Egyházashetyén született, középbirtokos nemesi család egyetlen gyermekeként. Édesapja szerint a gyerekeket nem szabad 10 éves koruk előtt iskolába engedni, így fiát is ő tanította írni és olvasni. A soproni egyetemen végezte tanulmányait, melyeket időközben megszakított. Az iskolai évek alatt sokat olvasott, kitűnően tudott latinul és németül is. Részletesen ismerte az antik görög-római mitológiát.

            Már 20 éves kora óta írt verseket, titokban, családja elől rejtve kiváló műveit. Sem környezetében, sem feleségében nem talált megértő társra, így vált magányos költővé. Ekkor jött a nagy áttörés életében, verseit megmutatta Kis János lelkésznek, aki pártolta művészetét. Egy pár művét el is küldte Kazinczynak, ám a versek csak több év elmúltával kerültek nyomdába.

            Elszigetelt magányában és ingatag testi és lelki állapotában érte Kölcsey kemény kritikája. Berzsenyi ennek hatására a tollat örökre letette, s az ezt követő időkben már csak az foglalkoztatta, hogy revánsot vehessen csorbult becsületéért. Tanulmányok sorában magyarázta, miért formálta úgy verseit, ahogyan megformálta őket. A teljesületlen élet, a terméketlen vágyak, a félbemaradt akarások költője Berzsenyi. Életének legjellemzőbb eleme a várakozás. Képes megalkotni a magyar felvilágosodás költészetének szintézisét, és egyszersmind elindítani a romantikát. A költői hivatás, csupán mélyen rejtegetett parázs marad életében, az irodalmi élet bevilágító lángolássá soha nem bontakozhatott, noha eszméi már a reformkorban hatni kezdenek.

A romantikában általános volt az elmúlás felett érzett szomorúság és borongóság. Vigasztalásért B. Horatiushoz fordult, aki olyan nemes derűvel és bölcsességgel vette tudomásul az elmúlást. Az óda műfaját is Horatiustól vette, (Horatius-nál a műfaj még tágabb értelmezésű tematikáját és hangnemét tekintve is). Kazinczy is az ódaköltő posztját jelölte ki Berzsenyi számára. Ez a műfaj megfelelt a reformkori költészet társadalmi szerepének: a hazafiság, a nemzeti gondolat, a magyarság fennmaradásáért érzett aggodalom kifejezésének, másrészt a horatiusi tanító célzatnak: a lelkeket kívánta művelni, nemzetét akarta szolgálni hazafias ódáival.

A romantika egyelőre a klasszicizmus köntösében jelentkezett. Berzsenyi a korai szentimentális hangvétel után, amelyben még kereste magát, a saját hangvételét, eljutott azokhoz az antik ódaformákhoz, amelyeknek a deákosok voltak az úttörői Baróti Szabó Dávid óta; és amelynek addig az egyetlen igazi költője Virág Benedek. De milyen halovány, milyen erőtlen minden hazai klasszicizálás Berzsenyihez képest! És főleg milyen problémátlan! Berzsenyinél az ódák drámákat rejtenek. Itt vádlóként jelenik meg a dicsőséges múlt az elkorcsosult jelen szemében. Nemesi gőg ütközik össze a józan értelemmel. Itt minden érzelem szenvedéllyé fokozódik. De a csöndes bánatoknak is annyi árnyalatuk van, hogy az olvasó a saját lelki életét is gazdagabbnak érzi, mint azelőtt volt.

Berzsenyi Dániel klasszicizmusa

Berzsenyi az antik mintákat, különösen Horatius ideálját állította maga elé. Műveiben érvényesül a horatiusi „aurea mediocritas” és a carpe diem életérzés. Horác című költeményében párhuzamot von az ókori klasszikus költészet legnagyobb alakjának sorsa és a saját létmódja között. Berzsenyi kedveli azokat a témákat, amelyeket, Horatius verseket olvasgatva láthattunk, találhatunk (pl.: az emberi életöröm, a magány, az ars poeticus vallomásosság, a természeti motívumok és a sors tisztelete). Az alkotóban ötvöződik a klasszikus Horatius és a felvilágosodott Rousseau természetszeretete. Egyik fő témája a magányosság és az elmúlás fájdalma, A közelítő tél című elégiájában lehet ezt megtalálni. Episztolaszerű elégiája a Levéltöredék barátnémhoz című műve. A Kölcsey által ódaszerzőnek nevezett Berzsenyi 1803-tól kezdi írni az ódáit és elégiáit. Mivel a szerző nem dátumozta műveit, keletkezési idejüket pontosan meghatározni nem lehet.

            Nem csupán klasszikus költőről beszélhetünk, hanem a romantika előfutáráról is. Műveinek stílusában keveredik a klasszicizmus, a szentimentalizmus és a romantika. Vannak olyan művei, melyben túlsúlyban vannak a klasszicista vonások, erre példa a Horác és A magyarokhoz mindkét változata, a Napóleonhoz és a Közelítő tél. Legfőbb jellemzőjükként fellelhetők bennük az antik értékek, például az emberarányúság. Berzsenyi nem felmutatja a klasszicista értékeket, hanem folyamatosan vágyakozik rájuk, ezért romantikus és szentimentális költő. Harmóniát keres, és diszharmóniát lel. Másik legfontosabb témája a hazaszeretet, hazaféltés Horatiust utánozván. Horatius A Rómaiakhoz című költeményének parafázisa Berzsenyi A magyarokhoz című műve.

            A Berzsenyi-féle klasszicizmus legerősebb megnyilvánulása az, hogy antik strófákban és sorokban írja költeményeit. A kevés hangsúlyos verse közül talán a leismertebb a Levéltöredék barátnémhoz.

Berzsenyi ódái nagy nyelvi erővel szólnak, de nem érik el elégiáinak egyetemes mélységét, a romantika hirdetésére hajlanak. Műveiben kettősség uralkodik, melyet erősít a klasszikus és romantikus elemek keveredése. Hogy Berzsenyit mégis a klasszikusokhoz sorolják, példázza az ódáiban az általánosságra való törekvés. Jellemző még rá a Kölcsey bírálta dagályosság és áradó, túlzó jelzők használata.

Költészetének legjellemzőbb műfajai a hazafias ódaköltemények, az elégiák, melyekben a mulandóságról beszél, s itt nyilvánul meg leginkább alaptermészete és az episztolái, melyekben a felvilágosodás gondolatai tűnnek fel. Műveit elsősorban antik időmértékes forma jellemzi, háromféle strófaszerkezetet használt:

alkaioszi

szapphói

aszklephiádészi

            A magyarokhoz (I.) című verse klasszicista alkotás, mitológiai elemekkel, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A romlott jelent és a dicső múltat állítja szembe egymással. A vers kulcsszava az erkölcs, a régi, tiszta erkölcs mára megromlott, elfajult, ez az oka a nemzet hanyatlásának, menthetetlen pusztulásának. A vers műfaja óda, melynek hangvétele ünnepélyes, patetikus. Eredeti címe Kesergő volt, mivel a műben a nemesi nemzet hanyatlása miatt kesereg. A versben a nemzet jövőéért érzett aggodalom, fájdalom jelenik meg. A mű az idő és értékszembesítő alkotások sorába tartozik.

            A vers szerkezetét az idősíkok alapján lehet részekre osztani. Az 1-6. versszakban a múlt érdemeit, nagyságát mondja el, a 7-10. versszakokban a jelen eltorzult világa jelenik meg, a 11-12. versszakban ismét visszatér a múltba, a 13-14. szakaszban azonban teljesen új hangnemet üt meg, az ódai hangvételt elégikus váltja fel.

             Az első versszak megszólításában már megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, mely erkölcsi ítélet is. Tételmondat szerűen fogalmazza meg a dicsőséges mált és a hanyatló felen szembeállítását. A következő versszakokban végigvonul ez a szembeállítás.

            Ebben a szakaszban számon kérő, ostorozó kérdésekkel indít, de nem igazi kérdések ezek, költőiek csak. A második versszakban a múlt helytállásait idézi, a dicső múlt példáihoz fordul a jelen kétségbeejtő zűrzavarából. A múltbeli erős nemzetet szembesíti a jelen pusztuló, hanyatló magyarságával. Megidézi Buda ostromát, a vár jelképe a nemzeti függetlenségnek ezt rombolja le a veszni tért erkölcs.

             A harmadik szakaszban megjelenik a vers kulcsszava, s szembeállítja a régi tiszta és a mostani romlott erkölcsöt. Három versszakon át (4-6.) a múlt tényei sorakoznak. A negyedik versszakban a külső hatalmaknak ellent álló dicső szembeszállást jeleníti meg, a magyarság helytállását. Felidézi a tatár, török támadásokat, s említést tesz Szapolyai Jánosról is. A hatodik szakaszban visszatér a kulcsszó, mely a régi erő alapja is volt egyben.

             A következő négy versszakban (7-10.) olvashatjuk a jelen bűneit, mely egyben egy fájdalmas önostorozás. Megjelenik a tölgyfa metafora, ahol a belső szétzüllésre utal, mely a nemzet halálát is okozza. Ez a tölgyfakép a vers eszmei tartalmát sűríti egybe, s ez az egyetlen részletesen kifejtett költői eszköz a vers során. A jelenbe fordul, önostorozza magát, kétségbeesett hangon szól arról, hogy elpuhult a magyar nemzet. A romlásba döntő vétkeink a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása és az idegenmajmolás.

            A 11-12. versszakban a dicső múltat eleveníti fel, felhozza Árpádot, a Hunyadiakat és Attilát is. A múlt értékeit sóvárogja vissza, hangnemében benne van a kétségbeesett tehetetlenség, kiábrándultság. 

            A lezáró szakaszban (13-14.) megváltozik az ódai hangneme, melankolikus, rezignálttá vélik. Lemondóan összegzi tapasztalatait, mely szerint csupán játékszerei vagyunk a sorsnak. Előre vetíti a nemzet halálát, de azzal a szándékkal, hogy a nemzet megmentésére mozgósítson. Felháborodásának őszintesége az ezt kifejező hatalmas költői erő avatta ezt a verset egyik leghíresebb ódánkká.

            Formáját tekintve meghökkentő metaforákat (vérzivatar, öldöklő század), meglepő szembeállításokat, erőt sugárzó szókapcsolatokat sorakoztat fel. Verselése időmértékes, alkhaioszi strófában íródott a mű, mégis rímtelen.

                        A magyarokhoz (II.) hasonlít az előző vershez alkhaioszi strófaszerkezetében, mindkét versnek a megszólítottja a magyar nemzet és mindkettőben sok az antik utalás. Ám számos dologban el is tér tőle, ilyen például a szerkezete is, ennek a versnek sokkal kiegyensúlyozottabb, rövidebb, harmonikusabb a szerkezete, mivel csak két szerkezeti egységből áll.

            Sokkal optimistább és derű látóbb ez a költemény. A műben a térbeli áttekintés, rendezőelv érvényesül, Poroszországon keresztül Görögországon át egészen Dél-Amerikába vezet minket Berzsenyi.   

            Az első szerkezeti egység(1-3.) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger tajtékzó hullámainak képe jeleníti meg. Az ezt követő két versszakban ez a kép az egész világra kiterjed (Poroszország-Görögország-Dél-Amerika-Kis-Ázsia). Egyik legdöntőbb élménye, hogy az eddig öröknek hitt világ és rendje összeomlott, semmi sem állandó, minden változik.

            Ebből az élményből nem egy pesszimista következtetést von le, mint A magyarokhoz (I) –ben, hanem egy pozitív, bizakodó ábrándot jelenít meg(4-6). Hisz abban, hogy hazánk nem fog elpusztulni, s kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén. Bizakodásának alapja az I. Ferencbe és a nemzet egységébe vetett hite, mely őrzi a régi rendet, s a lélek és a szabad nép erkölcsi fölénye, mely képes „csuda dolgokra” is.

            Optimista tanulsága szerint az ősi tiszta erkölcsök tették naggyá és híresé Rómát és Buda várát is. Ezek a példák a hősi lélek magasabbrendűségét hirdeti a nyers erővel, a tömeggel szemben.   

Elégiáinak alaptémája a mulandóság, az idő gyors, visszafordíthatatlan múlása, minden élő elkerülhetetlen végzete. A közelítő tél című versének is ez a központi témája, mely az egyik legkitűnőbb műve Berzsenyinek. Komor hangulat uralkodik a versen. Eredeti címe Az ősz, melyet Kazinczy változtatott meg.

            A vers felépítése logikus, jól követhetők. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg. Ebből bontakozik ki az őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztése és a kiábrándító niklai környezetet is. Az évszakok és a költői érzelmeinek párhuzama gyakori a versekben, A versben klasszicista, romantikus elemek is megtalálhatók.

             A költői negatív festés kettős hatást ér el, s nemcsak a jelen sivárságára döbben rá, hanem tudatosítja a múlt értékeinek visszahozhatatlan elvesztését. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A negyedik strófában filozófiai általánosítást von le. A mindennapos metaforából, egy sajátos gondolatváltással lesz szárnyas idő. Majd az általános pusztulás hatalmas képi élményét kapcsolja össze a kis nefelejcs enyészetével.

             Az 5-6. versszakban saját életére vonatkoztatja az előbbi tételt. Személyes panaszba olvad, saját fiatalságának elmúlását siratja, még a szerelem sem hozhatja ezt vissza. Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy örökre elmúlt ifjúsága. Az utolsó sorok felkiáltó mondatai az érzelmi telítettséget fejezik ki.

            Az elégia legnagyobb erénye a művészi kompozíció. Ahogy tájfestésből egy rezignált bölcselkedésen át a legszemélyesebb lírai mondanivalóig jut el. A vers fontos eleme az idő, mely romantikus elem. Az ősz élményébe belesűríti a múltat, a jelent és a jövőt is.

            A vers számos igéje mozgást kifejező ige, de ezek az elmúlás felé rohannak (hullanak, elvirít). Számos klasszicista elem található a versben, verselése antik időmértékes. Sok benne az antik görög, latin szó, ám népies szavak is előfordulnak, mint például a gerlice.

            A Levéltöredék barátnémhoz című elégiája nem levél, nem is töredék, hanem egy létösszegző vers. Lelki társtalanságát, vidéki elvonultságát, egész életének szomorúságát festi le.  Az első versszakban a távoli barátnő kérdését fáradt melankóliával utasítja vissza, hisz az úgyis ismeri magányát.

             A következő szakaszban mégis felel a kérdésre, és reális helyzetképet fest. A családját nyugodni engedte, majd az utolsó sorral átvezet az ábrándozásba. Az ábrándozás folyamatát a 3-4. szakaszban írja le, melyben elszakad a környező valóság szürkeségétől, a képzelet égi álmába merül. Életre kelnek ifjúságának örömei és kínzó ellentét tárul fel az érzelmekben gazdag múlt és a jelen között.

             Az ötödik versszak öt sorra bővül, életét összegző jelképpé emelkedik ez a néhány sor. Visszatérnek a 2.,3.,4., szakasz képei és jelképessé válnak. A hangok szerepe igen nagy.

             Eben a versben már nincsenek antik utalások, szókészletében nincsen keresettség. Személyesebben szabadabban tudja itt megfogalmazni gondolatait. Ütemhangsúlyos verselésű, nem szabályos az utolsó versszak 5 sora miatt, szabad ütemezésű, négyütemű 12-es, rímei keresztrímek.