Bárczi Géza – Benkő Loránd – Berrár Jolán: A magyar nyelv története. Bp., 1967. 307-351.

Belső keletkezésű szókészlet

1. Szóteremtéssel keletkezett szavak:

A szóteremtéssel keletkezett szavakat nyelvünk önmaga termelte ki, ezeknek kialakulásához tehát nem szolgáltak alapul sem ősi eredetű szóelemek, sem idegen nyelvekből kölcsönzött jövevényszavak. Keletkezésük alapja, illetve módja háromféle: indulatszói, hangutánzó és hangfestő.
a.) Az indulatszók:
Az indulatszók keletkezését minden nyelvben, így a magyarban is a spontán, természetes hangkitöréssel magyarázhatjuk. Ezek a hangkitörések általában erősebb külső vagy belső pszichikai hatásra, az emberi akarattól függetlenül jöttek létre, s különböző érzelmeket: örömöt, fájdalmat, csodálkozást, óhajtást, rémületet, bosszankodást, stb. fejeztek ki. Az ilyen alkalmi hangkitörések idővel – ismétlődő, gyakorivá váló használatuk következtében – állandó hangokat és állandó jelentéstartalmat nyertek: megszilárdultak, hagyományozódtak, tehát a nyelv szókészletének szerves tartozékaivá lettek.
A magyar indulatszók egy része uráli, finnugor vagy ugor kori eredetű, ezt azonban nem lehet pontosan kimutatni, mert a különböző nyelvekben kialakulhattak és élhetnek egymásra nagyon hasonlító indulatszói elemek. Indulatszavaink tekintélyes része nyelvünk önálló életében keletkezhetett. A részben ma is használatos indulatszavak már ó- és középmagyar korabeli nyelvemlékeinkben is szép számmal előfordulnak.
Indulatszavaink más belső szóteremtési és szóalkotási módokkal is összefüggésben látszanak lenni. (jaj – jajgat, jajong, óh – óhajt, csitt – csitít, áh – áhít, hm – hümmög, hű –hűhó, stb.)
b.) A hangutánzó szavak:

A hangutánzó szavak úgy keletkeznek, hogy a különböző természeti, állati vagy emberi eredetű hangmegnyilvánulásokat, zörejeket a nyelv ezekhez hasonló, ezeket kifejező hangalakú szavakkal igyekszik visszaadni.
A hangutánzó szó rendszerint későbbi élete során is megtartja a hangalak és a jelentés szoros kapcsolatát, ezért későbbi, hagyományozódott formájában is általában könnyű felismerni hangutánzó jellegét: duruzsol, krákog, morog, rikkant, zümmög, stb. Viszonylag csekélyebb azoknak a hangutánzó eredetű szavaknak a száma, amelyek a későbbi fejlődésük során olyan változásokon mentek keresztül, hogy bennük a hangalaknak és a jelentésnek eredetileg szoros kapcsolata meglazult, nehezen felismerhetővé vált: kacag, rohan, tikkad, tapos, reped, puha, stb.
A hangutánzó szavak természetüknél fogva elsősorban igék. Ezek részben élőlények hangját utánozzák, részben természeti hangokat igyekeznek visszaadni. (bőg, nyerít, röfög, dörög, zúg, csattan). Vannak azonban köztük névszók és indulatszószerű elemek is. A névszók vagy állatnevek, vagy elvonások korábbi igéből (hahotál – hahota, fütyül – fütty, stb.). Az indulatszószerű elemek általában állathangot utánzók és állatterelő funkciójúak: cic, co, pir, stb.
A hangutánzó szó a legtöbbször nem szokványos módon képzett szó, s képzői sem „igazi” képzők. A hangutánzó szóban ugyanis a tulajdonképpeni hangkifejező előrész és a képzőszerű végződés egyszerre jött létre, s nem egy korábban már meglévő alapszóhoz járult később valamilyen képző. Nem volt tehát korábban egy horty, nyáv, heb előrész, melyből hortyog, nyávog, hebeg ige alakult.
c.) A hangfestő szavak:

A szavak jelentésének a fogalom az alapja. A fogalomnak azonban igen gyakran van több-kevesebb érzelmi velejárója is: a bánat, a komolyság, a nyugalom, az öröm, a vidámság, az izgalom, stb. fogalmához annak megfelelő kísérő érzelem társul. A fogalomjelölő szavak egy rész hangulatjelölő, hangulatébresztő szerepű is. Másrészt a jelentés nélküli hangsoroknak is megvan az a tulajdonságuk, hogy érzelmi velejárót, hangulatot idézzenek fel (pl.: keresztnevek).
A hangfestő szavak közeli rokonságban vannak a hangutánzó szavakkal, de elsősorban nem hangokat, hanem mozgást vagy állapotot utánoznak (pl.: moccan, hempereg, didereg).
Hangfestő szavaink is úgy keletkeztek, hogy „tő” és „képző” egyszerre született, tehát a látszólag képzős végződésű pepecsel, piszkál, kuksol, motyog, nyüzsög, stb. nem igazi képzések, s végződésük nem igazi képzők.
A hangfestő igékben sok a különböző képződésű gyakorító-mozzanatos szembenállás: pereg – perdül, biceg – biccen, villog – villan.
Az igék csoportjában a szavak túlnyomó többsége a kicsiség, lassúság, álmosság, fáradtság, elmosódottság, bizonytalanság, nevetségesség, stb. hangulatát festi alá. A hangfestő eredetű névszók jó része becsmérlő értelmű melléknév: bamba, gügye, süsü, buksi, stb.
A hangfestő szavakkal több tekintetben közeli rokonságban állnak azok a kifejező szavak, amelyeket a gyermek-, illetve a dajkanyelv teremt. Ezek a szavak a gyermek által ismert kezdetleges, egyszerű fogalmakat jelölik, s e fogalmak sajátos hangulatát megfelelő hangsorral érzékeltetik. Hangtani felépítésüket a labiális mássalhangzók és a zöngétlen affrikáták nagy száma, valamint a szóalakítás és a gyakori ikerítés jellemzik. Nyelvünkben van néhány olyan gyermeknyelvi szó, amely nagyon régi keletű (pl.: anya, apa, néne, dada, baba, stb.).

2. Szóalkotással keletkezett szavak:

a.) A képzett szavak:
A képzett szavak mint a szókészlet elemei:
Mai magyar szókészletünk tekintélyes hányadát teszik ki a képzett szavak vagy származékszavak. A ma is eleven származékszavakban felismerhetünk egy szótőt és egy (vagy több) képzőt. A képző grammatikai eszköz, amely alakilag módosítja a szótőt, s ezzel együtt a szó jelentése is módosul: hal – halász, víz – vizes, jár – járkál. Maguk a képzett szavak is továbbképezhetők: képes – képesít – képesítés, egész – egészség – egészséges. Egyetlen szótőből képzett szavak egész sora, kiterjedt szócsalád jöhet létre.
Képzett szavakat örököltünk már a finnugor vagy az ugor alapnyelvből. Ilyen például az álom főnév. XV. századi könyvterjedelmű nyelvemlékeinkből, a kódexekből már számtalan kiterjedt szócsaládot állíthatunk össze. A későbbi évszázadok folyamán a képzett szavak száma állandóan szaporodik. Igen sok szót képeztek mesterségesen a nyelvújítás során. A mai nyelvben a szóképzés mint a szókészlet bővítésének eszköze meglehetősen háttérbe szorult a szóösszetétellel szemben.
A képzők jelentése:
A képzők egy szótőből új szótári szót hoznak létre. Az a viszony, amely az alapszóban kifejezett valóságelemet a képzett szóval jelölt valóságelemhez köti, a képző jelentésének tartalmában fejeződik ki; erről szoktuk elnevezni a képzőket. Beszélünk igeképzőkről vagy verbumképzőkről és névszóképzőkről vagy nomenképzőkről; másrészt deverbális (vagyis igei alapszavú) és denominális (vagyis névszói alapszavú) képzőkről. A két keresztező szempont tehát négy nagy csoportot ad: deverbális verbumképzők, deverbális nomenképzők, denominális verbumképzők és denominális nomenképzők.
A képzők lehetnek szófajváltók és szófajtartók.
A képzők keletkezése és elavulása:
ősi (alapnyelvi) képzőink hangalakja igen rövid; zömük egy-egy mássalhangzóból állt (a tővéghangzók lekopása után): -p, -v, -t, -d, -sz, -z, -s, -l, -m, -r, -n, -j, -h,. Valószínű, hogy ezek a korai formánsok mind a képző, mind a rag szerepét betölthették, hiszen a finnugor alapnyelvből kimutatható határozóragok hangalakja is egybeesik egyik vagy másik képzőnk hangalakjával. Kétségtelen azonban, hogy az uráli, de még inkább a finnugor alapnyelv korára ezek az ősi, közös eredetű formánsok már differenciálódtak. Nehéz megállapítanunk, hogy a jelentésbeli elkülönülés mennyire haladt előre. A –k képzőnek például a finnben, a magyarban, sőt a szamojéd nyelvekben is egyaránt megvan a jól elkülönülő hármas szerepe: denominális nomenképző (kicsinyítő képző, pl.:far-k), deverbális verbumképző (mozzanatos képző, pl. ser-k-en) és deverbális nomenképző (pl.: hajl-ok). Az igeképzők és a főnévképzők szétválását annál inkább valószínűsíthetjük, mert ősi eredetű képzőink között is vannak olyanok, amelyek csak igéket képeznek: -p, -v, -h, és olyanok, amelyek csak névszókat: az -ó, -ő, -ú, -ű, -a, -e, -i előzményei. Egy képzőnek tekinthetjük a deverbális műveltető -ít képzőt a denominális „valamilyenné tesz” jelentésű -ít képzővel: tanít, hárít – szabadít; a deverbális visszaható -ul, -ül képzőt a denominális „valamilyenné tesz” jelentésű -ul, -ül képzővel: tanul, hárul - szabadul, hiszen a képző jelentésének magva azonos. Nem tarthatjuk azonban már ugyanannak a képzőnek az -ó, -ő melléknévi igenévképzőt az -ú, -ű nomen possessoris képzővel (olvasó, néző – gyorslábú, nagyfejű), mert jelentésük erősen eltér, és alaki elkülönülés is végbement bennük.
Régebbi korokban sok képző keletkezett agglutinációval, egy korábban önálló szóból. Ilyen eredetű a -hat, -het, a -ság, -ség és a -né képző. A -hat, -het igeképző egy önálló igéből keletkezett; a hat ige korábbi jelentése „előremegy, behatol valahová”. A -ság, -ség ma főképp gyűjtőnévképző (szépség, katonaság). Eredetileg önálló szó volt, valószínűleg „domb, halom” jelentésben. Az önálló szó később még az „idő, kor” jelentést is elnyerte: agg kor – aggság. A -né feleségnévképző szerepe a magyar nyelv önálló története folyamán alakult ki, nem más, mint a nő főnév alakváltozata.
Az adaptációra tiszta esetet képzőink körében nem találunk. A nyelvújítók azonban öntudatlanul is ezt a módot alkalmazták, amikor egyes tőszavak végső hangját vagy hangjait önkényesen, valamilyen jelentéssel ruházták fel és képzőnek tették meg. Így vonták el a csárda, kaloda szavakból a -da elemet helységnévképzőnek (uszoda, óvoda); az agyag szó végéről a -g-t, amellyel az anyag szót létrehozták (az anyá-ból, a latin mater – materia összefüggés mintájára); stb.
A magyarban számtalan új képző alakult két, esetleg több egyértelmű képző összekapcsolódásából. Úgynevezett képzőbokrok keletkeztek így. Ezeknek különféle típusai vannak.

  1. Elemismétlésnek nevezzük azt a jelenséget, amikor ugyanazt a képzőt még egyszer hozzáteszik a szóhoz nyomatékosítás céljából. Így keletkeztek a -lal, -lel (foglal, hizlal), a -tat, -tet (áztat, ültet) és a -dad, -ded (kisded, lassúdad) melléknévképző.
  2. Szinonim képzők ismétlése esetén például két gyakorító vagy két kicsinyítő kapcsolódik össze. Ez is a nyomatékosítást szolgálja; az első képző rendszerint kezd elhomályosulni, ezért hozzátesznek egy rokon értelmű, de elevenebb képzőt: XV. sz.: csuszamik, futamik, szólamik, XVII. sz.: csuszamodik, csuszamlik, futamodik, futamlik, XVIII. sz.: szólamlik.
  3. Különböző szerepű képzők összekapcsolódása esetén szinte mindegyik képzőbokornak külön története van. Sajátos lexikai és grammatikai körülmények alakítják ki, hogy mely képzők forrjanak össze. A -kodik gyakorító-visszaható képző gyakran járult hozzá –l képzős denominális igékhez (rest-el-kedik), hasonlóképpen -s képzős melléknevekhez is (kedv-es-kedik).

A képzőbokor jelentése különféle viszonylatban lehet az alapelemek jelentésével. Általában a másodikéval azonos, ritkábban az elsőével.
Funkcióváltozással más formánsból lett képzőnk kevés van. Ragból lett képző az -i melléknévképző a hová? kérdésre felelő helyhatározóragból. Az erdei tehát eredetileg azt jelentette:”erdőbe, erdőhöz.
A képzők osztódásának nevezhetjük azt a jelenséget, hogy egy képző az évszázadok folyamán olyan eltérő jelenségeket fejleszt ki, hogy már két vagy három új képzőnek kell tekintenünk. Ezt kísérheti alaki elkülönülés is. Példa az -s képző története. Az -s alapnyelvi eredetű képző. Két jelentésárnyalata: a kicsinyítő képzői és a nomen possessoris melléknévképzői már régen elválhatott egymástól. Ma azonban az -s képzőnek háromféle főnévképző szerepe van, ezek a melléknévképzői szerepből keletkeztek, részben már a nyelvemlékes korban. A magyar nyelvben szokásos módon a szerkezetekből a jelzett szó elmaradt, és a jelző tapadással magára vette a kimaradt szó jelentését is: fazekas, nádas, tízes. Így igen sok -s képzős melléknév főnevesült.
A képzők sok változásnak, sőt elavulásnak is ki vannak téve. A szinonim képzők egymással való „vetélkedése” játssza ebben a legfőbb szerepet; egyik korban az egyik, másik korban a másik szinonim képzőt helyezik előtérbe.
A képzők fő csoportjai:
A deverbális verbumképzők igei alapszóból gyakorító, mozzanatos, műveltető, visszaható, szenvedő vagy ható igét képeznek.
A gyakorító képzők nagy változatosságot mutatnak mind a régi nyelvben, mind ma. ősi eredetű gyakorító képzőink: -d, -g, -l, -r, -s, -sz, -z: lököd, csattog, ugrál, tipor, futos, nyargalász, öntöz. Közülük a legelevenebb a -z; a többivel ritkán alkotunk szót. Ezek részint egymással, részint más deverbális képzővel igen sok képzőbokrot alkotott.
Mozzanatos képzőink is igen változatosak voltak a régi nyelvben. ősi eredetűek: -k, -l, -m, -n, -p, -t, és talán az -lt képzőbokor is:rikácsol, fuvall, futamik, cseppen, állapik, köszönt, si-k-olt. Ma a leggyakoribb még az -n (-an, -en), ritkább az -ll, -t; a többi teljesen elavult.
Műveltető képzőnk kevesebb van. ősi eredetű az -l, -t, -ít: nevel, hint, írat, veszít. Elemismétléssel: hizlal, koptat. Összetett képzők: -sz-t, -d-ít: szakaszt, mozdít. Legelevenebb ma az -at, -et, -tat, -tet képző. A -t, -aszt, -dít gyakran járul passzív igetövekhez.
A visszaható képzők közül egyedül a -v ősi eredetű: nyom-v-adott, sér-üv-ék. Ez azonban már az ősmagyar kor elejére elavult.
ősi, alapnyelvi eredetű szenvedő képzőnk nincs, illetőleg a -v visszaható képző szolgálhatott erre a szerepre is.
A hatóigeképző bizonyos fokig módjellegű módosítást ad az ige jelentésének: a cselekvés, történés lehetőségét, a rá való képességet fejezi ki.
A denominális verbumképzők névszói alapszóból képeznek igét, tehát elsőrendű szerepük az, hogy a névszót igésítsék.
A denominális nomenképzők névszói alapszóból más névszót képeznek. Igen sok ősi, alapnyelvi eredetű denominális főnévképző van: -d, -t, -g, -k, -s, -cs, -n, -ny, -m, -l, -ly, -r, -sz, -z, -c, -ó, -ő, -ú, -ű; -a, -e. Ezek az alapnyelvben két névszó viszonyának sokféle árnyalatát, két dolog különböző természetű összefüggését fejezhették ki. Az önálló magyar nyelvtörténet folyamán főképp mint kicsinyítő-becéző képzők jelennek meg. Igen sok kicsinyítő képzőbokrot is alkottak ezek a képzők egymással: -sa, -csa, -ka, -kó, -ók, -us, -cska, stb. Mind az egyelemű képzők, mind a képzőbokrok jó része már elavult. A ma gyakori -i becéző képző később terjedt el, eredete bizonytalan.
Gyűjtőnévképzőként az alapnyelvben a -k szolgált, de ez a magyarban a többes szám jelévé fejlődött.
Az ősi eredetű -d képző már igen korán elnyerhette mai sorszámnévképző, illetve törtszámnévképző szerepét: ötöd (ik).
A deverbális nomenképzők igei alapszóból képeznek névszót. ősi, alapnyelvi eredetűek: -g, -k, -l, -m, -n, -sz, -t: harag, burok, lepel, öröm, haszon, rekesz, adat. Sok képző képzőbokrot alkotott egy előtte álló igeképzővel, főképp az -l, -d, -t deverbális igeképzőkkel.
Az igenévképzők tulajdonképpen deverbális főnév-, melléknév- és határozószó-képzők, de származékszavaik általában megőrizték igei természetüket, például az igékre jellemző bővítményeket vesznek maguk mellé. ősi eredetű, egyszerű képző közülük az -ó, -ő és a -t, -tt melléknévi igenévi képző; a többiek már belső nyelvi keletkezésűek, bár a főnévi igenévi képzőnek vannak rokon nyelvi kapcsolataik.
b.) Az összetett szavak:
Feltehetően már a finnugor vagy ugor alapnyelvből örököltünk összetett szavakat, ezek jó része azonban ma már tőszónak tekintendő, vagyis elhomályosult összetétel. Összetett szóról akkor beszélünk, ha két vagy több önálló tőmorféma úgy viselkedik, mintha szó lenne.
Az összetett szavak legrégibb egyedei a mondatban gyakran egymás mellett álló szavak lassú, fokozatos összeforrásával keletkeztek. A mondaton belül összeforrott szavak általában szintaktikai viszonyban álltak egymással: alárendelő vagy mellérendelő viszonyban. Azokat az összetételeket, amelynek tagjai között alárendelő vagy mellérendelő szintaktikai viszony áll fenn, szerves összetételeknek nevezzük. A mondatban azonban összetapadhatnak olyan szavak is, úgynevezett szervetlen összetétellé, amelyek egymással nem alkotnak szintaktikai viszonyt (pl.: egymás).
Ha megvizsgáljuk alárendelő összetételeinket, azt látjuk, hogy némelyeken megtalálhatók a megfelelő szerkezet alaki kitevői, a többségükön azonban nem. Van egyetért és nagyothall, de a tárgyas összetételek zömében nincs meg a -t tárgyrag: favágó, kárvallott, stb. Van országháza, vásárfia, de sokkal általánosabb a birtokos személyrag nélküli országház, asztalláb, stb. birtokos összetétel.
A szerkezetek és összetételek morfológiai szétválása arra az időre tehető, amikor a szintaktikai szerkezetek új alaki kitevői megjelennek. Ezek a ragok és jelek természetesen elterjedhettek a mozgékony, szintaktikailag és morfológiailag bővíthető, cserélhető tagú szószerkezetekben, de nem tudtak behatolni a megmerevedett összetételekbe. A későbbiekben aztán az új tárgyas és birtokos jelzős összetételeket már eszerint a minta szerint, jelöletlenül alkották meg, annak ellenére, hogy a megfelelő szerkezetekben már a jelöltség volt a szabály.
A határozós összetételek körében egészen a XVIII. századig a szintaktikai szerkezetekkel azonos jelöltség általánosan megvolt a megfelelő összetett szavakban is. Ez talán azzal magyarázható, hogy a határozós szerkezetek már a finnugor alapnyelvben nagyrészt jelöltek voltak, s így nem alakulhatott ki a jelöletlenség szerkesztési szabálya az összetételekben sem (pl.: észrevesz, cserbenhagy). Főképpen a nyelvújítás korától kezdődően azonban keletkezett egy sor melléknévi utótagú jelöletlen összetétel, amelyeknek a szintaktikai megfelelője a magyarban világosan ragos határozós szerkezet volt: nedvdús – nedvben dús, vízbő, vízben bő.
A mellérendelő összetételek tagjai a mondatban egyenrangú, halmozott mondatrészként álltak egymás mellett (pl.: búbánat /szinonima/, jön-megy /antonima/). Az antonim mellérendelő összetételek azonban sajátos jelentéstöbbletet is nyertek: összességet vagy határozottságot jelölhetnek: hébe-hóba. Az ilyeneket a magyar nyelvtani irodalom poláris összetételeknek is nevezi, mert összefoglaló vagy határozatlan jelentésüket a két szélső pólus megnevezésével fejezik ki. Némiképp hasonló természetűek az összefoglaló összetételek: ezek valamely dolgot két részéről neveznek el (pl.: orca /orr+száj/).
A mellérendelő összetételek közé sorolhatjuk a szókettőzést is: már-már, egy-egy.
A mellérendelő összetételek sajátos csoportját alkotják az ikerszavak: ken-fen, csireg-csörög.
Ikerszók két úton jönnek létre: a két tag eredetileg önálló szó, amelyek jelentése többé-kevésbé rokon vagy ellentétes értelmű, hangalakjuk pedig részleges hasonlóság mellett a fenti szabályoknak megfelelő különbségeket mutatja: ken-fen, csillog-villog. Ezek tehát szabályos mellérendelő összetételek, csak éppen beleilleszkedtek az ikerszavak hangtani törvényszerűségeibe (forradásos ikerítés). Az ikerszók másik típusa a szókettőzésből indul ki, csak éppen az egyik tagot az ikerszók hangtani törvényei szerint megváltoztatja: monda-monda – mende-monda (osztódásos ikerítés).
c.) A ritkább szóalkotási módokkal keletkezett szavak:

  1. Egy szón végzett művelet során alkotunk új szót rövidítéssel, rövidítéses továbbképzéssel, ragszilárdulással, elvonással és szóhasadással.

A szórövidülés és a rövidítéses továbbképzés:
Már az ómagyar kor elején, korai szórványemlékeinkben találkozunk azzal a becenévalkotási móddal, hogy a személyneveket első (esetleg első két) szótagjukra lerövidítve használják: Pet (Péter), Dom (Domonkos). Az ilyen szórövidítés közszavakban igen ritka; főképp grammatikai szerepű, gyakran használt szavakban, köszöntésekben, megszólításokban, stb. történik meg, akkor sem hoz létr új szót a régi mellé, csak egy alakváltozatot: hiszen – hisz, köszönöm – kösz. A szórövidítés általában a szóképzéssel összekapcsolva szokott megjelenni. Ilyen módon is tipikusan beceneveket alkotunk, akár személynevekből, akár közszókból: János – Jan-csi, Jan-i, borjú – bo-ci, nyúl – nyu-szi.
A ragszilárdulás:
Ragszilárdulás gyakori határozószókon, főképp névmási eredetűeken már a finnugor vagy ugor alapnyelvben is felléphetett. Az ősmagyar korban megszilárdultak már az itt, ott, ide, oda, innen, onnan, hol, hová, honnan, hogy(an), stb. névmási határozószók. Korábban átmentek már a ragszilárduláson azok a határozószók, amelyekből már a honfoglalás táján névutók, sőt ragok fejlődtek. A ragszilárdulás jelenségének feltevése nélkül nem tudnánk megmagyarázni a birtokos személyragok fordított sorrendjét a névutókban és a ragokkal egyenértékű határozószókban: ért-em, benn-e, stb. Ugyancsak át kellett menniük először a ragszilárduláson a szintén határozószókból fejlődött igekötőknek, amelyek eredetileg részben azonosak voltak egyes névutókkal: meg – mögé, el – elé. Némely határozószóban nincs rag, hanem a középfok -b jele szilárdult meg benne: inkább, előbb, utóbb. A birtokos személyrag szilárdult meg az engem, téged alakokban, amelyek ilyen formájukban az én és te tárgyesetévé váltak.
Az elvonás:
Az elvonás tulajdonképpen részleges adaptáció. Egy már létező képzőt értenek rá egy-egy eredeti tőszó végére: ábráz – ábra. A szláv eredetű „ábráz” eredetileg főnév „alak, külső” jelentésben; a –z végződés miatt azonban igeként kezdték használni „formál, ábrázol” jelentésben, később pedig elvonták belőle az ábra főnevet. Az elvonás leggyakoribb esetében igéből egy főnévi alapszót hoz létre (ld. ábra).
Hangutánzó, hangfestő igéinkből is gyakran elvonnak főnévi természetű alapszót: fütyül – fütty, kolompol – kolomp, stb.
Melléknevekből is főnévi alapszót szoktak elvonni: az ismeretlen eredetű csendesz melléknevet -s képzős melléknévként kezdték értelmezni, s elvonták belőle a csend főnevet.
Néha határozószóból, névutóból is elvontak főnévi alapszót: távol – táv, körül – kör.
Az elvonás egy típusának tarthatjuk azt az esetet, amikor egy összetett szóból az egyik tag elhagyásával újra önállósítják a másik tagot úgy, hogy az önállósított tag megőrzi az összetétel teljes jelentését: napnyugat – nyugat, tokaji bor – tokaji.
Az ikerítésből való elvonás, ha az ikerszónak eredetileg önállóan nem használatos tagja vonódik el önálló szóként: zenebona – zene, zűrzavar – zűr, sok becenév is így jött létre: Ista-Pista – Pista, Andi-Bandi – Bandi.
Egyik bonyolultabb esete az elvonásnak, ha az összetett szó második tagja képzett, s ezt a képzőt leválasztják, de az összetételt meghagyják: képviselő – képvisel, gyorsírás – gyorsír.
A szóhasadás:
A nyelvi változások alakpárokat hoznak létre; ezek egy ideig egymással váltakozva használatosak, egymással „harcolnak” a nagyobb fokú „érvényesülésért”. Pl. a régi nyelvben: fuk – fok, szű – szív, bírák – bírók. A harc vége rendszerint az, hogy az egyik, általában a régi hangalak elavul, kivész a használatból. Némelykor mindkét hangalak megmarad, ilyenkor azonban bizonyos használatbeli különbség társul lassanként hozzájuk: pl.: a csuda nyelvjárásiasabb színezetű a csodá-val szemben; a setét archaikusabb, irodalmibb ízű, mint a sötét, stb.
Külön kell tárgyalnunk még egy jelenségen alapuló szóhasadástípust, a hengrendi átcsapást. Ezekben az esetekben a kettős hangalak úgy jön létre, hogy az eredeti hangalak mássalhangzói megmaradnak, magánhangzói azonban veláris hangrendjüket palatálisra változtatják: gomb – gömb, gyúr – gyűr, tompa – tömpe. Ritka eset a palatális hangrendből velárisba való átcsapás: kever – kavar. Hangrendi átcsapás eredménye a hangrendi párhuzam, vagyis az a jelenség, hogy két-két szó hangalakja csupán hangrendjében különbözik. Igen gyakori a hangrendi párhuzam a hangutánzó és hangfestő szavak körében: dobban – döbben, makog, mekeg.; ezek a szópárok azonban nem hangredi átcsapással, hanem egymással párhuzamosan keletkeztek. Létrejöhetett hangrendi párhuzam kétirányú hangrendi illeszkedéssel is, főként a jövevényszavak esetében (pl.: család – cseléd). Létrejöhet hangrendi párhuzam többé-kevésbé hasonló alakú, de különböző eredetű szavak hangalaki módosulás folytán is: omlik – ont, ömlik – önt. Létrejöhet még hangrendi párhuzam ikerítésből való elvonás útján is: topog – tipeg-topog – tipeg.

  1. Két (esetleg több) szón végzett művelet során alkotunk új szót szóvegyüléssel és mozaikszó-alkotással.

A szóvegyülés:
Új szó létrejöhet úgy is, hogy két rokon jelentésű és többé-kevésbé hasonló alakú szó hangalakja összekeveredik: csupa+kopasz=csupasz, zavar+kerget=zargat. Az új szó hangalakja mindkét szóéra hasonlít, és jelentése is vagy azonos, vagy rokon az övékével.
d.) A mesterséges szóalkotás:
A mesterséges szóalkotásról általában:
A szóalkotás legnagyobbrészt nem tudatos művelet, hanem a nyelv spontán változásához tartozik; szinte észrevétlenül elégítődnek ki azok az igények, amelyek új tárgyak, jelenségek megnevezésére irányulnak. De az emberek mesterségesen is létrehozhatnak új szavakat kifejezési szükségletek kielégítésére. Ez a mesterséges szóalkotás minden korban előfordul, bizonyos korszakokban azonban jóval több mesterséges alakulat jön létre, mint spontán szóalkotás. Ilyen kor volt a nyelvújítás kora.
A nyelvújítás:
A nyelvújítók egy része a szabályos szóalkotási módokat használta. Szabályosan képzett szavak: egyesít, szórakozik, tekintély, irodalom, csapadék, stb. Szabályosan összetett szavak: évszak, részvét, csatadal, közvélemény, stb. Szabályos elvonások: séta, vizsga, eszme, egyetem, stb. A nyelvújítók azonban gyakran szabálytalan képzett és összetett szavakat hoztak létre. Például korábban nem létező képzőket vontak el egyes tőszavak végéről, és ezekkel új szavakat alkottak: a csárda, kaloda tőszavakból kikövetkeztettek egy -da, -de helységnévképzőt, s ezzel nemcsak a főnévből, hanem igéből is új szavakat képeztek: cukrászda, járda, uszoda. Az összetett szavak egy része úgynevezett ragtalan határozós összetétel, és kétségtelenül német tükörszó: vérszegény, vízbő, szolgálatkész. Nem magyarosak az olyan főnévi összetételek, amelyeknek első tagja igető: fek-hely, jár-mű, röp-irat. A ma divatos mozaikszókra emlékeztetnek a megcsonkított tőszavakból álló összetételek: csőr – cső+orr, könnyelmű – könnyű+elméjű, lég – levegő+ég.
Mai nyelvünk mesterséges szóalkotása: a mozaikszók
A szóalkotásnak ezt a ma elterjedt formáját a modern gazdasági és társadalmi élet követelményei alakították ki és terjesztik. A mozaikszó-alkotás egyik típusa a betűszó-alkotás: többszavas nevek, címek első betűinek összeolvasása. Egyik legrégibb betűszó a magyarban a MÁV (=Magyar Államvasutak); újabbak: KISZ, ENSZ, KIK, ELTE, stb. A mozaikszó-alkotás másik típusa a szóösszevonás: a több tagból álló nevek, címek első szótagjainak vagy alkalmasan összekapcsolható részeinek egy szóba vonása: Mélyépterv (=Mélyépítési Tervező Vállalat), Ofotért, Röltex, stb.