akár olyan változásokról van szó, a változás sohasem független a nyelv rendszerétől, a nyelv valamely állapotától, amelyben a változás végbemegy.

1. A jelentés fogalma

Mind a két fogalom, a jel és a jelentés is a nyelv szükségszerű, kötelező kategóriái. A jel és a jelentés tehát általános szemiotikai fogalom.

A jelentés komplex fogalma

A jelentés a jel (vagy jelkapcsolat) használati értéke (funkciója), amely a használók kisebb-nagyobb csoportja számára absztrahálás útján előírja (megszabja) a jel (jelkapcsolat) vonatkozását a valóság megfelelő részletéhez, ennek a valóságnak a vonatkozását a jelek használóihoz, a beszédszituációhoz s általában más jelek használatához, s e vonatkozásoknak megfelelően a jel (jelkapcsolat) hozzáilleszthetőségét más jelekhez a beszéd kisebb és nagyobb egységében, és e beszédbeli szerepben helyettesíthetőségét más jelekkel (vagy jelkapcsolatokkal).
Részletesen kifejtve, részekre lebontva:

a. A jelentés a jel (jelkapcsolat) használati értéke (funkciója)

Jelentése nem csak a szónak van, hanem minden morfémának, sőt: éppen a jelentés az a megkülönböztető jegy, amely elválasztja a morfémákat a morfémaelemtől. Definíciónk lehetővé teszi, hogy a jelkombinációnak olyan funkciót is tulajdonítsunk, amellyel a kapcsolat tagjai külön-külön nem rendelkeznek.

A jelentés viszony a jel és a jeltárgy között. Ilyen értelemben az ágyaz és az ágyat csinál jeltárgya ugyanaz, de jelentésük nem, mert szintaktikai viszonyuk más: az utóbbinak mondhatom: kényelmes ágyat csinál, az előbbinél ágy nem kaphat jelzőt. A jel és a jeltárgy viszonyát úgy is foghatjuk fel, hogy e viszony a jel és a jeltárgy konkrét kapcsolatára utal, nem pedig általánosságban, mint jel és jeltárgy közötti általános viszonyt, mert ez minden jel esetében ugyanaz volna.

A jelentéssel kapcsolatban értékről, szabályról, funkcióról, viszonyról beszélek egyszerre. Mindezek a fogalmak alkalmasak arra, hogy velük jellemezzük a jelentést.

Fontos megjegyzés: a jeltárgyat soha ne azonosítsuk valamely egyedi tárggyal. Ez csak a tulajdonnevek esetében áll fenn. Egyébként a jeltárgy a létező tárgynak egész osztályát jelenti. A madár és a veréb szó jeltárgya különbözik egymástól, mert más osztályt képviselnek, de egy konkrét jeltárgyra egyformán használhatom a veréb és a madár jelet. DE! A jeltárgyat konkrét tárgyak osztályához kötni is hiba lenne. A jeltárgy lehet elvont dolog: béke, matematika, vonatkozás, lehet a fantázia terméke: tündér, ördög. stb.

b. A jelentés a használók kisebb-nagyobb csoportja számára van megadva.

A jelentést a használók tulajdonítják a jelnek. Ezért a jel szerepében egy társadalmi magatartás valósul meg. Ha ez a magatartás megváltozik, megváltozik a jel szerepe is.

A jelnek és a jeleknek társadalmi meghatározottsága a jelrendszer érvényességének a körét is megszabja. A jelrendszer a maga egészében csak abban a körben érvényes, amely használja. Legtágabb kör az egész nyelvközösség, legszűkebb kör a Ø fokú kollektíva, az egyén.

Nincs két olyan egyén, akinek a szókincse azonos volna, aki minden jelet azonos jelentésben használna, s ez százszorosan áll, ha a szókincset egészen tágan értelmezem, az egész statikus lexikológiai rendszere értve, ami végeredményben az egész kultúrát jelenti. A meglevő szótárak természetesen csak a szűkebb értelemben vett szókincset tartalmazzák. Az ember feje azonban hihetetlen mértékben felülmúl minden szótárat, noha ugyanakkora a szótárban foglalt anyagot nem birtokolja teljesen. A nyelvi jel és a jelentés társadalmi természete a jel és a valóság sajátos viszonyát is megvilágítja. E viszony lényege, hogy a jel szimbólum, ezért önkényes és konvencionális, de ugyanakkor társadalmilag szükségszerű is.

c. A jel (jelkapcsolat) használati értéke absztrahálás útján előírja (megszabja) a jel (jelkapcsolat) vonatkozásait

A jel használatában mindig absztrahálás valósul meg. Az absztrakció a nyelv lényegéhez tartozik, nélküle nyelv nem lehetséges. Absztrahálás nélkül a nyelvben csak szómondatok volnának és annyi szó, ahány szituáció. A jel a valóság egy osztályba vont, egy osztályba általánosított tárgyait, viszonyait képviseli. (asztal: az összes asztalnak nevezhető tárgy)

d. A jelentés előírja a jel (jelkapcsolat) vonatkozását a valósághoz

A jelentés definíciónk értelmében sokféle vonatkozást fejez ki egyszerre. E vonatkozások közül az egyik, kétségkívül a legalapvetőbb a valóságra utalás. Azt is pontosabban meg kell mondanunk, mit értünk valóságon: a) az ember érzékszervei által felfogható természeti vagy mesterségesen alkotott tárgyakat, minőségeket, folyamatokat; b) az ember fiziológiai-pszichológiai létezésének a tényeit, az ember „lelki életét”, az ember élményeit önmagáról; c) a társadalmi lét tényeit; d) a valóság észlelése alapján, a valóság elemeiből alkotott fantáziaképeket; e) általában a felsorolt tények közötti viszonyokat (okság, hozzátartozás, térbeli és időbeli kapcsolat, azonosság, ellentét. Stb.)
Mindezen ismeretekre a jel absztrakt módon, fogalmi általánosítás útján utal, így a tárgyakra, viszonyokra utalás a tárgyak, viszonyok egy egész osztályára vonatkozó absztrakt jelentésű jel segítségével történik, a s konkrét tárgy, viszony megnevezése közvetett úton, sajátos jelek közreműködésével megy végbe. A jelnek a valóságra vonatkozó ismeretekre utaló szerepe az ember érzékelésén alapuló képzetek, emlékképek közvetítésével valósul meg.

A magyar ember számára a ló hangsornak és a valóságos lónak (pontosabban a lónak) az összetartozása szükségszerűen érződik, ilyenként tudatosul. A nyelvi jel a normális ember számára olyan zseton, amely a valóságos tárgyat képviseli. Tehát az egyén számára végzetszerűen a jel képviseli a jeltárgyat. A névvel a tárgyakat kiemeljük az érzéki benyomásokból és mintegy birtokba vesszük.

A szemléleti képek és emlékképek szintetizálása és általánosítása révén kialakul bennem a tárgy általános képe, általános képzete. A megismerésnek erre a fokára az állat is eljut.

A jel jelentésénél fogva a fogalmi, nyelvi, társadalmi megismerés és gondolkodás szférájához tartozik, társadalmi magatartás nyilvánul meg benne, még akkor is, ha néma beszédben realizálódik, nem hangos gondolkodásban. Korlátait és lehetőségeit is a társadalmi praktikum határozza meg.

A jelentés tehát általánosító képességénél fogva fogalom, érzékelésre való utalásánál fogva pedig utal a képzetre, amely a valóság tükrözése. Közvetve tehát a fogalom is a valóságot tükrözi, mint a jelentés legfontosabb aspektusa. A jelentés azonban nem képzet. A jelentés társadalmi, a képzet biológiai, a jelentés konvencionális és kollektív, a képzet individuális. A jelentést a társadalmi magatartás, a képzet a faj biológikuma szabja meg elsődlegesen.

A fentiekből következik, hogy nem értünk egyet a következő ábrázolással: jel ß fogalom ß képzet ß valóság. Fogalom a jelentés aspektusa, jelentés nélkül meg nincs jel. Tehát így fogjuk fel: jel ß képzet ß valóság, ahol a jel a hangalak, az első nyíl mint vonatkozás a jelentés, a képzet a biologikum, a második nyíl a képzet vonatkozása a valósághoz. Mint látjuk a fogalom nem tartozik egy külön létsíkhoz.

A képzet individuális, vagyis nem közkincs, mint a jel, társadalmilag, de ugyanakkor a faj biológiai sajátosságai meghatározzák, ezért a képzetekben az objektív valóság tükröződik. Vaknak nem lehet sem képzete, sem fogalma a színről.

A fogalom és jelentés viszonyának a vizsgálatakor mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy nem a szó és a fogalom, hanem a jelentés és a fogalom párhuzamáról van szó. A kettő, tudjuk, nem azonos. Egy szóalakhoz több jelentés, több szóalakhoz azonos jelentés kapcsolódhat.

Felmerül a kérdés, a fogalom is viszonyfogalom-e? A viszonyfogalom, mint tudjuk, azt jelenti: a jel vonatkozása a valósághoz. A fogalom az azonos jelentésű jelek invariánsa. A nyelvi jel a legfontosabb fogalommegtestesítő. Egyéb fogalommegtestesítők is vannak, de ezek másodlagos jellegűek és genetikusan a nyelvi jelek használata előzi meg őket. A nyelvi jelek hatóképessége a legnagyobb, és emocionális szerepe a többi jelhez képest messze kiemelkedő.

„Ismeretünket nem úgy nyerjük, hogy egyszerűen elfogadjuk az adott érzeteket s azután elemezzük és összehasonlítjuk egyik érzetünket a másikkal. Ellenkezőleg, ismeretünket úgy szerezzük, hogy csinálunk bizonyos dolgokat, hatunk a dolgokra, megváltoztatjuk a dolgokat, előállítunk dolgokat, amihez sokkal többre van szükség, mint a tudatunkba véletlenül bekerült érzetek szemlélésére.”

e. A jelentés előírja a valóság vonatkozását a jelek használóihoz

A jelek használóinak a valósághoz való viszonya a tudomásulvétel, a megismerés aktusán kívül lehet érzelmi és értékelő. A belső érzelmi magatartás a nyelvi jellel kapcsolatban alapvetően kétféle: vonatkozhat a jeltárgyra, vonatkozhat a beszédpartnerre.

f. A jelentés előírja a valóság vonatkozását a beszédszituációhoz

A beszédszituáció vagy jelhelyzet magába foglalja a beszéd elengedhetetlen tényezőit. Ezek a jelen vagy jelkapcsolaton kívül, a beszédben résztvevő személyek, a beszéd helye és ideje, a beszéd tárgya s a beszéd célja.

g. A jelentés előírja valóságvonatkozásának megfelelően más jelek használatához való viszonyát

A szó jelentésének a más szavaktól függő voltára, relativitására Saussure mutatott rá először határozottan. Klasszikus példája: a francia mouton ’birka’ szónak nem ugyanaz az értéke, mint az angol sheep-nek, mert a francia szó önmagában jelenti azt is, amit a sheep ’élő birka’ és azt is, amit az angol mutton ’mészárszékben árult birkahús’.

h. A jelentés előírja a jel (jelkapcsolat) hozzáilleszthetőségét más jelekhez a beszéd kisebb és nagyobb egységében

A jelentése a valóságra utaló szerepével összhangban, annak megfelelően kapja szintaktikai kapcsoló értékét. A kutya szó szemantikai osztálya az élőlényeket jelenő szavak osztálya, ezen belül az állatokat jelentő szavak osztálya. Ennek megfelelően a kutya szó mindazon igékkel kapcsolható, amelyek szemantikai osztálya élőlény cselekvése, ezen belül állatok cselekvése. A kutya szó egyedi valenciája mindazon szavakkal való kapcsolódást engedi, amelyek a kutya fogalmi jegyeiként szerepelhetnek. Pl.: ugat.

i. A jelentés előírja a jel (jelkapcsolat) beszédben való helyettesíthetőségét más jelekkel vagy jelkapcsolatokkal

A jelek és jelkombinációk a beszédben felcserélhetők egymással abban az értelemben, hogy a mondat valóságértéke nem változik. Előfordulhat ugyanis, hogy két mondat különbsége a valóság szempontjából releváns, viszont pragmatikus szempontból közömbös. Ez azt jelenti, hogy a kifejezett tartalom más, de a hallgatónak ugyanazt mondja. Leggyakrabban az ok-okozat felcserélése ad ilyen eseteket. Ha reggel kinézek az ablakon, és azt mondom: Hó esett, ez a mondat a szituáció szempontjából egyenlő értékű ezzel: Hó van az utcán. Ez a mondat: Éhes vagyok! Ezt is jelentheti: Adj ennem! De itt a jelentés szót pragmatikus értelemben kell vennünk. Az ilyen szinonimákat szituatív szinonimáknak nevezzük.

2. A jelentésfogalom indoklása

Valóban szükség van-e arra, hogy mindazt a vonatkozást, amelyet a jelentés fogalmába beleértünk, valóban a jelentésnél tartsuk számon?

Véleményünk szerint is a jelentés különböző aspektusai a legszorosabban összefüggnek egymással. A jel azáltal tartalmazhat a beszédhelyzetre vonatkozást, emocionális, hangulati elemet, azáltal lehet ilyen vagy olyan szintaktikai értéke, azáltal érvényesek rá különböző használati korlátozások a nyelvet beszélők valamilyen csoportja vagy a beszédmű műfaja szempontjából, hogy valamit jelent, hogy a valóság egy részéletét képviseli.

Leginkább a nyelv emocionális oldalát szokták egyes nyelvészek a jelentéstől elválasztani. Világos azonban, hogy az a hangulat, emóció, értékelő magatartás, amelyet a beszélők a jelhez kapcsolnak, éppen arra valóságrészletre vonatkozik, amelyet a jel képvisel. A jelentésváltozások megértése a nyelv emocionális oldalának a figyelembevétele nélkül teljesen lehetetlen.

A jel jelentése nem választható el kontextusbeli szerepeitől. Ha a kontextusban olyan jelentéssel találkozunk, amelyet addig nem tartottunk számon, akkor a számbavétellel volt hiba, amelyet sürgősen korrigálni kell, vagy pedig újítással állunk szemben, s ez azt jelenti, hogy ezentúl számolni kell az új jelentéssel is, természetesen mindig figyelembe véve a nyelvrétegbeli és műfaji korlátozásokat.

A jelek jelentése

Az alábbiakban részletesen ismertetem a jelentésaspektusokat.
A kommunikációs folyamatot vagy egyszerűbben beszédfolyamatot egy makromezőbe és egy mikromezőbe helyezem el. A mikromező részosztálya a makromezőnek.
Eszerint a következő négy tényezővel van dolgunk:

  1. jelrendszer.
  2. a társadalmolag megismert világ
  3. beszédművek
  4. a jelrendszert használók társadalma

A mikromező a konkrét beszédfolyamat tényezőjét foglalja magába:

  1. felhasznált jelek
  2. beszédtárgy, jeltárgy
  3. egy beszédmű, vagy egy mondat
  4. a beszédpartnerek

A kommunikációs makromező tényezőit nagy betűvel, a mikromező tényezőit kis betűvel jelölve, a következő leírást adhatjuk:

        • Jelrendszer       a) Felhasznált jelek
  • Világ                   b) Beszédtárgy, jeltárgyak
  • Beszédművek   c) Beszédmű, mondat
  • Társadalom      d) Beszédpartnerek

Ha a tényezőknek a beszédfolyamatban való működését vizsgáljuk, akkor a sorrendet meg kell változtatnunk. A sorrend az utóbbi esetben így fest: A) A társadalomnak a jelrendszert használó tagjai közül a) a beszédpartnerek közti feszültség eredményeképpen a beszélő a maga intenciója szerint B) a társadalmilag megismert világból b) kiválasztja a beszédtárgyat, s ennek megfelelően C) a jelrendszerből c)kiválasztja a jeltárgynak, s a beszéd intenciójának megfelelő jeleket, D) s ezeket az intenciónak megfelelő beszédmű kívánalmainak eleget téve d) a jelkapcsolás szabályai szerint jelsorokká, mondatokká fűzi.

A jelentés nem más, mint a beszédfolyamat tényezői közti reláció, a jelből kiindulva, azaz a jel és a többi tényező relációi.

Az egyes jelentésvonatkozásoknak a következő elnevezést adhatjuk, jórészt a nyelvészeti munkákból más összefüggésben már ismert megjelölésekkel:

  1. Denotatív jelentés
  2. Szintaktikai jelentés
  3. Pragmatikus jelentés
  4. Lexikológiai jelentés
  5. Műfaji jelentés
  6. Nyelvrétegbeli jelentés