A 16. században élte Anglia a fénykorát. A központi hatalom a polgárságra támaszkodik; Anglia megszerzi a tengeri egyeduralmat, gazdasági sikerei kiteljesednek. E viszonylagos nyugalom ellenére is a dráma virágkorát éli. A középkori dráma érdekessége, hogy nem ismeri a görög dráma szabályait. Kialakulása a 11. századi liturgikus drámához kapcsolódik. Ez tulajdonképpen vallásos párbeszédes jeleneteket jelent, amelyet a templomokban adnak elő. Később világi mozzanatokkal egészülnek ki, ezért kiszorul a templom előtti piacra. A színészek kezdetben vendégfogadók, kocsmák udvarán mutatták be előadásaikat. A középső fal, illetve a hátsó kapu előtt emelkedett a színpad. Három oldala nyitva volt, így nyúlt be az udvaron álló egyszerűbb közönség közé. (Az előkelőbbek a fogadó szobáinak ablakában, vagy az emeleti folyósokon helyezkedtek el.) ez az előszínpad a szabadban játszódó, sok szereplőt felvonultató jelenetek számára szolgált: itt zajlottak le, pl. a csatajelenetek, utcai csetepaték. Az előszínpad mögött volt egy három oldalról zárt terem, a hátsó színpad, az épületek szobáiban játszódó események részérre. Ezt függöny választotta el az előszínpadtól, s a függönyt a belső jelenetek bemutatásakor felhúzták. A színpad fölötti erkélyen mutatták be mindazt, ami a magasban, hegyen, várban történt. 

Ettől kezdve több drámafajtáról beszélhetünk. A legfontosabbak közzé tartoznak:

  1. A misztérium-dráma, amelyben dramatizált formában az egész bibliai történetet feldolgozták.
  2. A mirákulum-dráma, amely a szentek életét dolgozta fel.
  3. A moralitás-dráma: ebben a drámafajtában megszemélyesített bűnök és erények harcoltak az emberi lélekért.

Ezeket a drámákat jellemzi, hogy naturalisztikus alapossággal mutatnak meg mindent, nem ismernek hangulati egységet, nagy terjedelműek. Nincs bennük drámai sűrítés, éles konfliktus. Igen nagy időközöket ölelnek fel, a történet megszerkesztetlen, laza epizódokból épül fel. E drámák mindig több helyszínen játszódnak.

Shakespeare (1564-1616) a Rómeó és Júlia (1592-94) darabjában követi ezeket a jegyeket. Sokféle helyszínt alkalmaz, amelyek gyors váltakozását színek jelzik. Sok szereplő van. Minden társadalmi réteg képviselője megtalálható közöttük, és a dráma hangulatára is a hangulati ellentétesség jellemző. A komikus, a humoros keveredik a tragikus színezettel. Több újítást is bevezet e darbjában, amely már a reneszánsz dráma kialakulását jelzi. Leszűkül az időtartam, a témája is teljesen újszerű a műnek:

Középpontjában a szerelem és az emberség áll, amely mindenképpen új emberi erkölcs a durva környezetben.

A Rómeó és Júlia szerkezete is eltér a középkoritól. Egyrészt lazán összefüggő drámába rendet visz, és ezáltal a színeknek jelentősége lesz. Másrészt él a párhuzamos szerkesztéssel, így állítja szembe a feudális és az új erkölcsöt.

Váratlan megoldása Shakespearenek, hogy az egyes motívumok fokozódó intenzitással térnek vissza. Pl.: a családi viszály – először csak egy utcai csetepaté a szolgák által, aztán a bálban komoly szópárbajra kerül sor, és be kell avatkozni, hogy ne legyen komolyabb; a végén Mercutio és Tybalt halálába kerül. Reneszánsz a Rómeó és Júlia abban is, hogy a jellemeket Shakespeare már sokoldalúan ábrázolja. Pl.: Capuletet először modern felfogású apának ismerjük meg; mihelyst azonban szembeszegülnek parancsának, már a zsarnoki apa érvényesül. A megoldás is újszerű, ugyanis a drámát jelképesen zárja. A költői bravúrját pedig az 1. felvonás 5. színében bizonyítja: szonettformát alkalmaz. Mindenképpen Shakespeare művészi továbbfejlődését képviseli.

Műfaját tekintve lírai tragédia, amelyben a középkori trubadúrlíra elemeit is felhasználja: a hölgyet lemondással, s végtelen állhatatossággal kell meghódítani; a tragikum helyett a pátosz és bánat adja a mű alaphangulatát. Ezt egészíti ki Shakespeare bámulatos nyelvi bravúrja. Pl.: szóképek összerímeltetése ( hasonló alakú, de igen eltérő jelentésű szavakat passzít össze, és ezek rímelnek a sorok végén – ebből komikum, humor lesz ). A mű egészén 2 motívum, a szerelem és a halál egymáshoz társítva vonul végig. Valamint a cselekmény megszerkesztésében igen nagy szerepe van a véletlennek, amely a végzetszerűség benyomását kelti. A nagy tragédiák rokona ez a mű, hiszen központjában családi feszültséget ábrázol, amely olyan összeütközést szül, amely a különböző nemzedékekben megy végbe. A fiatalok nem csupán címszereplők, hanem az egyetlen pozitív érték, a szerelem megtestesítői. Ezért az ezzel járó kockázatot is vállalják, még életük árán is.

Az öregek az előítéleteket, a megkövesedett szokásokat, a középkori normákat jelképezik, az ifjúkor bátor kezdeményezésével és a szabad párválasztással szemben.

A dráma erényei közé tartozik a mellékszereplők arcképszerű megformálása is, vagyis egy- két tulajdonság alapján a szereplő egész személyiségét megadja. Általában valamilyen indulat vezérli cselekedeteiket. Például Tybaltot meggondolatlansága, vakmerősége viszi a halálba, ami éppen ezért cél nélküli. Capuletet vak dühe irányítja. A dadusra a tudatlanság és a szószátyárság jellemző, ebben rejlik a humor forrása. Mercutio, bár mellékszereplő, a műben kulcsszereppel bír: ő képviseli legteljesebben a fiatalságot. Végtelennek látja a világot és a lehetőségeket. Ezért talán korai halála azt sugallja, hogy a korlátlan szabadság érzése nem több ábrándnál. De az ő halála indítja el a voltaképpeni tragédiát. Rómeó és Júlia, a főszereplők alakja egyszerű, őszinte. Egyetlen, de a legigazibb és legmélyebb érzés hatja át őket: a „halálos szerelem”.

A mű szerkezete a hagyományos drámát követi. Az expozíciót a mellékszereplőkkel indítja. Fokozatosan vezet be a mű világába. A két főszereplőt is csak közvetve ismerjük meg. A bonyodalomban talál egymásra és a szerelemre Rómeó és Júlia. Rómeó itt döbben rá eddigi felszínes érzelmeire. A krízisben köt házasságot a két fiatal, s kerül sor a végzetes párbajra. A retardációban indul el Rómeó után a levél ( de elkerüli ), illetve színlel halált Júlia. A megoldás egyben a mű katasztrófája. Nagy jelentősége van a herceg jelképes megjelenésének, ami a mű zárását is jelképessé teszi. Jelentheti a fiatalok halála az elégtételt a kibéküléshez; de jelenti azt is, hogy a Capulet és Montague család egymás elleni indulatával magát pusztította el. A harmadik jelkép: az élet – halál összeütközéséből a halál kerül ki győztesen, a középkori gondolkodás szerint.  

Rómeó és Júlia tragikus hősök. Nem belső hibáik, „tragikus vétségük” miatt buknak el, hanem az elavult, káros és emberellenes hagyományok törik össze őket. Bukásukban is felmagasodnak, erkölcsi fölényük, feltétlen igazuk a dráma végén ragyogva tündököl.