A középkor és a világirodalom egyik legnagyobb költője egy párizsi csavargó, Francois Villon (1431-1463?). a tekergő vágáns-poéták utóda, költészetük folytatója. Életét alig ismerjük, legfőbb adatait bírósági jegyzőkönyvek s börtönakták őrizték meg. Párizsi diák volt, de a százéves háború alatt (Anglia és Franciaország között) a megtépázott Párizsban a diákélet is teljesen lezüllött. A Sorbon, a híres egyetem banditák menedéke lett, akik az egész várost rettegésben tartották. Villon is részt vett a gaztetteikben, betörés és lopás miatt újra meg újra bebörtönözték. Később, mint visszaeső bűnöst halálra ítélték, majd az ítéletet száműzetésre enyhítették. 1463. január 8.-án elhagyta anyját, nagybátyját, Párizst. Több adat nincs róla. Valószínűleg megrokkant egészségével nem élhetett sokáig, hamar elérhette a halál.

1461-ben, a börtönből szabadulva írta híres művét, a Nagy Testamentumot. A beteg és nincstelen költő gunyoros fricskával, parodikus éllel végrendeletet ír – a semmiről, és közbeszövi csodálatos balladáit. „Csupa cinikus és zokogó vallomás” ( Babits Mihály ) ez a hosszú költemény. Műfajának jellegéből következik, hogy a törvénytől üldözött csavargó a halál fenyegető közelségéből tekint vissza hányattatott és elrontott életére. Az élet szépségei, örömei, viharai negatív módon jelennek meg, mint örökre elveszett és visszasírt értékek, vagy fájdalmas őszinteséggel megbánt bűnök. Egyrészt kihívó, dacos póz, a világgal szembeforduló lázongó hetykeség, másrészt középkori bűnbánat és vezeklés, gyötrő haláltudat keveredik verseiben.  A Nagy Testamentum tehát afféle összefoglaló mű: belevette minden valamire való korábbi versét is. 173 oktávból áll, ezek közé ékelődik 15 ballada, meg néhány más jellegű költemény ( egy panasz, három rondó, egy tanítás, egy dal, egy sírfelirat ). Nem a szerelmi bánat, vagy az utazás indítja végrendelkezésre, hanem a börtönben szerzett betegsége, a fiatalság vége, a megrendültség, mely általában a halál közelében éri el az embert. A mű alaphangulatát a visszatekintés határozza meg.

A Testamentum kb. egyharmada (1-69. oktáv) a közbeszőtt balladákkal nem is annyira végrendelet, mint inkább annak megokolása, hangulati előkészítése, züllött életének mentegetése. Diomedes  meséjével  (17-21.) például azt próbálja igazolni, hogy a szegényeket csak sanyarú helyzetük, a szükség kényszeríti bűnre, a kalóz és a császár között a különbség pusztán annyi, hogy az egyik nagyobb csónakkal, a másik egész hajóhaddal rabol.

A költeményben jelentős szerepet játszik a halál, a mulandóság tudata. Ma már furcsa, de a középkorban a temetők afféle sétakertként is szolgáltak, a temetők falait haláltánc képek és versek díszítették. Villon is részletesen foglalkozott ezzel a témakörrel.

Először saját, észrevétlenül elrepült ifjúságát zokogja el (22-28.), majd régi cimboráit idézi. Hat versszak valódi Haláltánc-ének (36-41.), itt villantja fel tömören, hatásvadászat nélkül a nagy igazságot: "mindenkit elvisz a halál." , egyedül a női test torzult látványát részletezi (41.):

"…orra megnyúl, ere feszül,
nyaka duzzad, lehull álla…
…ez vár rád, hogy vére kihűlj?…"

A fiatalság, szépség, a földi értékek elenyészéséről szólnak a közbeiktatott balladák is. A szívéhez legközelebb álló asszonyokról ír a Ballada letűnt idők asszonyairól című versben. Kurtizánok közt említi a szerencsétlen sorsú Héloise-t, s Szent Johannát. Hasonló a témájuk van a Ballada tűnt idők lovagjairól, A szép fegyverkovácsné panasza öregségében című betéteknek. A Kettős ballada a bolond szerelemről bizonyítja a szerelmi vágy romlásba döntő erejét mitológiai, bibliai példákon át.

Ilyen hosszas előkészítés után kezdődik a 70. oktávval a tulajdonképpeni testamentum. Betegágyán íródeákjának diktálja végrendeletét a semmiről. A Szentháromsághoz intézett könyörgő imában az a mélységes hit és remény kap hangot, hogy ő, a kocsmatöltelék az isteni irgalom révén megmenekülhet az örök kárhozattól. Édesanyjának egy gyönyörű balladát küld, hogy imádkozhassék Miasszonyunkhoz.

A Testamentum legértékesebb, a mi olvasóhoz legközelebb álló alkotásai a balladák. Ennek a 15 költeménynek eredetileg nem volt címe, ezeket később a fordítók adták. Villon korában a ballada táncdalt, tehát dalformát jelentett. A XIII. sz. -i provence-i, francia, olasz ballada elnevezésnek pusztán verstani jelentése volt. Villon balladáit bravúros módon csupán 3 rímre építette fel.

 Az egyszerű balladák jellemzője, hogy a három, 8-10 soros versszakot ugyanaz a rím, rendszerint azonos rímrendszerrel fonja egységbe. Rímképlete a legtöbbször mindhárom szakaszban: ababbcbc. A negyedik strófa az úgynevezett ajánlás, 4-6 soros, a ballada záró része, rímképlete: bcbc . Rendszerint herceg, fejedelem megszólítással kezdődik. Mind a négy versszak azonos sorral, a refrénnel zárul, mely sűrítve foglalja össze a ballada mondanivalójának lényegét. A sorkezdő betűk függőlegesen olvasva a szerző, vagy más személy nevét adhatják. A kettős balladának többnyire nincs ajánlása.

Villon balladái témájukban, hangulatukban különbözőek:

  • az az ima, melyet a költő édesanyjának készített, a naiv áhítat hangján szól, a középkori Mária-himnuszok tisztasága csendül fel benne.
  • A trubadurlíra utolsó francia gyöngyszeme az a ballada, melyben Párizs főkapitányának esküvőjét ünnepli.
  • Vidám, tréfásan játékos a Ballada és könyörgés Cotard mesterért

A Jó tanítás balladája a rossz életűeknek  címe félrevezető, hiszen a vers éppen arról szól, hogy semmiféle jó tanítással nem váltható meg a világ. Villon kissé cinikusan ismételgeti a refrénben, hogy akár tisztességes, akár tisztességtelen valaki, pénzét mindenki borra és lányokra veri el. Egyes szakaszok a pénz megszerzésének különböző lehetőségeit sorolják fel. Az első strófában visszataszító bűncselekményeket, a második strófában kevésbé elítélhető módszereket. A bor és a szerelem tűnik az életet irányító legfőbb értéknek e ballada szerint, mindenki útja a züllésbe torkollik. Kijózanítani csak a halál, vagy annak közelsége képes az esendő embert:

"Cimborák, a kéj, a tivornya
Teste gyújt, és lelket aszal.
De rút lesz, de fekete, de ronda
Az ember, mikor belehal!
erüljétek, gyilkos e baj;
Irtsátok hát az erejét.
Tudván - Krisztusom! - hogy hamar
Fejetekre kondul a vég."

A Testamentum végén álló Záróballada  egyes szám harmadik személyben szól Villonról, mintha már meghalt volna. A verset indító gyászos hangulatot egy groteszk fordulat komikumba váltja át, élete utolsó perceiben is „Ámor vad fullánkja kínozta, marta, szúrta, vájta”, s így lett a szerelme mártírja.

Az egész Nagy Testamentumból az a meggyőződés, világkép bontakozik ki, hogy az ember védtelen a kísértésekkel szemben, különösen fiatalkorában, vissza-vissza zuhan a bűnbe, ezért Villon az isteni szánalomban talál csak menedéket, az isteni könyörülettől, irgalomtól várja a feloldozást. Ugyanakkor a hazug, már tartalmát vesztett középkori erkölcs ellen lázad, vállalja – keserűen - az életet, meri vállalni az elzüllés provokáló dacát, mert ez a magatartás még mindig őszintébb, sokkal emberibb, mint a képmutató farizeuskodás. Ez a meghökkentően hetyke őszintesége, a hazugságokkal szembeforduló tisztasága halhatatlanságának és újból és újból feléledő reneszánszának titka.