A dráma:

A líra és az epika mellett az irodalom harmadik alapformája, műneme. A dráma cselekményt, emberi sorsot, emberek közötti összeütközést, konfliktust ábrázol, melyet a szereplők párbeszédei, dialógusai jelenítenek meg. A drámai cselekmény jelen időben, előttünk bontakozik ki. A lényeget kiemelő, rendszerint sorsfordulatot bemutató műfaj cselekménye sűrített. A drámai hősöket szavaik és tetteik jellemzik. A dráma egyik műfaja a tragédia, mely tragikus kimenetelű konfliktust ábrázol. A görög tragédiák mindig valamilyen válságot, döntéskényszert ábrázoltak, mitólógiai témával, jelen idejű folyamatban.

A görög dráma kialakulása vallásos szertartásokhoz, elsősorban Dionüszosz kultuszához kapcsolódik. Az i.e. VI-V századra jellemző, fénykora az V. század. Háttere a gyorsan változó világ, az egyén és a közösség megváltozott viszonya. A görög demokrácia erkölcsi, politikai kérdéseit feszegeti. A drámát szabadtéri színházakban, nappal adták elő, kórus, énekkar szereplésével. Az előadás nagyon összetett volt. ( szavalat, tánc, ének ) A görög dráma tagolatlan, szereplői álarcban játszottak, férfiak adták elő a női szerepeket is. Az i.e. V. századtól vált szokássá, hogy az előadást a főhős monológja, vagy két színész párbeszéde nyissa meg, ez volt a prologosz. Ezt követte a kar bevonulása. Ezután következtek a párbeszédes jelenetek, a dialógusok, s az állva előadott kardalok. A kórus, vagy az egyik színész kivonuló dala fejezte be a játékot. Ma már természetesen nem lehet pontosan rekonstruálni, hogy milyen is lehetett egy színházi előadás: az énekek kottája, a táncok koreográfiája nem maradt ránk, a drámaszövegek pedig nem tartalmaznak színpadi utalásokat. Az bizonyos, hogy rendkívül összetett látványosság lehetett, ének-tánc-zene-szavalat-díszlet együttesen hatott a nézőkre.

Antigoné

A sikeres életű, 90 esztendőt megélt Szophoklész (i.e. 496-406 ) munkásságában érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének tetőpontját. Szophoklész nagy művésze a dráma szerkezeti felépítésének, már a prológusban érezzük az összeütközés bekövetkeztét, s ettől kezdve biztos kézzel vezet a végkifejlődésig. A tragédia vége felé néha reménysugarat is nyújt, de csak azért, hogy annál megsemmisítőbben hasson a katasztrófa. Művészi tudatossága főleg a jellemek rajzában tűnik ki. Antigoné című tragédiája, melyet i.e. 442-ben vagy egy-két esztendővel korábban mutattak be, a thébai mondakörhöz kapcsolódik.

A thébai mondakör:

Théba alapítása Kadmosz türoszi királyfi nevéhez fűződik. Az ő leszármazottja volt Laiosz, aki IokasztétKitharion rengetegébe, hogy ott elpusztuljon. A parancsot végrehajtó pásztornak azonban megesett rajta a szíve, és az átszúrt bokájú gyermeket (innen a neve: Oidipusz, dagadt lábú ) egy korinthoszi pásztornak adja át. Ez a pár a csecsemőt királyának ajándékozza, s e gyermektelen házaspár saját fiaként neveli fel a származásáról mit sem tudó Oidipuszt. Ifjú korában egy lakomán valaki „cserélt gyereknek” nevezte, ekkor kezdett gyanakodni. A sértés nyugtalanította, s hogy utána járjon a dolognak, fölkereste Apollón jóshelyét Delphoiban. De ott ugyanazt a jóslatot kapta, mint egykor apja, Laiosz. vette feleségül. Borzalmas jóslat nehezedett a királyi párra: Laiosz születendő fia meg fogja ölni apját, és anyját veszi feleségül. Ettől megrémülve a király újszülött gyermekét kitette a

Hogy a borzalmas jóslat teljesedését megakadályozza, elhatározza, hogy soha nem tér vissza Korinthoszba, s elindul a Théba felé vezető úton. Útközben egy keresztútnál idegenekkel találkozik, vita és verekedés keletkezik, s Oidipusz ekkor, tudtán kívül – önvédelemből – megölte apját s kíséretét, egyetlen szolga kivételével. Így teljesedett be a jóslat egyik fele. Midőn Thébaiba ért, már Kreón, Laiosz sógóra uralkodott. Éppen abban az időben egy leányarcú, oroszlántestű, madárszárnyú emberevő szörny, a Szphinx pusztította a várost. Relytéjes mosojával adta fel találós kérdését a város polgárainak, s arra kényszerítette őket, hogy amíg ezt meg nem oldják, napról-napra egy embert áldozzanak fel neki. Kreón tehetetlenségében királyságát, és nővére Iokaszté kezét ajánlotta fel annak, aki a szörnyet elpusztítja. Oidipusz könnyűszerrel megoldja a talányt, (Mi az, ami reggel 4 lábon, délben 2 lábon, este 3 lábon jár? Az ember, mivel gyerekként négykézláb, felnőtt korában két lábon, öregségében botra támaszkodva három lábon jár.). Így lett Thébai királya, s megint csak véletlenül, tudtán kívül édesanyja férje. Beteljesedett tehát a végzet.

Négy gyermekük született: két fiú (Polüneikész, Eteoklész), és két lány (Antigoné, Iszméné). Egyszer pusztító dögvész keletkezett a városban, mely a delphoi jóslat szerint addig nem múlik el, amíg Laiosz király gyilkosa kézre nem kerül. Oidipusz mindenre kiterjedő nyomozásba kezd, s éppen ennek következtében derül fény mindenre. Iokaszté önkezével vet véget életének, Oidipusz pedig kivájja mindkét szemét, mert azok nem látták előre a végzetet. Fiaira, akik ellene fordulnak, szörnyű átkot mond, s hűséges leánya, Antigoné kíséretében útra kel. Hosszú bolyongás után az Athén melletti Kolónoszban talál menedéket, itt fejezi be sorsüldözött életét.

Oidipusz két fia, miután rájuk szállt a királyság, békésen megegyezett, hogy felváltva fognak uralkodni. Azt remélték, így megtörik az apai átkot, s elkerülhetik a testvérviszályt. Az első esztendőben Polüneikész, az idősebb, majd Eteoklész uralkodott. Egy év elteltével azonban a zsarnok Eteoklész megszegte a szerződést, s bátyját örökre száműzte hazájából. Polüneikész az argoszi királyhoz menekült, leányát feleségül vette, majd sereggel Thébai ellen indult. Az elkeseredett küzdelemben a thébaiak győztek, a két testvér pedig egymás kezétől esett el. A királyi hatalmat ismét Kreón vette át. Itt kezdődik Antigoné története.

Az Antigoné az európai dráma egy sajátos típusát képviseli. Ez a tragédia egyetlen konfliktus köré épül: két egymás ellen feszülő akarat összeütközését ábrázolja. A prológusban már adott a drámai szituáció. Két törvény áll egymással szemben: az istenek ősi, íratlan törvénye (a halottat mindenképp el kell temetni), más szóval a lelkiismeret és az emberség parancsa, s a királyi törvény, Polüneikészt, mivel hazaáruló Kreón szerint, sem eltemetni, sem megsiratni nem szabad. Ebben a jellempróbáló helyzetben másképp dönt Antigoné, aki lelkiismeretére hallgat, s másképp Iszméné, aki összeroppan, s nem mer Kreón parancsával szembeszállni. Antigoné habozás nélkül dönt, s tudatosan megy „szép halála” felé. Kreón a hatalomtól megrészegedve kérkedő magabiztossággal beszél, de még el sem hangoznak utolsó szavai, az őr jelenti, első rendeletét már meg is szegték. A 2. jelenetben kerül egymással szembe, csap össze a két főszereplő. Antigoné férfiasan kemény, még büszkén nevetni is tud. Kreón lecsap az áldozatra, azt várja, tagadni fog a leány, de Antigoné rácáfol: „Elvállalom s tagadni nem fogom”. Iszméné is megjelenik, s hőssé magasodik: a korábban még rettegő, csak végtelen szenvedésre jó szánalmat keltő leány nővére példáját látván vállalja a halált, a vértanúságot. Vétlenül is vállalja a „bűnt” s azt a büntetést, amelytől félve nem tudott Antigoné méltó társa lenni. A 3. jelenetben Haimón megjelenése a nézőben azt a reményt kelti, hátha tud hatni apjára, és még megmentheti menyasszonyát, ám Kreón gőgős elvakultságában fia egyik kétségbeesett feljajdulását is félre érti. Hogy még jobban gyötörje, szeme előtt akar végezni „az undok nőszeméllyel”. A kar látva Haimón halálba rohanó kétségbeesését, Erósz veszélyes hatalmáról énekel. A kar énekébe szövődik Antigoné megható és gyönyörű halotti siralma (4. jelenet): a föld odvába vájt sírja, nászszobája felé megy nászdal nélkül, násztalanul. S ha eddig valami emberen túli erő, kemény akarat jellemezte Antigonét, most megtelik gyengéd nőiességgel, gazdag érzelemmel, tiszta emberséggel. Zokogva búcsúzik Thébai földjétől, a halála nem szép már, hanem iszonyat. Antigonét elhurcolják, ez a jelenet a drámai cselekmény tetőpontja. Kreón látszólag győzött, de a nézőközönség szorongó érzéssel várja a fejleményeket, mert érzi, hogy valaminek még történnie kell. A kar gyászos hangulatú dala után azonnal megjelenik a jós, a vak Teiresziász. Arra kéri, inti a királyt, tegye jóvá tévedését, el kell temetni Polüneikészt. Erre a szelid kérésre is felcsattan Kreón, újra összesküvésre gyanakszik, istengyalázó kijelentést tesz. Most hangzik el Teiresziász jóslata: a halottakért váltságul fiát fogja elveszíteni, házát hamarosan férfiak és nők sírása tölti be. Kreón megtörik, elrendeli a temetést, Antigoné kiszabadítását. A kar még bizakodik, ám hírnökök hozzák a hírt Antigoné, Haimón s Eurüdiké haláláról. Kreón, felesége s fia átkaival fején összeroppan, erkölcsileg omlik össze. Összeomlása nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés. Helyre áll az erkölcsi világrend felborult harmóniája: ha a bűnteleneknek ártatlanul bűnhődniük is kellett, legalább a bűnös sem menekült meg a büntetéstől.  A kar a gőg elítélésével zárja le a tragédiát.

Már a cselekmény felidézése közben észrevehető a görög tragédia néhány jellegzetes vonása:

Az események színtere egyetlen tér, amit látni lehet, Thébaiban történik, a királyi palota előtt. A konfliktus itt szenvedélyes szócsaták formájában valósul meg: ellentétes erkölcsi-politikai nézetek, eltérő emberi magatartásformák összecsapásában. A valóságos tettek, összeütközések máshol, nem a színpadon zajlanak le. Ezekről az őr, ill. hírnökök elbeszéléséből értesülünk. A tragédia időtartama csupán néhány óra, a cselekmény egyetlen eseményre szűkül.

Az egyes kardalok nemcsak elválasztják, hanem össze is kapcsolják az egymás után következő párbeszédes jeleneteket.

Szemmel látható különbség van a kardalok s a párbeszédes jelenetek verselése, nyelve, stílusa között. A dialógusok hatos jambikus sorokból állnak, s a harmadik lábban – a görög eredetiben – sormetszet, cezúra található. A kardalok a mai olvasót a modern, kötetlen szabadversekre emlékeztetik.

Antigoné, a dráma főszereplője, tragikus hős. A tragikus hős az átlagembert felülmúló drámai jellem, aki az adott viszonyok között nem tud élni, mindent kockára téve küzd céljaiért, eszméiért, elveihez a végsőkig ragaszkodik. Küzdelmébe belebukik, s rendszerint meg is hal. Bukása ellentmondásos érzést kelt: az értékpusztulás megrendítő s az emberi nagyság átélésének felemelő érzését váltja ki. A tragikus hős nem feltétlenül hibátlan. Tévedés, vétség is hozzájárulhat bukásához, de ember nagyság nélkül a bukást sem érezzük tragikusnak. Antigoné nem Kreón ellen harcolt, nem akarta megdönteni uralmát, pusztán sugárzó embersége, erkölcsi tisztasága  és jellemszilárdsága révén lett – egyéni szándékától függetlenül – a zsarnokellenesség hőse és mártírja, örök példakép a szabadság és humánum hívei számára. Halhatatlansággal jutalmazott halála megrendít, de egyben felemel, azt bizonyítja: van még érték és erő.

Babits Mihály állapítja meg Szophoklész művészetéről:

„Szophoklésznél sohasem uralkodnak a részletek. De épp azért minden részlet fontos és tökéletes. Az utólsó szolga-szereplő kész jellem- és sors tanulmány, az utólsó mondat is kiszámított műremek. Minden szó, minden verssor az egésznek hatását szolgálja tökéletesség, első és egyetlen, soha meg nem ismétlődő pillanata a fejlődésnek. Lehet-e a jég forró? Lehet, egy másodpercre, egyszer, egyetlenegyszer, a legelőször, mikor váratlan hozzáérsz. Ehhez hasonlítom Szophoklész tökéletességét.”