Forrás: Minya Károly: Rendszerváltás, normaváltás.

A magyar nyelvművelés története, elvei és vitái 1989-től napjainkig.

A könyv több, a nyelvműveléssel kapcsolatos témát ölel fel. Ezeket a témákat különböző nyelvészek írásaiból, munkáiból és meghatározásaiból ismerhetjük meg.

A nyelvművelés fogalma

A nyelvművelés az anyanyelvi műveltség terjesztése, valamint a nyelvhelyesség elveinek a nyelvhasználatban való érvényesülését segítő szervezett tevékenység.

  • Tolcsvai Nagy Gábor: az alkalmazott nyelvtudomány egy ága, a nyelvi tervezés része. Terjeszti az irodalmi nyelv használatát. Alapja a helyesség és a helytelenség, ami csak normatív nyelvváltozatokban jelentkezhet, tájnyelvekben, nyelvjárásokban nem.
  • Sebestény Árpád: Az alkalmazott nyelvtudomány egyik területe, a nyelv fejlődésének akaratlan vagy tudatos befolyásolása.
  • Balázs Géza: Kizárólag képzett nyelvészek által művelhető, az adott nyelv hagyományaira alapozott tevékenység.

Hány nyelvi norma létezik?

A szótárakhoz, helyesírási szabályokhoz és nyelvtanokhoz alkalmazkodunk beszédünkben és írásunkban. Ez a nyelvi norma.

  • Tolcsvai: Több norma létezik a mai magyaron belül. A norma lényege, hogy helyzethez illő, adekvát közleményt hozzon létre. A nyelvi normák főképp a társadalmi, földrajzi különbségeknek, a kornak, nemnek, beszédhelyzetnek, műfajnak megfelelően különböznek egymástól.
  • Balázs Géza: A norma nehezen határozható meg. Szerinte is több norma létezik, viszont van egy központi, előíró norma (preskriptív), ami nem zárja ki a többit. Minden társadalmi csoportnak megvan a maga nyelvi normája.
  • Célszerű elválasztani az írott és a beszélt nyelvi normát.

A kommunikációs szemléletű nyelvművelés

  • Heltainé a kommunikációs szemléletű nyelvművelésről szó, úgy véli, hogy a kommunikációs nyelvszemléletnek a központi és legfontosabb értéke a megértés, vagyis az, hogy a kommunikáció milyen mértékben valósult meg. Három kommunikációs szituációt különböztet meg: a tudományosat, a művészit és a hétköznapit. A hétköznapiban mindig konkrétan kell értékelni a komm. összes elemét.
  • Mi bizonyítja a nyelvművelés komm. központúságát?
  • Stílusrétegbeli megközelítés, a hivatalos és szakmai nyelv: egy írásmű, egy üzenet, ha nem szakembereknek szól egyszerűbb megfogalmazást igényel. Az mberek gyakra nem értik a hivatalos leveleket, a politikusok beszédeit stb.
  • Helyesírási hibák: gyakran ezek is hátráltatják a megértést
  • Idegen szavak
  • Nyelvi sztenderd, nyelvi tervezés:
  • Tolcsvai szerint két típusba sorolhatjuk a nyelvi sztenderd értelmezéseit. 1.: az egyes, önálló nyelveknek az összes többi vátozatán felül emelkedett, egységes és normatív típusa.(Benkő Loránd). 2.: Mindig a legnagyobb presztízsű változat egy nyelvközösségben ( Kontra Miklós)
  • A nyelvművelés ma már korántsem mások megszégyenítésére alapoz. A nyelvművelés és a szociolingvisztika egymásra vannak utalva.

Több központú vagy egyközpontú a magyar nyelv normája?

  • Vita alakult ki a határon túli magyar nyelvhasználatról. Van-e ennek külön nyelvi normája?
  • Tolcsvai Nagy Gábor: a határon túli magyarság nyelvi tudatát saját hagyományik alapján kell megerősíteni, ez nem jelenti az elszakadást Magyarországtól, csupán az egészséges önállóságot. Nem más ez, mint a különbözőség egysége. A haáron túli magyarok nyelvileg önállósulásra kényszerültek, Kell-e a magyarországi normákhoz igazodniuk? Ha igen akkor mennyire a helyesírásban és mennyire a kiejtésben? A határon túliak minél szorosabban akarnak kötődni az anyaországhoz.
  • Jakab István: Hol, melyik területen fontos az általános köznyelv használata? A tanítás legfőbb célja a tanterv szerint a köznyelv elsajátíttatása. Ez azonban nem igazán sikerül. Még az érettségi vizsgán is a legtöbb diák nyelvjárási, vulgáris vagy idegen szavakat használ. Az iskola nyelvhasználatából nem zárhatók ki a regionalitás jegyei.
  • Tolcsvai: Ki beszél szépen? Mi a szép beszéd? Ki mondja meg, hogy ki beszél szépen? Szociolingvisztikai kutatások kimutatták, hogy erről csak kisebb közösségek (család, barátok, iskola, szakma…) esetében lehet beszélni. Fontos tényező, hogy ma Magyarországon egy erős széttagolódási folyamat érzékelhető. A megoldás: Igazodjanak a határon túli magyarok a magyarországi normához, de csak annyira, amennyire lehetséges.
  • Grétsy László: A magyar népen nem a magyarországi népet értem, hanem azt az enél nagyobb emberi közösséget, amelyet a közös nyelv, a részben közös eredet és a közös hagyományok fűznek össze.
  • A magyarországi magyar nyelvművelőnek elsősorban az a dolga, hogy az ebben az országban élő magyaroknak adjon nyelvhasználati tanácsokat. Más országban élő, valamely idegen nyelv állandó hatásának kitett beszélőknek innen nem lehet nyelvi tanácsokat adni!
  • A szlovákiai magyarok nyelvhasználatának befolyásolásához szükség van egy szemléleti megújulásra. Lényegi kérdésekben egyet kell érteniük a nyelvművelőknek. A követendő minta a magyar sztenderd nyelvváltozat. Az iskolákban is ezt a nyelvváltozatot kell tanítani. Sajnos a nem regionális köznyelvet beszélőkön szigorúan kérjük számon a központi sztenderdet. A határon túli nyelvváltozatok magyarországitól való eltérése szocio- és pszicholingvisztikai szükszégszerűség.
  • Ötvenes évek társadalomszemlélete: Úgy gondolták, hogy a társadalmi különbségek el fognak tűnni, létrejön az egységes, osztály nélküli társadalom, ezzel együtt pedig a nyelvhasználati különbségek is meg fognak szűnni.
  • A nyelv legfontosabb funkciója a gondolatközlés, ez akkor a leghatékonyabb, ha az adó és a vevő is egy kódrendszert használ. A fontos az, hogy a konkrét beszédhelyzetben a beszédpartnerek megértsék egymást. Minden beszélőnek ismernie kell a központi standardot, kinek mennyire van rá szüksége! A magánérintkezések során azonbam ez nem várható el, közvetlenül nem tartozhat a nyelvművelés kérdéskörébe. A standard ráerőszakolásával megfosztjuk a kisebbségeket az anyanyelvüktől.
  • A nyelvművelés aszerint minősít vmit helyesnek vagy helytelennek, hogy hol, milyen rétegben, körben fordul elő. Ha a regionális köznyelv szintjén találkozunk szlovakizmussal nem tekinthetjük hibának. De a választékos köznyelv nyelvhasználatában igen.
  • Nyelvpolitika: a nyelvpolitikai kérdések háttérbe szorítják a nyelvhasználati kérdéseket. A közélet figyelmét is inkább ez köti le, az anyanyelv állapota háttérbe szorul. Az elmúlt években újra megindult a mozgás Erdély és az anyaország között, sok erdélyi magyar úgy érezte, nem is tud magyarul.
  • Túl gyakran társítják a sztenderdhez a központi jelzőt, pedig a nyelvi normában az a legfontosabb, hogy közös.
  • Strukturalista és antropológiai nyelvi tervezés. Jakab István, Deme László és sokan mások a Saussure-féle nyelvfelfogást hirdetik. E szemlélet a nyelvet a kommunikáció eszközének tekinti, elidegeníti a beszélőtől. Az antropológiai irányzatok képviselői a nyelvet nem objektív tárgyként szemlélik, hanem a beszélőt és a használatot a megértés felől kívánja tanulmányozni. A strukturalista felfogás szerint kijelölhető és rögzíthető a nyelvváltozat, amely a nyelvközösség számára univerzális. A leíró grammatikából kívánja a sztenderd mintát adni, míg az antropológiai tervezés vissza kívánja adni a nyelv lényegi jellegét, történetiségét.
  • A magyar nyelv állami változatai: ott beszélhetünk ilyen változatokról, ahol az illető nyelvnek központja van. A magyar nyelv jelentősebb határon túli központjai: Erdély, Szlovákia, Vajdaság, Kárpátalja. A többközpontúság vagy megszűnik vagy megmarad. Ha megszűnik újra egyetlen standard lesz, vagy esetenként több önálló nyelv jön létre.

Sajtóvita a nyelvművelésről 1997-ben

  • Nagy jelentősége volt, hiszen a tömegkommunikációs eszközök segítségével nyilvánosan is elhangzott nagyon sok fontos vélemény az anyanyelvről, a nyelvművelésről. Néhányan azonban politikai kérdést csináltak a dologból.
  • Előzmények: „nem” válasz a nyelvtörvényre, a magyar nyelv hetének témája: Veszélyeztetett anyanyelvünk, az anyanyelvből nem lehet politikai ügyet csinálni
  • A sajtóvitában nagyon sok nyelvész megszólalt. Két táborra oszlottak: 1. a nyelvet védeni szándékozó nyelvészek, 2. a nyelvi fejlődést támogató általános és anglista nyelvészek
  • Deme László, Faragó Vilmos, Medgyes Péter, Grétsy László, Serényi János, Nádasdy Ádám stb.
  • A vitatémák: szükség van-e nyelvtörvényre? Idegen, jövevényszavak problémája, a nyelvművelés eredményes-e, képesek leszünk korszerűsíteni anyanyelvünket?, szókincsbővítés, szükség van-e korlátozó reklámtörvényre, kormányzati feladat-e a nyelvvédelem…
  • Reklám és felirattörvény: A törvény gondoltat csak kérés felelet formájában vetődött fel az Édes Anyanyelvünk 1996. áprilisi számában. 5 olyan írást közölt a lap, amely szerint szükség van a törvényre. Természetesen voltak olyanok is akik ezt nem támogatták. Kétéves előkészület és sok herce-hurca után végül megszületett a törvény. Az országgyűlés 2001. november 27-én fogadta el. A törvény értelmében magyar nyelven kell megjeleníteni a gazdasági reklámok szövegét, jelmondatát a magyar nyelven kiadott sajtótermékekben, az üzletek nevét, kirakatokban lévő közleményeket, közterületeken, közlekedési eszközökön elhelyezett közleményeket.

A nyelvművelés és a nyelvtervezés vélt különbségei

  • A nyelvművelés kiindulópontja az, hogy a nyelv homogén, egynyelvűségen alapul. A nyelvtervezés Szerint a nyelv heterogén, a többnyelvűséget is természetesnek tartja
  • A nyelvművelés szerint a nyelv vagy javul vagy romlik. A nyelvtervezés Értékelése szerint a nyelv egyszerűen változik.
  • A nyelvművelés módszere intuitív, a nyelvtervezés módszere deskriptív(leíró)
  • A nyelvművelés hozzáállása preskriptív ( előíró), a nyelvtervezésé pedig szuggesztív ( javasló)
  • A nyelvművelés célja, a művelt nyelvhasználók nevelése, a nyelvtervezésé pedig a jól boldogulók nevelése.
  • Hatás szempontjából: A nyelvművelésnek nincs vagy negatív a hatása, a nyelvtervezésnek nincs vagy pozitív a hatása.

A nyelvelmélettől a nyelvművelésig. A nyelvészet egységéről és változatosságáról

Keneseit már mindnyájan ismerjük A nyelv és a nyelvek kapcsán, amely talán a legérthetőbb nyelvészeti témájú alkotás. Éppen ezért a cikket, pontosabban előadást igyekeztem zanzásítva leírni nektek, mert elég érthetően fogalmaz és tulajdonképpen csak a sallangos részeket, hagytam ki. Az előadás tulképp a nyelvészet egységességére és változatosságára keresi a példákat, illetve azt vizsgálja mennyiben a nyelvtudomány része a nyelvművelés, mint altudomány. Mindezt 7 egymással szorosan összefüggő gondolatkörrel teszi.

A nyelv nem olyan tárgykör, amely egyszerű és általános meghatározásokkal megragadható. Hogy milyen választ kapunk attól függ, mit kérdezünk!

Az elméleti nyelvészet úgy véli, a grammatika rendszerének egyedi és csak rá jellemző szabályozó elvei és az egyes nyelvtípusokra vonatkozó paraméterei vannak, amelyeket most már évtizedek óta kutatunk.

Tegyük fel a kérdést, miképpen beszélnek az emberek?! Egy egyszerű példa erre, ha a kérdést úgy tesszük, fel miképpen járnak az emberek?

Olyan ez, mintha arra a kérdésre keresnénk választ: miképpen járnak az emberek? Tudjuk, hogy a két lábon járás képessége, egyedüliként az emlősök osztályában, genetikusan rögzített, öröklött adottsága az emberi fajnak. Az egyedfejlődés során meghatározott időben minden – egyébként egészséges – gyermek feláll és elindul. Ugyanakkor az is világos kell legyen, hogy minden egyes ember másképpen jár – nemétől, korától, fizikai jellemzőitől, alkatától, társadalmától, neveltetésétől, az aznap felvett cipőtől és még sok minden mástól függően. Az emberi járás mindig változatokban létezik, sőt akár ugyanaz a személy is képes többféleképpen járni, mert például különböző helyzetekbe kerül, esetleg kevésbé vagy jobban figyel oda – mégis, a járás mögött egyetlen meghatározott képesség egységes öröklött rendszere húzódik meg. Mivel sejtjeink, ezek kapcsolódása, az általuk rögzített információ, amire „emlékeznek”, minden egyes ember esetében más és más, a maga keretei között mind a járás, mind a nyelv rendkívül széles körben variálódhat. Az egyedi és a csoportos változatosság a járásba ugyanúgy „bele van kódolva”, amint az egyéni, területi és társadalmi változatok lehetősége a nyelvbe, a nyelvhasználatba. Mind az örökletes egységes képesség, mind az egyedi és csoportos változatok óriási tömege vizsgálható, kutatható a feladatra méretezett sajátos eszközökkel, módszerekkel – csupán annyi várható el (bár ez nem kevés), hogy a feltett kérdések érdekesek, relevánsak, fontosak legyenek, tudományos jellegű problémákat fogalmazzanak meg.

Más a kérdés akkor, ha arra vagyunk kíváncsiak, mik annak az egységes képességnek az alapvonásai, melyek azok az elvek, amelyek a nyelvek látszólagos különbözősége mögött „meghúzódnak”, ismét más, ha azt szeretnénk tudni, miért van annyi különbség egy adott nyelvközösség beszélői számára kölcsönösen érthető közös, tehát egyetlen nyelvben, megint más, ha azt kérdezzük, hogyan viszonyulnak a beszélők ezekhez a különbségekhez és így tovább. Rögzítsük tehát, hogy a nyelv vizsgálatában is az a helyzet, hogy többféle tudományos vizsgálat lehetséges egymásnak mintegy mellérendelve – mégis ilyenkor mindig egyfajta kényelmetlenség vagy kényszeredettség érzése fog el bennünket, mintha ez csorbát ejtene tudományunk „becsületén”. Vajon nagy baj-e, hogy így állunk?

Éppen azért lehet és kell sokféleképpen foglalkozni a nyelvi jelenségekkel, mert ezek át- meg átszövik az egyes ember és az egész emberiség tevékenységi köreit és életútját. Vajon mi lehet például közös az afáziás beteg nyelvhasználatát, illetve a középkori helynévadás jellegzetességeit vizsgáló kutatók között? Az egyik inkább az orvostudományhoz és azon belül az idegtudományokhoz áll közelebb, hiszen ugyanolyan jellegű tesztekkel, továbbá a véráramba befecskendezett kontrasztanyagokkal és agyi képalkotó eszközökkel dolgozik. A másik talán inkább a történettudományhoz kötődik szorosabban, mivel okleveleket tanulmányoz, helytörténeti tanulmányokat folytat, társadalomtörténeti szempontok szerint fogalmaz – mégis egyazon nyelvtudomány keretei között működnek mindketten, mint azt éppen a közelmúltban tartott nemzetközi magyar nyelvtudományi kongresszus gazdag programja is tanúsíthatta. A sokféleség tehát a tárgy, a feladat, a kérdések természetéb5l következik: a nyelvvel való foglalatosságnak számos módja lehet, az pedig elengedhetetlenül szükséges és fontos, hogy a számos különféle megközelítés, ha megfelel a fentebb körvonalazott feltételeknek, megférjen a nap alatt.

Harmadszor, éppen a tárgy felfogásának sokfélesége miatt egyáltalán nem biztos, hogy az egyik részterületnek hivatkoznia kell a másikra; tudunk tudományokról, amelyek igen jól megvannak e nélkül. Nem kétséges például, hogy az építészet tudományos alapja a fizikában és kisebb részben a kémiában, pontosabban a klasszikus fizikában (mechanika: statika, dinamika, akusztika, szilárdságtan) és a kémiának főleg az anyagismereti részeiben található. Tudjuk azt is, hogy a modern fizika és különösen a kvantummechanika a klasszikus fizikát magába olvasztva azt teljes mértékben felülírta. De vajon az építész gondol-e az újabb fizikai elméletekre, figyelembe veszi-e őket, amikor házat tervez? Bár igencsak dilettáns vagyok e szakmákban, meggyőződésem, hogy nem. Ha már fizikusokról és építészekről beszéltem, a tetszetős analógiát akár folytatni is lehetne: például azzal, hogy az alkalmazott nyelvész úgy viszonyul a nyelvelméleti kutatásokhoz, ahogyan a mérnök a fizikai elméletekhez: többnyire tudomást sem vesz róluk, mégis alkalmazza őket, pedig adott esetben a mérnöknek még a newtoni fizikát sem kell meghaladnia, sőt, mint láttuk, azt sem tudjuk, melyik kurrens fizikai elmélet bizonyul időtállónak. A mérnök tehát, mondhatnánk, nem más, mint alkalmazott fizikus.

Csupán azt kell figyelembe vennünk, hogy a fizikánál sokkal „fiatalabb” nyelvészetben az alkalmazott tudományok közelebb vannak az elméleti területekhez, mint a fizikában, de lám, a nyelvészetben is vannak területek, mint mondjuk a formális jelentéstan, amelyeknek a kutatásai belátható időn belül nem kerülnek be a nyelvkönyvekbe vagy a logopédiába, hogy két véletlenszerűen kiválasztott nyelvészeti alkalmazást említsek. Tudjuk azonban, hogy az az elméleti nyelvész, aki egyébként az anyanyelvében az általános elvek, megvalósulását kutatja, vagy az a társasnyelvész, aki a beszélők között elterjedt nyelvi változatokat méri fel, adott helyzetben bizony beleszólhat olyan vitákba, amelyek a helyes nyelvhasználattal foglalkoznak, jóllehet hasonló átjárásra a fizikus és a mérnök esetében aligha találunk példát. A természettudományokban e szakmák közt éles határvonal húzódik.

És itt térnék rá a negyedik gondolatkörre. Az utóbbi időben éles hangú megnyilatkozások hangzottak el annak kapcsán, hogy egy kollégánk megkérdőjelezte, vajon tudomány-e a nyelvművelés.

A folyamat kezdő- és végpontjában az alkalmazott nyelvészeten belül hazánkban nyelvművelésnek nevezett terület áll. A nyelvművelők fedezik fel – sokszor a leíró vagy társasnyelvésznél érzékenyebb füllel vagy szemmel –, hogy új jelenségek, kifejezések, szerkezetek jelentkeztek, és hogy ezek miben térnek el a korábbiaktól, az addig elfogadottaktól. Számos esetben egyébként éppen az a „nagyközönség” jelenti ezeket az új fejleményeket, amely sokszor a felfedezésükkel egyidőben el is ítéli azokat, illetve megerősítést kér a szakértő nyelvésztől, hogy jogosan ítélte-e el, ritkábban pedig tanácsot kér tőle, hogy mitévő legyen. Ezeket a „mozgalmi nyelvművelőket” bírálta jogosan Lanstyák István (2003–2004) a szélesebb nyelvművelő körökben valószínűleg nem eléggé ismert cikkében. Egyik példája az a szóválasztásra érzékeny levelező, aki a boltban visszautasította, hogy „számlát” adjanak neki a vásárolt árucikkről és ragaszkodott a „nyugtához” (Vezényi 2000). Ez azt a régi emlékemet idézi fel, amikor kisiskolásként az Ápiszban „vignettát” kértem, és a pult mögött álló szigorú néni azt mondta: „Nincs”. Amikor pedig rámutattam a polcon lévő sok vignettára, mondván: „De hát ott van”, azt válaszolta: „Az nem vignetta, kisfiam, hanem címke.” Ma már persze tisztában vagyok vele, hogy tudatlan kisgyerekként egy csúf idegen szót használtam, amelyet mostanra a feledés jogos fátyla borít. Röviden: sokszor nem a nyelvész, hanem a „nyelvtudatos” közönség, maguk a nyelvet beszélők, a nyelvhasználatra odafigyelő polgártársaink jelentkeznek a változásokra vonatkozó megfigyeléseikkel, esetleg az általuk visszásnak tartott jelenségekkel szembeni követeléseikkel. A folyamat következő pontján a leíró vagy elméleti nyelvésznek kell vagy kellene állnia – persze mivel a nyelvészetben e szakmák nem különülnek olyan élesen, mint a fizikai és mérnöki tudományokban, a nyelvművelő és a leíró nyelvész sokszor ugyanaz a szakember is lehet. Az elméleti/leíró nyelvész dolga az, hogy megvizsgálja, hogyan illeszkedik a nyelv szerkezetébe, az eddig rögzített szabályok, elvek és paraméterek közé az új struktúra. Leírja és a szerkezeti összefüggések – a saussure-i értelemben vett „strukturális érvelések” – segítségével tisztázza, hogyan illeszkedik (vagy nem illeszkedik) a magyar nyelvre vonatkozó általános szerkezeti megfigyelésekhez. Ezek után igyekszik megjósolni, milyen következményekre számíthatunk: milyen további szerkezetek felbukkanását várhatjuk és milyeneket nem – természetesen az adott új típuson belül.

A harmadik állomás a társasnyelvészeté: a nagy számú beszélővel elvégzett felmérésekkel be tudja mutatni, mekkora körben van elterjedve a megfigyelt új jelenség, illetve milyen attitűdökkel viszonyulnak hozzá, mit gondolnak róla a nyelv használói. Ellenőrzi a leíró nyelvész előrejelzéseit, visszacsatol hozzá, és adott esetben módosításokra készteti álláspontja, magyarázata tekintetében. A szociolingvisztika tehát megállapítja, hogy az említett el-e ment szerkesztésmód széles körben van elterjedve (a beszélők 38%-a találta helyesnek), és műveltségi szintekt5l függ használatának gyakorisága: az általános iskolát el nem végzetteknek csak 15%-a, a felsőfokú végzettségűeknek pedig 92%-a javította ki, amiből egyenesen következik, hogy alkalmas arra, hogy stigmatizált legyen (Kontra 2003).

Itt van egy további, és ebben az előadásban az ötödik problémakör, amely, úgy látszik, kevesebb figyelmet kap annál, mint amit megérdemelne. Mihelyt egy adott nyelvi forma több változatban él, mint például az előbbi el-e ment / elment-e páros, lehet5vé válik, hogy egyfajta „társadalmi jelentést” párosítsunk az egyes változatokhoz, magyarán, hogy az egyiket elfogadottként, a művelt köznyelvbe tartozóként, a másikat kerülendőként, stigmatizáltként minősítsük. Pléh Csaba (2003) tanulmánya jó fogódzókat ad a stigmatizálás alapjainak megértéséhez. Azt állítja, hogy nem légből kapott az a nyelvművelő irodalomban elterjedt felfogás, amely szerint a „helytelen” nyelvhasználat oka a „pongyolaságban” keresendő, de nem erkölcsi, hanem „tudati, gondolkodásbeli lustaság” értelemben. A nyelv változásának folyamatai között jócskán találunk egyszerűsítéseket. Ha az egyszerűsítés adott jelentések szerint megkülönböztethető két nyelvi formát mos egybe, akkor megnyílik a lehetőség arra, hogy egyfajta kiegészítő tudati kontroll segítségével fenntartsuk a megkülönböztetést, s így társadalmi értelemben jelöltté váljon az adott forma többféle változata. És valóban, a stigmatizált változatok túlnyomó többsége az ilyen módon kontrollálható változatok közé tartozik. Jóllehet a művelt köznyelvet meghatározó csoport mintája szerint egyes változatok már átcsúsztak a „választékos” nyelvhasználat kategóriájába. Sőt annak is a már elavulás veszélyének kitett szélére, mint az ikes ragozás „perifériáján” található formák, például az én innám, _ innék valamit, és helyettük az egyszerűbb én innék, _ inna formák is teljes elfogadottságnak, örvendenek még a művelt köznyelvben is, a stigmatizáció továbbra is fennáll a teljes egyszerűsítést képviselő én innák formára nézve. Kérdés azonban, hogy a nyelvművelők minden erőfeszítése ellenére, miért nem lett ennyire elítélve a nyelvhasználók között a természetesen, hogy típusú szerkezet, mely esetben tapasztalataim szerint az írott nyelvhasználat többnyire még követi a nyelvművelők tanácsait, de a beszélt m9velt köznyelvben már teljes a keveredés.

Felmerül tehát a kérdés: milyen alapon választódnak ki a stigmatizálásra „érett” formák. Miért esett áldozatul e kiválasztásnak a körút/kőrút pár, és miért nem a híradó/hiradó, a kormány/kórmány vagy az arra/a:ra? Miért a Münken/ Münhen/ München és miért nem a teknika/tehnika/technika vagy a Vasington/Uasington, ha a h hang vagy éppen a külföldi helynevek ejtésére vonatkozó stigmákat keressük. Miért a japán/jappán és miért nem az állít/álít vagy az egyenruha/eggyenruha? Az amely/ami választásában megvan a „több jelentés – több forma” párosításnak, tehát a stigmatizálás tudati kiegészítő kontrolljának az előfeltétele, de még sincs stigmatizálás. Viszont a kőrút és még inkább a Münken társadalmilag keményen jelölve van a művelt köznyelvben, jóllehet nem látunk semmi különbséget a felsorolt párok vagy hármasok tagjainak nyelvészeti elemzése, illetve a kiegészítő tudati kontroll feltételezett működése alapján. Hogyan jön tehát létre a magyar nyelvközösségben az a folyamat, amelynek során a művelt köznyelvet meghatározó réteg a nyelvhasználat szabályozására hivatott nyelvművelők, közreműködésével hol elfogadja, hol meg elutasítja, hogy egyes formai megkülönböztetéseket alávessen a nyelvi stigma büntetésének? Számomra ezek rendkívül fontos problémák, amelyekre – többek között Pléh Csaba említett tanulmányának, valamint további attitűdvizsgálatok segítségével - remélhetőleg érdekes magyarázatokat kaphatunk.

Ha az ilyen és hasonló kérdésekre választ tudunk adni, akkor a nyelvművelő a felhalmozott adatok és magyarázatok alapján dönteni tud arról, hogy szakemberként hogyan „viszonyuljon” az új jelenséghez: adjon-e tanácsot a kérdezőknek és milyet, vagy esetleg várjon ki és csak kommentálja. A leíró vagy társasnyelvész, jóllehet általában maga is a standard nyelvváltozatot használja, tartózkodik az ilyen ítéletalkotástól. A nagyközönség, és különösen annak a nyelvhasználatra érzékeny része, amely egyébként az Édes Anyanyelvünk törzsközönségét is alkotja, már nem ilyen visszafogott. A nyelvművelőnek viszont, aki szaktekintélyként megnyilatkozik az ilyen kérdésekben, nagyon körültekintőnek kell lennie, hiszen embertársaink meg- vagy elítélése nem kis felelősséggel jár. A kemény társadalmi tények azt mutatják, hogy a nyelvi jelöl5k alapján is megkülönböztetik egymást az azonos nyelvet beszélők – feltehetőleg egy olyan tulajdonságcsoport egyik alkotóelemének tekintve a nyelvi megnyilvánulásokat, amelybe az öltözködési, étkezési, társas viszonybeli, személyes higiéniai stb. viselkedések is beletartoznak. Meggyőződésem, hogy a nyelvművelőnek csak annyit szabad tennie, hogy felhívja a figyelmet: ez és ez a forma így van meghonosodva a művelt köznyelvben, de ki kell mondania, hogy sem nem bűn, sem nem gondolkodásbeli csökevényesség vagy kommunikációs hiba a nem standard alakot használni. Vagyis ragaszkodnia kell a tanácsadáshoz: „a művelt köznyelvben ez és ez található; ha ezt a nyelvszokást akarod követni, akkor így meg így kell tenned, de a te dolgod eldönteni, mit akarsz csinálni, hogyan akarsz (a nyelvi dimenzióban) viselkedni”.

Ha az előbb a nyelvi képességeket és a beszédben megmutatkozó változatosságot a járással hasonlítottam össze, hatodik témámhoz érve hadd folytassam ezt a hasonlatot – bár jól tudom, hogy előbb-utóbb minden hasonlat bicegni kezd (ami megint csak egyféle járás…). Amikor egy balettelőadásra veszünk jegyet, vagy hogy ne csak a „magas” művészettel példálózzak, amikor egy társastáncversenyt nézünk meg, nem hiszem, hogy az utcai járókelők mozgására lennénk kíváncsiak. Bár sokan vannak, akik egyfajta született tehetséggel képesek szépen mozogni, a táncosok kemény gyakorlással érik el azt a színvonalat, amely már közönséget is vonzhat. A táncművészeti alkotás, az adott táncjáték koreográfiája persze már egy egészen más dimenzióban van, mint az utcai közlekedés, nagyjából úgy hasonlít a közönséges nyelvhasználatra, mint a vers a baráti beszélgetésre. És bár magam is versolvasó vagyok, nem hiszem, hogy a nyelv m9vészi dimenziója bármiképpen is beletartozhatna a nyelvtudomány körébe, még akkor sem, ha teszem azt az asszonánc fonológiai eszközökkel tanulmányozható – mint ezt annak idején tanárom, Szépe György (1969) oly meggyőzően bizonyította. De – hogy tovább feszítsem a hasonlatot – ahhoz nem kell különösebb esztétikai felkészültség, hogy megállapítsuk, valakinek szép-e, harmonikus-e a járása, a mozgása, ahogy például az utcán közlekedik, amilyen tartással áll, ahogy leül és keresztbe teszi a lábát, és így tovább. És aligha kétséges, hogy aki az Opera balettelőadásain vagy akár a társastáncversenyeken fellép, annak a mindennapi mozgása is harmonikus.

A nyelvhasználók között is van „hétköznapi” és „kimunkált” beszéd9, vagy akár olyan is, akinek eleve tehetsége, hajlama van a hajlékony kifejezésmódot és a szép artikulációt elsajátítani. De ahogy mindenki eljut a céljához, akár bicegve, akár szép mozgással jár, ugyanúgy mindenki meg tudja értetni magát: az is, aki nem Gáti József vagy Sinkovits Imre artikulációjával ejti a szavakat. Hisz tudjuk, a pöszék például jelentős többségben vannak – vagy önkritikusabban: jelentős többségben vagyunk. De ugyanez áll a pontos szóhasználatra, a bonyolult mondatfűzésre és bizony az állandóan elvárt nyelvhelyességi előírásokra is; mindazok, akik nem vagyunk „hivatásos nyelvhasználók”: színészek, rádió- és tévébemondók és műsorvezetők, mi mind csak hétköznapi járókelők vagyunk a nyelv birodalmában, még ha sokunk nyelvész, avagy balettkritikus is. Akik azonban a nyelv Operaházának színpadán vagy a társastáncversenyek báltermeiben lépnek fel, azoktól többet lehet, és többet is kell elvárnunk. Ahogy a balettművészt nem lehet az utcai járókelők közül toborozni, ugyanúgy nem lenne szabad sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi rádiókban, tévékben olyan hivatásos közreműködőknek teret adni, akik a köznapi és nem a professzionális nyelvhasználat szintjén állnak, mind szóhasználatukat, mind artikulációjukat tekintve.

Ezek a követelmények persze csakis a hivatásos, szerződtetett munkatársakra vonatkoznának, nem az alkalmi interjúalanyokra, felkért közreműködőkre, és bár a konkrét javaslat túlmegy a jelen előadás keretein, nem látom lehetetlennek a helyzet jogszabályokban történő megoldását sem. Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy a magyar nyelv általában „romlana”, sem nem, hogy a kereskedelmi rádiókban-tévékben valamiféle bűnbak keresendő. Csupán arra teszek javaslatot, hogy az, aki az élőbeszéddel keresi a kenyerét az egyébként sugárzási engedélyhez kötött médiában, ugyanolyan jellegű követelményeknek feleljen meg, mint aki mondjuk zenés szórakozóhelyen lép fel: ha ez tud kottát olvasni, az tudjon megfelelő artikulációval és mondatfűzéssel beszélni. És még csak nem is nyelvészként mondom mindezt, hanem közönséges fogyasztóként, amint arról is megvolna a véleményem, ha a halászcsárdában hamisan húzná a prímás.

Amikor a stigmatizálásról beszéltem, azt mondtam, a nyelvművelőnek körültekintőnek kell lennie, hiszen embertársaink, megítélése forog kockán, de egy másik szempontból is megfontoltnak kell lennie. A nyelvművelőnek ugyanis alapvetően nyelvészeti érvekhez kell folyamodnia. És itt érkeztem el az utolsó gondolatkörhöz előadásomban. Úgy vélem, hogy lehetőségünk van egy új egyetértés kialakítására. Először is, a nyelvművelők bizalommal fordulhatnak a szaktudomány újabb eredményeihez, akár a leíró vagy elméleti nyelvészet, akár a társasnyelvészet területén, de sorolhatnám még a pragmatikától kezdve a diskurzuselemzésen át a többi újabb kutatási irányt. Ahhoz, hogy ne egyszerűen az adatolatlan nyelvszokásra vagy „a magyar nyelv jellegzetességére” utaljanak, nem kell mást tenni, mint a meglévő szakirodalmat tanulmányozni. De, és ez lehetne a fontosabb tevékenységi kör, szükség lenne arra is, hogy a nyelvtudomány újabb eredményei közvetlenebbül eljussanak a nyelv, a nyelvhasználat iránt érdeklődő közönséghez.

De mint mondtam, nem csupán erről van szó. Van ugyanis az újabb idők nyelvészetének két olyan, már hazánkban is magas színvonalon művelt területe, amelyről még a nyelvészek maguk is keveset tudnak, holott meghatározó jelentőségűek lesznek a jövőben. Az egyik a számítógépes nyelvészet vagy újabb és maga választotta nevén a nyelvtechnológia. Erről az átlagember tudása többnyire annyiból áll, hogy a szövegszerkesztő ügyesen kijavítja a helyesírási hibáit (és sokszor annál többet is, például minden pont után nagybetűt ír, hacsak – nem könnyen! – ki nem vesszük ezt a funkciót). De arról, hogy az Interneten remekül használható szótárak állnak a rendelkezésére, hogy teljes korpuszokban kutakodhat a világhálóról, ha arra kíváncsi, hogy melyik szó milyen környezetekben, milyen más szavakkal együtt fordulhat elő, vagy egy idegennek tartott szó mióta van meg a magyarul írott szövegekben, minderről semmit sem tud. Pedig például a Nyelvtudományi Intézet honlapjáról (www.nytud.hu vagy www.nyelveszet.hu) könnyen elérhető adatbázisok ezeken az információkon kívül még kiejtési, tájnyelvi és egyéb adattárakat is tartalmaznak. És főleg azt nem tudja a nyelv iránt érdeklődő, hogy milyen óriási további lehetőségek rejlenek az informatika és a nyelvtudomány házasságában.

A másik terület az idegtudomány és a nyelvészet határán kialakult neurolingvisztika, amely a nyelvi rendszer agyi leképezését vizsgálja. Ennek a segítségével nemcsak a nyelvi betegségekről (afázia, diszlexia) kapunk pontosabb képet, de jobban megértjük az egészséges agy nyelvi funkcióit is – ráadásul úgy, hogy a rendkívül gyorsan fejlődő képalkotó eljárásokkal magukat az agyban lezajló folyamatokat is pontosan követni tudjuk. Láthatjuk például, hogy a mondatszerkesztési és a jelentésértelmezési feladatok az agynak más-más központjához kötődnek. A nyelvészek és az agykutatók együttműködésével pontosabb és egyszerűbb diagnózisok, célzottabb és ezért eredményesebb gyógykezelések jöhetnek létre.

A lényege ezen előadásnak tulajdonképpen az, hogy Kenesei példákon keresztül mutatja be, hogy a nyelvművelésnek igenis helye van a nyelvtudományban. Mégpedig igen meghatározó és fontos helye van. Ki lehet kerülni, de nem érdemes, hisz egyre gyorsabb világunkban egyre fontosabbá válik ez a terület a nyelvtudományon belül.