Kenesei István: A nyelv és a nyelvek (231- 258)

Beszéd és gondolkodás

A filozófia, a nyelvészet és a pszichológia vizsgálja, hogy mi lehet a kapcsolat a gondolkodás és nyelv, a gondolkodás és beszéd között.

Filozófus: létezhet-e gondolkodás nyelv megléte nélkül? A nyelv a tőle független gondolatok közvetítője vagy a gondolat létezési formája?

Nyelvészet: a nyelvek különbségei befolyásolják-e a megismerés folyamatát? Hogyan érzékelik a különböző nyelvű népek a világot? Azonos világképet tudnak-e kialakítani?


Pszichológia: Mi a szerepe az egyén gondolkodási folyamataiban az önmagának szóló belső beszédnek?

Gondolunk valamit, és aztán kimondjuk vagy már eleve nyelvi formában gondoljuk azt amit mondunk?

Eek még ma is kérdések.

A nyelv és a beszéd megkülönböztetése

Egymással összefüggő, de szét is választható két kérdés ugyanis az, hogy:

  1. A nyelv, mint társadalmilag rögzített jelek és szabályok rendszere, milyen hatással van a gondolkodás lehetőségeire, arra, hogy egyáltalán hogyan tudunk gondolkodni? És fordítva: az emberi gondolkodás és megismerés törvényszerűségei hogyan magyarázzák a nyelv egyes szabályszerűségeit?
  2. Milyen szerepet játszik a beszéd, mint a nyelv egyéni és alkalomszerű felhasználása egyéni gondolkodási folyamatainkban? Mindig beszédben gondolkodunk-e? És mindig gondolkodunk-e, ha beszélünk?

Gondolkodás

2 féle értelmezése van:

  • Tágabb: gondolkodás és nyelv (vagy beszéd): ingerektől viszonylag függetlenedő „belső” folyamat pl.: emlékezés, észlelés
  • Szűkebb: új feladat megoldásakor végzett belső munka

/innentől a tágabb a MEGISMERÉS, a szűkebb a GONDOLKODÁS/

A gondolkodás és nyelvi elemzések viszonyának terepe a téri kifejezések (rag, névutó, igekötő). A téri nyelv összefügg a látás és térmegismerés kettős rendszerével. Asszimetria van a nyelvben a forma és téri viszonyok kódolásában /forma érzékeny, állandóan bővülő, nyitott rendszer áll szemben formára kevésbé figyelő, zártabb rendszer/

  • Forma érzékeny főnévi rendszert használunk pl.: csésze- bögre
  • Tárgyak vizuális felbontása pl.: eleje, háta
  • Téri viszonyok pl.: falon, falnál, falban

Vonatkoztatási tárgy + céltárgy: célszerűbb azt mondani, hogy a bicikli a kapu mellett van, mint, hogy a kapu a bicikli mellett van.

A beszéd közvetítő szerepe a megismerési folyamatokban:

  1. Emlékezés:
    Mennyire befolyásolja a beszéd az emlékezést? Nagyon. Mert ha kapok egy ábrát és megnevezik, arra jobban emlékszek, mint amit nem neveznek meg. (Pl.: O-O ez egy szemüveg J )
  2. Gondolkodás:
    Az eredetileg kommunikációs szerepű beszéd folyamatosan válik a megismerési folyamatokat szervező eszközzé. A beszéd közvetítő szerepe a tanulásban és emlékezésben is több lépcsőn alakul ki: 1.- felhasználja a gyerek a mások által adott címkéket 2. – maga is produkál közvetítő megnevezéseket 3. – bensővé válik (nem mondja ki hangosan, de magában igen).

Ábrákat, képeket magunkban mindig megnevezünk, vagy ha bonyolult, akkor le is írjuk és hosszabb idő után már a leírás formájában emlékszünk rá.

Mindig beszédben gondolkodunk-e? Gyakran magunkban is beszélünk gondolkodáskor.
Belső beszéd: hangtalan. Távirati stílus jellemzi (ismert és új információ közül csak az új fogalmazódik meg) à nyílt, kommunikatív beszédhez képest másodlagos a belső beszéd, ezt is úgy szervezzük, hogy a másik mit ismerhet már.

Kérdés: a belső beszéd mindig, minden helyzetben a gondolkodás megvalósítója-e? Belső beszédkor valamilyen feladathelyzetben az agyi beszédmozgató központok izgalma, artikulációs izmok működése figyelhető meg. (Pl.: számtanpéldák megoldásánál folyamatosan le tudjuk állítani beszélőszerveinket. A nyelvi feladatoknál meg a feladat nehézségével párhuzamosan nő a beszélőizmok tevékenysége, vagyis a belső beszéd egyre jobban közelít a nyílt, külső beszédhez. Ilyen, amikor pl. motyogunk).

Konklúzió: Ez egy fejlődési folyamat. Hiszen a beszéd folyamatosan válik a gondolkodás eszközévé. A feladatmegoldás közben az aktív hangképzés a feladatok nehéz pontjainál jelenik meg, egyébként meg a belső beszéd fokozatosan visszaszorul az agyi központok izgalmára. Mivel a beszéd fokozatosan válik a gondolkodás eszközévé, a külső kommunikatív beszéd fokozatosan a kiemelés, összehasonlítás, tervezés, megoldás eszközévé, s eközben belső beszéddé válik.

A pszichológia válasza tehát: a beszéd a gondolkodás igen fontos eszköze, de nem mindig beszédben gondolkodunk.

A beszéd elsődlegesen nem a gondolkodás, a belső feladatmegoldás eszköze, hanem a személyek közötti cselekvésé, és ebben az értelemben nem mindig gondolkozunk amikor beszélünk, hanem különböző cselekvéseket végzünk (fenyegetünk, kérdezünk, tájékoztatunk). Minden beszéd megnyilvánulás mögött komoly tervezési folyamat van.

Nyelv és megismerés

Filozófia szempontból azért fontos a nyelv és gondolkodás viszonya, mert a gondolkodás csak a nyelv segítségével hozzáférhető. A filozófiai vizsgálódások így hozzájárulnak a gondolkodás, tudás és emberi természet, ember és világ viszonyának jobb megértéséhez. Az ember kettős viszonyt alakít ki a világhoz: cselekvő és megismerő. A nyelvben mindkettő benne van: a nyelvhasználat maga is cselekvés és a megismerés feltétele is.

A megismerés a világ visszatükrözése, a logikusan gondolkodni tudó emberi lény sajátja.
A nyelv megismerésben játszott szerepét azért tárgyalják sokszor a nyelv és gondolkodás problémájaként, mert az ember világhoz való gyakorlati és megismerő viszonyában, illetve az ember többi élőlénytől való megkülönböztetésében fontos szerepe van a gondolkodás logikai műveleteinek.

Nyelv és gondolkodás két külön képesség egy filozófiai elképzelés szerint. Mivel a gondolkodás az ember megkülönböztető jegye, így a nyelvvel szemben elsődleges. Míg a gondolkodással megértjük és megismerjük a világot, addig a nyelvvel kifejezzük és közöljük gondolatainkat.

A nyelv elsődleges funkciója a gondolkodás kifejezése, ennek rendelődik alá a kommunikatív funkció. Amikor a nyelvet gondolatok kifejezéseként vizsgáljuk, a megismerés eszközeként írjuk le (kognitív szerep). Amikor a gondolatok közléseként vizsgáljuk, akkor cselekvés (kommunikatív cselekvések végrehajtásának eszköze).

Kognitív tudományokhoz tartozik az ismeretelmélet, logika, pszichológia, informatika és a nyelvészet is. A kognitív tudományok a világnak az agy által létrehozott reprezentációi.

A megismerés individuális, egyénhez kötött jelenség. Vagyis az egyes ember lelkében, tudatában végbemenő gondolati tevékenység. Eszerint az ember képes arra, hogy a többi emberrel való kommunikációtól függetlenül, gondolatilag reprezentálja a világot. Ennek 2 ága van:

  • empirizmus: a külvilágot reprezentáló gondolati képmásokat, elmebeli képeket a külső ingerek ok- okozati viszonyban hozzák létre, bár a gondolkodással további műveleteket is hajtunk még végre
  • racionalizmus: velünk született a gondolkodás képessége, fogalmaink egy része is. /Ezzel szemben az empirizmus: életünk során fejlődik ki a gondolkodás érzékleteink, képzeteink összehasonlítása alapján./ Persze a tapasztalat is fontos, mert vele aktualizáljuk a velünk született eszméket és mert eszméinket a tapasztalatra alkalmazzuk.

Mindkettő (empirizmus, racionalizmus) szerint: a nyelv kognitív funkciója az emlékezésben és az ismeretek átadásában érvényesül. Ennek alátámasztása:

  • Jelentéselmélet: nyelv és gondolkodás szétválasztása, ezen belül a nyelv másodlagos.
  • Sokféle nyelv van, ugyanazt a gondolatot sokféle módon lehet kifejezni (Bár más a Süt a nap angolul és németül, de a különbség nem lehet, mert a fordítás lényege a jelentés változatlansága).

Jelentéselmélet egy következménye a privát nyelv. Olyan nyelvek, melynek minden szava az egyén saját tapasztalati adatait jelöli, bár e szavak függetlenek a nyilvánosan megfigyelhető jelenségektől. A tapasztalati adat itt az érzet – adat, (például a fájdalomérzetet tekintik a fájdalom szó jelentésének. Saját érzeteim előfordulásáról csak nekem lehet tudomásom, és csak én érthetem őket. Mindenki csakis a saját testéből tanulhatja ezt önmegfigyelés útján).

A privát nyelvet logikailag lehetetlen megérteni, mert nem ugyanazt érezzük, legalább is biztosra ezt nem tudhatjuk. A privát nyelv nem a kommunikáció eszköze, a kommunikáció szükségleteiből nem is vezethető le.

Létezik-e ilyen privát nyelv? Nyelvünk valamely része lehet-e privát?
Használatelmélet: a szójelentést nem mentális tárgyként fogja fel, a megértést a szóhasználatra vonatkozó szabályok ismeretétől teszi függővé. Tehát: valamely fájdalomérzetet csak én érzem, megnevezem, de logikailag más is megfejtheti, hisz az új szó grammatikája elő van készítve a nyelvben. Amit teszek csak bizonyos szabályok alapján tudom megtenni, a nyelvközösség nyelvi szabályai szerint.

A vita azok táborát erősítette, akik szerint gondolkodás és megismerés nyelvileg feltételezett. Mivel, ha nyelvünk privát lenne, akkor nem lenne értelme megismerésről beszélni. Amit ismeretnek nevezünk, annak jellemzője, hogy megbízható, bármikor felülbírálható és ellenőrizhető. Ez pedig nyilvános mércét kritériumot követel. Így egy álomkép, hallucináció nem lehet ismeret. Az ismeretnek nyelvi formát kell öltenie.

Nem csak a gondolkodás fogalma (tág, szűk) okoz nehézséget. A nyelv fogalma is sokrétű.
A nyelv és gondolkodás viszonyának problémája két féle típusú problémát rejt magába:

  • Nyelvi rendszer értelmében vett nyelv és gondolkodás
  • Egyéni beszédtevékenység és gondolkodás viszonya

Empirikus, ténybeli viszony, így csak tapasztalati tudományok, főleg pszichológia, filozófia módszereivel vizsgálható. A filozófiát logikai kijelentések érdeklik: mi a viszony emberi nyelv és gondolkodás között? A válaszhoz fontosak a privát nyelv körüli érvek.
Nyelv és gondolkodás logikailag feltételezi egymást. Kapcsolatuk szükségszerű nem esetleges.

A privát nyelv tagadása a logikai értelemben vett privát nyelvre vonatkozik, nem arra, hogy relatív értelemben van-e privát nyelv használat. Előfordul, hogy a más – más tapasztalatok alapján máshogy értelmezzük a szavakat, például eltérően használva az érzet szavakat. Az is előfordul, hogy valaki olyan titkos nyelvet dolgoz ki, melyet tényleg csak maga ért. De fennáll a tisztázás, megfejtés elvi lehetősége. Aki érzeteiről beszél, titkos írást csinál, az ismer már legalább egy emberi nyelvet. Ismeri a szabálykövető magatartás egy formáját, nyelvhasználatot, rendelkezik egy grammatikával. A magánhasználat előfeltételezi a nyilvános használatot, a gondolatok kifejezésére szolgáló nyelv a kommunikáció eszközéül szolgáló nyelvet.

A grammatikai szabályok formaiak, arra vonatkoznak, amit a nyelv formai oldalának nevezünk. A nyelvhasználat során műveleteket végzünk, melyek segítségével formális struktúrákat alkotunk és alakítunk át.

A gondolkodásról is elmondható ez: formális struktúrákon való műveletvégzés.
Azt értjük tehát azon, hogy a nyelv és gondolkodás logikailag feltételezik egymást, hogy a gondolkodásnak és a nyelvnek analóg feltételei vannak, vagy hogy a nyelvi formák és a gondolkodás formái logikailag analógok (hasonlóak) egymással.

Szent Ágoston: „gondolatainkat egy mindannyiunk számára azonos, belső nyelv segítségével fogalmazzuk meg, mely minden beszélt nyelvtől különbözik.” Sok filozófus szerint létezik a gondolkodás nyelve. Megfogalmazni egy gondolatot annyi, mint elménkben megfogalmazni vagy kimondani egy mondatot a gondolkodás nyelvén. Maga a gondolat e szerint nyelvi természetű, mivel rendszerűség, és kreativitás (újra alkotás képessége) jellemzi, mint a nyelvet is. A nyelvnek e jellemzőjét a részekből való összeszerkesztettség (kompozicionalitás) magyarázza.

E szerint a gondolkodásnak is kompozicionalista természetűnek kell lenni, vagyis a gondolatok tartalmának összetevőik tartalmától és az összetétel módjától kell függenie. Ha ez így van, akkor létezik a gondolkodás nyelve. 

A nyelv és gondolkodás viszonyára vonatkozó kérdés megválaszolását a nyelv fogalmainak további értelmezései is befolyásolják.

A nyelv feladata, hogy leírja a természetes nyelveket. Az általános nyelvészetnek (emberi nyelvek egyetemes vonásaival foglalkozik) és az elméleti nyelvészetnek is (nyelvi jelenségek leírás, magyarázata) végső vonatkoztatási pontja a természetes nyelvek.

Léteznek jelrendszerek, mint a művészetek, matek, KRESZ esetében. E jelrendszerek felosztása sokrétű:

  • másodlagos nyelv: pl.: költészet, a természetes nyelvekre épülnek közvetlenül, vagy erőteljesen függnek tőlük pl.: a nem nyelvi alapú művészetek nyelvei
  • mesterséges, formalizált nyelvek: technikai, tudományos célból szándékosan, tervszerűen hozzák őket létre

// A másodlagos (pl.: nem a Háború és béke, hanem a jelkészlet, melyet az alkotó használt, itt épp a regényforma).
Adott tapasztalat és gondolat elválaszthatatlan a kifejezési eszköztől, nyelvtől, melynek eszközeivel a művész megfogalmazta.
Mesterséges, formalizált: minden formalizált nyelv mesterséges, de fordítva ez nem mindig igaz. Mesterséges: egyszerű fogalmakhoz, kombinációkhoz grafikai jelet, jelkombinációt rendelnek. Formalizált: modern logika rendszerei. A természetes nyelvek logikai szerkezetét modellálják. Azon a felismerésen alapulnak, hogy a mondat nem alkotórészeinek egyszerű összege, hanem ahhoz képest minőségileg új képződmény, a nyelvi jelentés saját szerkezettel bíró alapegysége. //

A tökéletes nyelvre irányulnak kutatások. A természetes nyelvek kognitív szempontból tökéletlenek (inkább akadályai, mintsem elősegítői a világos gondolkodásnak és megismerésnek).
Ki akartak alakítani egyetlen, egységes, minden tudományt átfogó tudományos nyelvet, de nem lehet, csak tudományok nyelvei vannak, ezek persze rokonságban egymással. (Pl.: a matek kevert technikai nyelv, természetes nyelvbe ágyazva vezetik be a jól meghatározott terminusokat és a formális matematikai leírás eszközeit).

A nyelvben ismeretek halmozódnak fel. Egy szó ismerete az a képesség, hogy a szót megértjük, illetve tudnunk kell, hogy milyen más szavakkal kapcsolható össze. Ismerni kell tehát azokat a szókapcsolatokat, melyeknek a szó jelentésének létrehozásában szerepe van. A tudás nem a világ lényegi szerkezetét tükrözi, hanem az adott közösség tapasztalatait. Egyetemes kifejezhetőség: minden emberi nyelv képes kifejleszteni magából az eszközöket bármilyen gondolat vagy ismeret kifejezésére.

A nyelv maga is felfogható sajátos tevékenységként, és sajátos tevékenység eredményeként. Ezért beszélhetünk „”nyelvi cselekvésről, „kommunikatív cselekvésről”, „nyelvi munkáról”, és „nyelvi munkamegosztásról”. A nyelvi munkamegosztás: minden természetes nyelv legtöbb kifejezését csak néhány beszélő ismeri, velük beszéli meg a nyelvközösség többi tagja, általuk használja. (Pl.: aranyat máshogy ismeri a vegyész, az aranyműves és az átlagember. Nem ugyanúgy birtokolják a szó jelentéséhez szükséges tudást. Mégis sikeresen használják szótárak, kézikönyvek, szakértők által, akiktől/ amelyekből a közösség felvilágosítást kaphat). Ideális szakértő maga a nyelvközösség.

A nyelvi cselekvés az emberi cselekvés jegyeit viseli magán. A nyelvi cselekvés műveletvégzés, szabályai elvont szinten a valóságos cselekvésformák szabályrendszerének felel meg. A gondolkodás e műveleti struktúrák (anyagi- tárgyi, nyelvi cselekvés szerkezetek) még elvontabb leképeződései.
A cselekvés leírása fizikai és intencionális (szándékot kifejező). A nyelvi cselekvésre is vonatkozik ez. Csak fizikai jellemzéssel a beszédet (pl.: hangsor fizikai jellemzőinek megadása) nem tudjuk nyelvi megnyilatkozásként azonosítani, csak akkor, ha a hangsornak jelentést tulajdonítunk. És tudnunk kell azt is, hogy milyen cselekvési szándék van benne. Cselekvésként azonosítani kell (állítás, ígéret, fenyegetés stb.).
Lokúciós szint: szótári jelentés + jelentéstani szabályok /TARTALOM/
Illokúciós erő: a megnyilatkozással milyen cselekvést hajtunk végre. Minek vegyük a megnyilatkozást. /CSELEKVÉSI SZÁNDÉK/
Performatív megnyilatkozás: a szó kimondása egybeesik azzal a cselekvéssel, ami a megnyilatkozásban eleve benn van (pl.: ígérem… ígéret cselekedetének tényleges kimondása. De a sétálok…az nem jó, mert kimondása nem sétálás).

A nyelv szubjektuma, hordozója sohasem az egyes ember, hanem egy közösség.

NEUMER KATALIN: GONDOLKODÁS, BESZÉD, ÍRÁS

ÉSZ ÉS NYELV

Az észhasználat, a gondolkodás, az ember megkülönböztető jegye. Ha az emberi szellem, ill. valamely nemzeti ismereteinek, kultúrájának fejlődését szeretnénk nyomon követni, erre a legjobb a nyelv fejlődésének vizsgálata. A nyelvek (Tetensnél), azt a speciális nézőpontot tükrözik, ahogyan az egyes népek a világ dolgait szemlélik.
Descartes szerint az állatoknak egyáltalán nincs eszük. Az embernek mint eszes lénynek az a specifikuma, hogy képes reflektálni, általánosítani, ítélni, következtetéseket levonni és okoskodni. Az észhasználattal van kapcsolatban az ember nyelvteremtő képessége. Miként az észhasználat, úgy a nyelvhasználat is az ember megkülönböztető jegye.

ÉSZ ÉS ÍRÁS

A 18. századi szerzők nyelvről szóló fejtegetéseiben központi helyet foglal el az írás szerepének vizsgálata.
A téma iránti érdeklődés kettős:
1. mindazt a feladatot amelynek a nyelv, beszéd formájában eleget tett, az írás tökéletesen látja el
Az írás reprezentálja szavainkat, mint szavaink gondolatainkat; sokkal hosszabb távra képes rögzíteni mint a szó. Arra, hogy az ember ismeretei halmozódjanak, az írás a szónál még inkább alkalmas. Mint számos 17 – 18. századi szerző megjegyzi az írásos művek megszületése elősegíti a nyelvi standardok rögzülését, lassítja a nyelv változásait, egységesíti a nyelvhasználatot, s ezzel hozzá járul az egységes nemzeti nyelvek kialakulásához.

ROUSSEAU, HERDER ÉS A BESZÉLT NYELV GÉNIUSZA

Az írásnak nem csak előnyei, hanem hátrányai is vannak a beszélt nyelvhez képest.
Írásban nem lehet a szóbeli közlés minden árnyalatát jelölni:

  • Hangsúly
  • Hosszúság
  • Hangerő
  • Indulatok

Mindezt írásban más eszközökkel kell elérnünk. A költőnek nem elég a szavak puszta jelentése, ők metaforikus jelentéssel vegyítik a tulajdonképpeni jelentést.
Rousseau: Esszé a nyelvek eredetéről című művében és Herder: Fragmente című sorozatában sok tekintetben hasonló módon állította szembe a szóbeliség és írásbeliség viszonyait. Mind Rousseau – nak mint Herdernek alapgondolata: az első beszéd énekszerű volt, benne vers és ének elválaszthatatlanul összekapcsolódott. Mindkettőjük szerint, az írás megváltoztatja a nyelvet. Amikor a 18. századi szerzők írásról beszéltek, akkor elsősorban a bizonyos típusú és tárgyi írások lebegtek a szemük előtt. Az univerzális jelrendszerek kialakítóinak egyik támpontja a titkosírások voltak.

A GONDOLAT, A BESZÉD ÉS AZ ÍRÁS NYELVE

A 13. századi spekulatív grammatikától kezdve, bevetté vált egy megkülönböztetés: a gondolt, a beszélt és az írott nyelv megkülönböztetése. Míg a gondolt nyelv a dolgokat közvetlenül és természetes módon jelöli, s így egyértelmű kapcsolatot létesít a tárgyal, addig a beszélt és írott nyelv közvetetten jelöl. A helyesírás első megközelítésben nem irányult többre mint arra, hogyan viszonyulnak az írott jelek a kimondott hangokhoz. A könyvben elemzett szerzők, egyfelől a betűket a kimondott hangok vizuális leképezéseiként fogták fel, másfelől viszont az írást részben függetlenítik a hangnyelvtől, és közvetlenül a kifejezett gondolattal, ill. az utalt dologgal hozzák kapcsolatba. Sokan a helyesírásban is a nemzeti nyelv egységesítésére szolgáló eszközt látták, mely így elősegíti a jobb megértést; mások épp ellenkezőleg a nyelvi zavarok keletkezését vezették vissza rá.

NYELVTANULÁS SZÓBAN ÍRÁSBAN

Meiner szerint megeshet, hogy gondolkodás, beszéd és írásbeli egymásutánja gond nélkül megfordítható. A nyelvtanárok figyelmébe ajánlja, hogy a szem jobb támasza az emlékezetnek mind a fül, s ezért úgy véli: a grammatikát is célszerűbb nem a fogalmat és a hangok, hanem a hangok és leírt jeleik kapcsolatával kezdeni.

Mind az anyanyelv, mind az idegen nyelv elsajátítását illetőleg modellértékű koncepcióval találkozhatunk, például Comminiusnál. Alapgondolata: „a tárgy, a tárgy fogalma és a beszéd…párhuzamos/egymással kapcsolatos dolgok”. Mégpedig azért, „mert a tárgyaknak a képei az értelemben a fogalmak, a fogalmak képei pedig a szava.”. Commenius szerint, a második nyelv elsajátításakor, már nem a dolgok jelentik a kiinulópontot, mert ezeket már az anyanyelv elsajátításakor megismertük, hanem az anyanyelv szavai, amelyekhez hozzárendeljük az idegen nyelv szavait. Ekkor megfordul a beszéd és írás sorrendje.

Locke a helyes nyelvtanítási módszerek tagolásakor rendszeresen kiemeli a mindennapi társalgási környezet, sőt a gyermek számára felfogható: beszédtárgyak előnyeit. Nyelvtanulás tekintetében érdemes különbséget tenni aközött, hogy valaki kisgyermekkorban, vagy késő kamasz vagy felnőttkorban sajátít el valamilyen idegen nyelvet. Az első esetben a nyelvtanulás természetszerűen az anyanyelv tanulásához fog hasonlítani, pontosabban kisgyermekkori szakaszához. Viszont érdekes, hogy az anyanyelv elsajátításának is különböző szakaszai vannak. Így például nyelvünk fonetika oldalát kisgyermekkorban tudjuk igazán jól elsajátítani, még a bonyolult nyelvtani szerkezetek szemantikai vonatkozásait 16 – 18 éves korunkban. Ezzel párhuzamosan természetes, hogy az idegen nyelv nyelvek tanulása is változik. A nyelvtanulásban éppúgy lehet szerepe, sőt sokszor kell, hogy legyen szerepe a nyelvgyakorlásnak, mint a nyelvtannal és a szabályoknak.

NÉMA ÉS BESZÉLő ÍRÁSOK

Meiner megkülönböztet egy közvetlen írásfajtát. Szerinte ez, közvetlenül a dolgokhoz és a fogalmakhoz kapcsolódik. Erre lehet: mexikóiak képírása; hieroglifikus írás.
Warburton a betűírásról azt állította, hogy az nem dolgokat, hanem szavakat fejez ki. Ezzel szemben pl.: a mexikói képírás, az egyiptomi hieroglifák és a kínai karakterek közvetlenül az ideáknak, illetve a dolgoknak feleltethetőek meg, s ennél fogva univerzálisak.

A SÜKETNÉMÁK NYELVE ÉS A 18. SZÁZADI NYEVELMÉLETI GONDOLKODÁS VÁLTOZÁSAI

A süketek nyelve egyik iskolapéldája lehet annak, hogy lehetséges nyelvhasználat a arisztotelészi fogalom – beszédhang – írott jel sor betartása nélkül is. A süketnémák beszédére elsősorban a gesztusnyelv kontextusában volt szokás kitérni. A gesztusnyelvet egyfelől természetes jelrendszernek tekinthették, amely mint ilyen univerzálisan érthető; másfelől mint szinte mindenki megállapította, e gesztusnyelv arra már nem alkalmas, hogy bonyolultabb mondandók közöljünk vele. Az ok a gesztusnyelvek, amelyek az utóbbira is képesek, immáron nem természetes, hanem egyezményesen létrehozott konvencionális jelrendszerek. De l’ Épél nem csak, a süketnémák nyelvoktatását akarta írott, illetve kézjelekre alapozni, hanem a későbbi nyelvhasználatukat is erre alapozta. Ezzel szemben Heinicke a hangnyelv elsődlegessége mellett érvel, mégpedig a süketnémák esetében is. Úgy véli mindenképpen meg kell őket is tanítani a hangnyelvre, azért mert úgy gondolja, hogy hangnyelv nélkül értelmi képességeiket csak kisebb mértékben tudják kifejleszteni. Ennek az az oka, hogy íráson keresztül lassabban és körülményesebben lehet eljutni a jelölt dologhoz mint a hangzó nyelvvel.

Amikor Lönnrot a Kalevala alapjául szolgáló szóbeli népköltészeti alkotásokat feljegyezte, akkor írásos jelei azt reprezentálták amit hallottak. Ám amikor ezekből egységes eposzt szerkesztett, akkor olyasvalamit hozott létre, ami szóban előzetesen nem létezett, sőt nem is létezhetett, mivel az írás tette lehetővé. A Kalevalát megelőzték, ill. meg kellett, hogy előzzék legalább részlegesen tényleges szóbeli alkotások is amelyeket aztán lejegyeztek. Az írás nem óhatatlanul a beszéd árnyéka, hanem rendelkezik saját törvényszerűségekkel, szabályokkal és így saját tartalmakkal is.

BESZÉLT NYELV, ÍROTT NYELV ÉS NEM A NYELV ÉS A GONDOLKODÁS VISZONYA (HERDER)

Nyelvhasználatunk akkor lehet világos és pontos, ha szavaink nem önállósulnak mintegy a fogalmakhoz és a dolgokhoz képest, azaz ha van jelöltjük, és ha egyértelmű és világos a jelöltjük. A nyelv, gondolkodás és világ egymásnak való megfelelését jelenti. Többen alapvető különbséget láttak aközött, hogy a beszélt nyelvhez, s aközött, hogy az írott nyelvhez folyamodunk – e. Ez utóbbi szempontból két egymással ellentétes megoldási módszerrel is találkozhattunk, mely nyelv – gondolkodás – világ összhangját volt hivatva megteremteni, illetve visszaállítani.

  • Az egyik útra többek között azon javaslatok egy csoportja szolgáltatott jellegzetes példát, amely a nyelvelsajátítás módszerére vonatkozott. E szerint annak, hogy fogalmaink világosak, és ennek nyomán nyelvhasználatunk egyértelmű és pontos legyen, az az egyik feltétele, hogy a nevek tanulásakor a megnevezendő dolog a szemünk előtt legyen. Csak a szóbeli közlés során adott. Ennél fogva a nyelv, gondolkodás és világ összhangjának megbomlásához vezet.
  • Az univerzálisírás – tervezők az utóbbi két tagnak, azaz az írásnak és a beszédnek a sorrendjét megfordították: úgy látták, hogy a természetes beszélt nyelvek állhatatlanságuk és szabálytalanságuk következtében eltérítenek bennünket attól, hogy a szavakat világosan és pontosan megfeleltessük fogalmainknak, ill. a dolgoknak. A nyelv és gondolkodás egységét éppenséggel az írás révén vélték elérhetni:

Mindkettőben lényeges szerepet játszottak azok a dolgok,tárgyak amelyekről a nyelv szólt. Mai nyelvelméleti gondolkodásnak számára nyelv és gondolkodás egysége gyakorta azt jelenti, hogy a nyelv konstituálja világunkat, s így magukat a dolgokat is: azt, hogy mi lehet egyáltalán a tárgy számunkra, a nyelv határozza meg.

SZAVAK ÉS DOLGOK

Herder a tárgy – gondolat – nyelv sorban a tárgyat jellemezte úgy, mint amely elsőként meghatározó, ezt követte a gondolat, s a nyelvi kifejezés csak a harmadik volt a sorban. A nyelv arra szolgál, hogy tárgyakról beszéljen és gondolatokat fejezzen ki, ennek pedig elengedhetetlen feltétele, hogy legyenek ilyen tárgyak, gondolatok. A gyerekeknek először nem szavak segítségével kell magyarázni. Az iskolában olyan mindennapi tárgyakat kell neki mutatni és beszélni róluk, amelyeket nap mint nap lát és használ, mert ettől nem lesz idegen abban a világban, amiben él. A gyerekeket éppenséggel fel kell ébreszteni attól a szendergésből, amelyre az anyanyelv révén merült: azáltal ugyanis, hogy a nyelvet pusztán szokás révén, öntudatlanul sajátította el. Így csak a nyelv előfeltételei rögzülnek benne, és elszokik a saját gondolatoktól. Herder szerint ennek az oka, hogy a nyelvet jóval előttünk találták ki: A gondolatok és kifejezések között önkényes a kapcsolat: az első nyelvfeltalálók a kifejezést mintegy hozzáragasztotta az előzetesen meglévő gondolatokhoz. Számukra, akik a nyelvet már csak tanuljuk, a szó teremti meg a gondolatot, s ezért a kifejezés és a gondolat elválaszthatatlan lesz. Herder viszont azt mondja erre a jelenségre, hogy a nyelvet elnyomja a gondolkodást.

Köznapi nyelvek: tulajdonságuk a herderi leírásában nem más, mint hogy az érzéki környezethez, az érzékelhető világhoz kötődik. A köznapi nyelv az érzéki vonatkozásban azáltal képes nyelv és gondolkodás egységét megőrizni, hogy a tárgy – fogalom – kifejezés sor minden tagját megtartja.

Próbálkozott Herder egy harmadik úttal: a filozófiai analízissel. Ez azt jelenti, hogy az élet nyelvéből kell kifejlődnie, abból a nyelvből, amelyben minden szerzett ismeretünk, ideánk és tapasztalatunk. Filozófiai elemzésük pedig abból áll, hogy alkotórészeikre, azokra a legkisebb meghatározottságaikra bontjuk őket, amelyeket mindenki meg képes ragadni és senki sem vonhat kétségbe. Első lépése tehát: elszakítja a gondolatot a kifejezéstől. A filozófia miközben nyelvet feltalál, valójában csak azt hozza a felszínre, amit az egészséges értelem mindig is tudott, s ami a világos mindennapi kifejezésmódban is benne van. Végső építőkövek, amelyekből a filozófiai analízis tudásunkat újra összeállítja olyan egységek, amelyeknél gondolat és szó immáron újra elválaszthatatlan. Herder a mindennapi nyelvhasználatnak az elemzését tekinti az igaz filozófia feladatának. 1769-ben Herder a nyelv feltalálásának bizonyos sajátosságait már nem a filozófia, hanem a nyelvtanítás módszereként, azaz a már kialakult nyelvekre próbálja alkalmazni:

  • megelőzi a jelölt tárgy illetve gondolat meghatározó szerepét
  • a nyelvtanítást úgy képzeli, hogy gondolatokat kell megneveztetni, a tárgy, a fogalom és a szó párhuzamosságát, egyidejűségét ishangsúlyozhatja.

A nyelvet akarva – akaratlanul csak a nyelv feltalálásának analógiájára sajátítjuk el. A szülők csak felhívják bizonyos szójelek segítségével a gyermekek figyelmét a dolgok különbségeire, s így nem pótolják, hanem csupán megkönnyítik az észnek a nyelv révén történő használatát.

HANGOK, DOLGOK, GONDOLATOK

A nyelv nem mint jelölő és jelölt között próbál kapcsolatot létesíteni, hanem azt is megkíséreli filozófiailag megalapozni, miért kell ehhez szükségképpen hangnyelvhez folyamodnunk. Ennek oka szerinte alapvetően az, hogy hallás a kifejezés igénye és a közölhetőség szempontjából közbenső helyet foglal el az emberi érzékek között, azaz az olyan érzékek, mint a tapintás, ízlelés és szaglás az egyik oldalon és a látás között a másik oldalon. Ugyanis az érzések és a látás kimondhatatlanok. A kimondhatóság a hallással és a hangokkal, a kimondhatatlanság pedig az érzések mellett a látással kapcsolódik össze. Emellett a hangok nemcsak amiatt a kapcsolat miatt, amely őket a kimondandó gondolatokhoz és érzésekhez köti, alkalmasak nyelv és gondolkodás egységének létrehozására, hanem amiatt is, ahogyan a jelölt tárgyakhoz viszonyulnak – a nyelv és gondolkodás összhangjának egyik előfeltétele a dolgokhoz való kapcsolódás, ám ezúttal az összefüggést a hangokra szűkítve. A tárgyak hangjai a tárgyak megkülönböztető jegyeiként funkcionálnak, s e jegyeket a beszédhangok tudják leképezni. A beszéd, persze ennél sokkal triviálisabb okból is evidensen kapcsolódik a tárgyhoz, tudniillik azért, mert összefonódik a környezetével, ezen belül tárgyi környezetével is. A nyelv bár szabálytalan, inverziókkal teli, ám ebből mégsem adódik káosz, arra is alkalmasak, hogy visszaadják azt a speciális nézőpontot, amelyből a beszélő a tárgyakat szemléli. A kezdeti stádiumhoz képest a nyelv fejlődése során egyre szabályosabb, grammatikusabb s egyre univerzálisabb lesz, az inverziók megszűnnek. A nyelvtanulásnak s még az idegen nyelvek tanulásának is mintegy a nyelv ekképp jellemzett kezdeti szakaszaihoz kell visszatérnie a nyelvtanulásnál a nyelv kitalálásának rendje kell hogy megismétlődjenek. A nyelvtanításnak nem nyelvtani ismeretre kell építenie, hanem az „élő gyakorlásra” kell támaszkodnia, s beszélgetésen kell alapulnia. Minden nyelv anyanyelvi beszélőinek azokat a „fogalmait és viszonyait fejezi ki, amelyek az ő világukban és az ő életüknek a menetében rejlenek…” Két fontos összefüggésre hívja fel a figyelmet:

  1. Egyrészt arra, hogy az ismert elképzelés, mely szerint valamely nyelvi megnyilvánulást nyelvi, kulturális, történelmi stb. környezetéből lehet megérteni, eredendően, a gondolat keletkezésekor milyen nagymértékben számolt a tárgyalt világgal, a dolgok realitásával, sőt, egyik kiindulópontja volt a tárgy – gondolat – nyelv sor. A szavak és az általuk jelölt dolgok kapcsolata.
  2. Másfelől azonban érdemes felfigyelnünk a herderi megfogalmazásnak azokra a pontjaira is, amelyek ehhez a tradíciókhoz képest újat hoztak.

HANGOS ÉS HANGTALAN, INTENZÍV ÉS EXTENZÍV OLVASÁS

A görögök és a rómaiak példája: írás, olvasás és hallás, beszéd valójában kölcsönösen támogatja egymást. Csak azt írták le ami lejegyzésre érdemes volt, kevés írásukat pedig nagy műgonddal csiszolták tökéletesre, miközben művükbe egész szellemüket és személyiségüket belevitték. Ezzel szemben ma a tulajdonképpeni kompozíció megszűnt. Aki ír, az ritkán ír magának mint benső bírónak, aki pedig olvas, annak egyre kevesebb a saját, szabad gondolata, s egyre ritkábban alakít ki benső, szellemi kapcsolatot az olvasottakkal. Az, hogy az olvasottakhoz való viszonya a görögök idejéhez képest ennyire külsődlegessé és gondolatnélkülivé vált, többek közt azzal magyarázható, hogy a könyvnyomtatás hatására a könyvek és a folyóiratok elárasztanak bennünket. Azzal párhuzamosan, hogy a nyomtatott könyvek száma hallatlanul megnövekszik, az olvasókon „könyvőrület”. Egy olvasásnak beszélgetéssé kell válnia, fél átszellemüléssé, egy lépéssel meghosszabbítva a gondolatot. Az intenzív és hangos olvasásról az extenzív és hangtalan olvasásra történő váltás megváltoztatja magát a publikumot is. A hangos olvasás bekapcsol a közösségbe – közönségbe, és a többi emberrel való élő eszmecsere révén megsokszorozza a gondolatot. A publikumot a hangok kötik össze, már magában rejti, hogy csak a szűk, „meghatározott körre” terjedhet ki, csak addig érhet, ameddig a beszédhang elhallatszik. A zárt, kicsiny áttekinthető közösségek közötti határok a könyvek elterjedésével megszűnnek, ennél fogva az egyes közösségek, népek egymással gyakrabban érintkeznek, egymás gondolataival gyakrabban találkoznak, azzal jár, hogy olyan gondolatokkal, tárgyakkal találkoznak, amelyek nem az ő körükbe, hanem más nemzetek világába tartoznak. Az extenzív és hangtalan olvasás ennélfogva megszünteti a tárgy, a gondolat és a szó közötti kapcsolatot. Az ilyen kis zárt világ az, amelyben a szavak és dolgok eredeti kapcsolata, az érzéki világhoz való közvetlen viszony, a nyelv és a gondolkodás egysége megvalósulhat. Az, hogy beleéljük magunkat mások világába, más szóval azt jelenti, hogy olyan közös környezetet hozunk létre velük, amelyben mindkettőnk számára közösek azok a tárgyak, amelyekről beszélünk. A szóbeli és intenzív megértés maga húzza meg önmaga határait.

KRITIKAI VIZSGÁLÓDÁS A HANGTALAN ÉS EXTENZÍV OLVASÁSRÓL ÉS A GONDOLKODÁSRÓL

Történeti áttekintés

Mindenesetre már a kor nem tényfeltáró, hanem kifejezetten teoretikus irodalma is más empirikus környezetet sejtet. Nem egyszerűen a hangtalan olvasás, hanem maga az írás – olvasás is nehézséget okozott a többségnek. Németországban az írott nyelv nem ugyanaz volt, mint a beszélt nyelv, ezért a felnőttek többségének nem volt lehetősége, hogy regényeket olvasson. Az úgynevezett „olvasási forradalom” csak a legfelső rétegekre (főnemesek, polgárság) terjedt ki. Különböző rétegeknek szánt könyvek jelentek meg a piacon, így például nőknek és gyerekeknek szánt olvasmányok, megjelent az ifjúsági irodalom. Németországban csak 1794-ben Poroszországban, majd 1806-ban Badenban alkottak általános szerzői jogi törvényt, amelyek a szerző életének idejére terjedtek ki. Kialakult az az „információs olvasó”, aki főként információk kedvéért olvas. A folyóiratok túlsúlya feltételezi az újabb műfajok megjelenését: az esszé, a tanulmány, az értekezés, a hetilap. A modern ismétlő olvasásnak a levelezési regények voltak az alapkönyvei. Az új olvasmányokat már nem csalási körben olvasták fel, hanem baráti társaságban vagy irodalmi kávéházakban.

Olvasás, írás, megértés (Herder)

Olyan kijelentések, mint hogy a könyvek megszűntek útjelzők lenni; az olvasóközönség és a könyvpiac áttekinthetetlenné vált aközben eltűnik a szubjektum az individualitás, s maguk a művek is elveszítik megszerkesztettségünket. A herderi állítás mögött, mely szerint a tulajdonképpeni kompozíció megszűnt, nyílván többek közt az rejlett, hogy a rövid esszéisztikus műfajok váltak közkedveltté a regény egyre nagyobb közönséget nyert meg magának lehetségesek olyan prózai alkotás, amelynek megformáltság és költőiség tekintetében a költészet művei helyezhetők. Az intenzív olvasás korántsem jelent feltétlenül alaposabb, mélyebb megértést is, vagy ha igen ez akkor sem okvetlenül magából az olvasást ered. Sőt, az olvasás gyorsulása egyenest az olvasás intenzitásának növekedéséhez is hozzájárulhat. Herder a beszédet és az írást, s az utóbbin belül az intenzív-hangos és az extenzív-hangtalan olvasást a nyelv és gondolkodás kapcsolatba hozta első tagja szerinte és gondolkodás egységet biztosították, addig a másodikak megbontották. A legköznapibb anyanyelvi olvasás szintjén is elképzelhető, hogy írás és gondolat között közvetlen viszony jöjjön létre. A hangtalan Olvasás sokkal gyorsabb megértést tesz lehetővé, mint a hangos. Az írás megnyitja a lehetőséget az előzetes és utólag végiggondolásra. Összességében megpillantjuk, hogy önmagában egy közlemény írásos mivolta, ezen belül a hangtalan és extenzív olvasás nemhogy nem feltétlenül eredményezi nyelv és gondolkodás egységének megbomlását, hanem sokszor egyenest bensőbben kapcsolja össze őket. Befogadói magatartásoknak és értelmezési módoknak a sokfélesége többek közt az írásosságnak, ezen belül is a magunkban történő olvasásnak az eredménye. Nőolvasó, az elbeszélt eseményeket valós térben helyezi el a történetet fikciónak veszi, írott szövegként kezeli. A nyelv és gondolkodás egysége írásos művek esetében csak akkor valósítható meg, ha olyan megértési ideált, célt tűzünk ki magunknak, amely az írásos közléstől nem idegen. A jel írott voltából önmagában nem óhatatlanul adódik nyelv és gondolkodás összhangjának megbomlása.

Beszéd és írás Wittgenstein filozófiájában

Beszélt nyelv esetében joggal állítható, hogy a szavak jelentése feloldódik használatukban, s ezért a jelölő-jelölt dichotómiájában értelmesen nem írható le. Nem így áll azonban a helyzet az írott szavakkal: ezek kiszakadván az élő használat áramából, illetve rögzített voltunknál fogva kontempláció elemzése és összehasonlítás tárgyai lehetnek.

Wittgenstein koncepciója 1929 és 1932 között

Wittgenstein matematikai kérdések foglalkoztattak. A matematika és az ír ás kapcsolata szorosabb, mint az egyéb jelrendszerek jó részéről ez általában elmondható matematika egy írásos rögzítettségének köszönhetően az egyes beszélt nyelvektől függetlenül is alkalmazható. 1929-ben megfogalmazza a gondolatot, mely szerint olyan matematikai kell törekednünk, hogy a mutatott összefüggés világosan látható, teljesen áttekinthető legyen. A szabályok nem képesek arra, hogy a szakadékot önmagunk és a használat között áthidalják, és úgymond az elhatározástól a tetthez elvezessenek, illetve a tételt megfordítva, csak a már végrehajtott cselekvés képes az újabb, a tettnek útjába álló interpretáció megakadályozni. A nyelvtan határt húz, mégpedig „láthatóan a nyelvben”.