Katona Pályája (1791-1830). Katona József egy kecskeméti kilencgyermekes takácsmester elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot. A kecskeméti és a pesti piarista gimnáziumban tanult, majd a pesti egyetemen jogi diplomát szerzett.  Már jurátuskorában, majd ügyvédként is szoros kapcsolatot tartott fenn az éveken át Pesten működő kolozsvári színtársulattal. Kisebb szerepeket vállalt, lovagregényeket alkalmazott színpadra, fordított, majd írt is számukra drámákat. Reménytelen szerelemmel figyelte Széppataki Róza, a későbbi Déryné pályáját, akihez azonban oly szemérmesen közeledett, hogy a primadonna e vonzalomról semmit sem sejtett.

            Korosodva, szerelmében s az irodalmi életben is csalódva szakított a színházzal: hazatért Kecskemétre, s a bohém élet helyett a polgári létet, a jogászkodást választotta. Fiatalon, 39 éves korában halt meg szívroham következtében.

            Művei éppúgy átmenetet jelentenek a klasszicizmus és a romantika között, ahogyan a német Strum und Drang alkotásai, például Schiller színdarabjai is. ő volt talán a legnagyobb hatással rá, ám drámáid erősen érződik Shakespeare ismerete, a nagy elődhöz való vonzódás is. Művei leggyakrabban történelmi témájúak: régi históriák tragikus konfliktusait dolgozta fel legszívesebben. Ilyen a Ziska (1813) című, a huszita vezér bukását feldolgozó tragédiája, vagy a Jeruzsálem pusztulása (1814) című dráma is. Utóbbiban a rómaiak által ostromolt zsidó állam szenvedéseit idézi fel, hatalmas, romantikus képekben érzékeltetve az ártatlan emberek szenvedéseit.

            Legmaradandóbb műve a többi drámája közül magasan kiemelkedő Bánk bán. Az ugyancsak történelmi eseményt feldolgozó dráma születésétől napjainkig a legszélsőségesebb kritikusi vélekedéseket váltotta és váltja ki. Az Erdélyi Múzeum című lap pályázatára írta a művet: a bíráló bizottság eredményhirdetésben meg sem említette Katona drámáját. Arany János igen nagyra tartotta, s kiváló tanulmánnyal mozdította elő helyes értelmezését ugyanakkor számos produkció cáfolja e kétségeket.

            Egressy Béni szövegkönyvével Erkel Ferenc operát írt a drámából: bár a mű részben megváltoztatja a történetet, egészben méltó az eredeti alkotáshoz.

            A korabeli színjátszás mondhatni gyerekcipőben járt. Bár a középkorban is sor került passiójátékokra, a diákság körében pedig iskoladrámák előadására, olyan több évszázados színházi hagyományról, mint a nyugati országokban, Magyarországon nem beszélhetünk. Bessenyei, Csokonai, Kisfaludy drámái megteremtették ugyan az előadandó műveket, ám hosszú időn át továbbra is hiányzott az intézményi háttér: maga a színház, a színtársulat.

            A német színjátszás a városi lakosság német ajkú részének köszönhetően előrébb tartott. Pest-Budán három színházban is folytak előadások német nyelven, 1812-ben pedig új, több mint 3000 nézőt befogadó színházat emeltek e célra a német polgárok.

            Az első magyar színtársulat 1790-ben alakult meg, Kelemen László vezetésével. Az ugyancsak kecskeméti származású igazgató Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság néven hozta létre társulatát, melynek egy ideig vezetője, majd tagja lett. Az öt év után feloszlott társulatot 1799-ben újjászervezte, de ezúttal sem tudtak meggyökerezni a korabeli társadalom érdeklődésének hiánya miatt.

            A második magyar színtársulat Kolozsváron alakult 1792-ben, majd 1807-től Pesten játszottak. A mintegy húszfős társulat tagja volt Déryné is, aki nemcsak híres színésznő volt, hanem tucatnyi német darab fordítója, és roppant érdekes emlékiratok szerzője is. A korabeli színészi munka hősiességét mi sem jellemzi jobban, minthogy minden alkalomra más drámát kellett bemutatniuk, hisz jószerivel ugyanaz a maroknyi közösség kereste fel az előadásaikat hétről hétre.

            Nemzeti Színházunk csak 1837-ben nyílt meg. Egyik leghíresebb színésznője Lendvayné Hivatal Anikó, egyik jelentős férfi színésze Megyeri Károly volt. Ezt követően is fontos maradt azonban a vándorszínészet: tudjuk, hogy Petőfi is, Arany is eljátszotta a maga „epizódszerepét” ennek társulataiban.

A dráma keletkezése és forrásai

            A kolozsvári pályázat, melyet az Erdélyi Múzeum szerkesztője, Döbrentei Gábor hirdetett meg 1814-ben, egybeesett Katona alkotói pályájának fordulópontjával. Közvetlen kapcsolata a színházi élettel megszűnt, amikor 1813-ban hazaköltözött Kecskemétre. Míg eddig rohammunkával a közönségigénytől szorongatva, színésztársaitól befolyásolva írta korai munkáit, mostantól elmélyültebb íróvá vált. Újabb drámái a Ziska vagy a Jeruzsálem pusztulása is mutatják, hogy igényesebb drámák alkotását tette céljává: hűségesebb akart lenni a történelemhez, s annak drámája felidézése vált fő törekvésévé. Ehhez az új pályaszakaszhoz kínálkozott megfelelő publikálási lehetőségnek a pályázat, amely amúgy is az eredetiség, s a magyar történelem feltárásának követelményét hangsúlyozta elsősorban.

            Nem tudjuk, hogy miért hagyta szó nélkül a bíráló bizottság Katona művét: talán nem ismerték fel értékeit, talán meg sem érkezett a kézirat. Utóbbi lehetőséget Horváth János irodalomtörténész azzal az érveléssel vetette el, hogy Döbrentei, aki utóbb megérte a Bánk bán nagy sikereit, feltétlenül mentegetőzött volna, s aligha hallgatott volna róla: a dráma meg sem érkezett hozzájuk. A tizenkét beküldött mű közül a bírálók egy bizonyos Tokody János drámáját tartották a legjobbnak, ám ezt is visszaküldték a szerzőnek átdolgozásra. A többi dráma közül a címét is csak néhánynak ismerjük; Katona darabjáról sehol sem esik szó a bírálatok között.

Bárány Boldizsár kritikai észrevételei jelentős szerepet játszottak a végleges kidolgozás elkészítésében. Bárány nemcsak jogásztársa volt Katonának, hanem maga is írt drámákat, és sok mindenben - például a Schiller iránti rajongásban - hasonlítottak nézetei barátjáéhoz. Észrevételei mentesek minden szélsőségtől: meleg szavakban ismeri el a dráma értékeit, ugyanakkor helyesen mutat rá hibáira. Jogosan kifogásolja, hogy Bánk haragjának főként Ottóra kel­lene zúdulnia a csábítás miatt: nincs kellően megokolva a Gertrudis elleni véres tett. Kifogásolja a gyakori indulatszókat, felkiáltásokat, mint mondja, „klasszikus íróink munkái  megtisztítva vannak ettől". Ellenzi, hogy Petur megkínzott, véres testét az utolsó felvonásban a nyílt színre hozzák Katona meg is fogadta a tanácsát.

A végleges változat oly mélyen átdolgozza a régit, hogy annak mindössze 10-15%-a marad változatlanul (334 sor). Új mozzanat, hogy Biberach nemcsak tanácsot ad Ottónak, hanem porokat is: ez egyrészt érthetővé teszi, miért sikerült az egyébként szilárd Melindát elcsábítani, másrészt a királynét részben felmenti, részben viszont látszólag gyanúsabbá teszi („álmos vala"). Tiborc alakja is a végleges válto­zatban lett ilyen keménnyé, öntudatossá (visszautasítja az erszényt), s pozitív változás az ő szorosabb cselekményhez kapcsolása is (a végleges változatban Bánk rábízza Melin­dát). Fontos a hősnő névváltozása is: az első változatban Melindát még Ádelájdnak nevezik. Ugyancsak új ötlet Melinda összekapcsolása Mikhállal és Simonnal (testvérek). Hogy miért cserélte Katona az első változat „felvonásait" „szakaszokra", nem tudjuk. Talán nem is az ő ötlete volt, hanem a könyv kiadójáé. De az is lehet, hogy nem tetszett Katonának a „felvonás" szó germanizmusa (tükörfordítás a németből).A történeti források közül már a legrégebbiek (például egy 1268 körül keletkezett osztrák krónika) is Bánk bán fe­leségének elcsábításával okolják meg a királyné elleni merényletet. Hasonlóképpen fogalmaz a magyar Képes Krónika, majd az ezt követő Thuróczi-krónika is. Antonio Bonfini a 15. században ugyanezt a történetet mondja el, ám színesebben, terjengősebben. Katona ez utóbbira támaszkodott elsősorban. Ismerte ugyanakkor az újkori ma­gyar történészek, elsősorban Katona István forráskritikáit is, melyek kétségbe vonták, hogy a merénylet oka csakugyan a csábítás lett volna. Mai történészeink közül Kristó Gyula is hasonló állásponton van: „Az összeesküvésnek... Bánk feleségével kapcsolatba hozhatóan nem volt személyes motivációja" - írja.

A szépirodalmi feldolgozások közül Katona Cseri Péter Ottó című elbeszélését használta fel, ám csak annyiban, amennyiben innen vette a Melinda nevet. Sokkal nagyobb hatással volt rá egy német szerző, bizonyos Veit Weber (eredeti neve Leonhard Wáchter), akinek a lovagregénye azonban egész más történetet dolgoz fel, nem Bánkét. Azért kapcsolódik mégis ide, mert Katona az eltérő cselekmény ellenére számos motívumot átvett tőle, például a zsarnokellenes szövetkezés, a nép nyomora, az uralkodó nőcsábítása motívumait. Weber hatása oly nagy, hogy a szó szerinti fordítások a Bánk bán szövegének csaknem 10%-át adják. (Például a középkori magyar paraszt, Tiborc panasza is németből fordított szöveg.)

A cenzúra egyébként viszonylag enyhén bánt Katona művével: előadását nem engedélyezte, de kinyomtatását igen. Katona egy írásában magának is felteszi a kérdést: miért til­tották az előadását? Úgy véli, „csak azért, mivel Bánk bán nagysága meghomályosítja a királyi házét". Csakugyan tilalmasnak számított a korabeli szabályok szerint, ha a mű az uralkodót alacsony színben tüntette fel. De ezen túl a Bánk bán több tilalmat is megszegett: királyi személy meggyilkolásának, uralkodócsalád elleni összeesküvésnek az ábrázolása tiltott volt. 1822-ben maga a bécsi rendőrminiszter foglalkozott az üggyel, fölháborodva a budai cenzúra lazaságán. „Nemcsak a dráma tartalma, hanem egyes részletei is alkalmasak arra - írja jelentésében -, hogy a magyarok gyűlöletét a német fejedelmek s általában a németek ellen lángra lobbantsa, fejlessze, táplálja".

1848-ban már nem akadályozhatta meg a cenzúra a dráma előadását: március 15-én este ezzel ünnepelte a forradalom győzelmét a Nemzeti Színház közönsége. Ekkortól vált a darab a nemzeti függetlenségért vívott harc egyik szimbólumává.

Katona nem tartozott sem a nyelvújítók, sem az ortológusok közé: bár találhatók szövegében neologizmusok, ezek használata nem jellemző rá. Sokkal meghatározóbb törekvése a régiesség hatásának felkeltésére; ezt leszámítva a legtermészetesebb módon használta fel a kecskeméti néptől tanult nyelvét, persze költői szinten.

Archaikus kifejezéseire példa a hazának „elbúsultjai" kifejezés, a „panaszolkodik", „dörömböz" igék, a „zugoly", „leventa" főnevek. A „keszeg" nyelvészeink szerint nála fordul elő először írott műben, legalábbis egyetlen korábbi feldolgozott forrásban sem találkoztak vele. Tudatosan választotta szereplőinek régies nevét is: Pápai Páriz Ferenc 1767-es szótárából gyűjtötte őket. Innen vette a Soma alakot (Sámuel helyett), a Peturt (Petrus helyett), a Solomot (Salamon helyett) - többek között. A Biberach név feltehetőleg valamely német lovagregényből került a drámába, a Melindát azért vette át Cseri Pétertől, mert spanyolosabbnak találta, mint az Ádelájdot. A régiesség hatását keltik nyelvtani eljárásai is, legfőképpen a szenvedő igealakok gyakori használata. „Meglopattatik", „megcsalattatik", „öszverontatik" - olvashatjuk lépten-nyomon drámájában.

 Népnyelvi kifejezés nála a „dombéroz" (a mai dorbézolás helyett) - ezzel a szóval jellemzi Gertrudis udvarát. Népiessé teszi szövegét néhány nyelvtani eljárása is, például hogy helyenként számnevek után is többes számot használ („öt gyermekim"). Ugyanezzel a hatással jár a szólások alkalmazása is darabjában: „Ne ess utána!" - tanácsolja Biberach Izidórának; „orrára kész vagyok koppintani" - fenyegetőzik Petur Gertrudisról beszélve.

A nyelvújítási szavak közül való az „ifjonc", az „érzemény", a „gyilok". Saját szóújításai legtöbbször szóösszetételek, ezekkel tömöríti a drámai dikció kifejezéseit. Ilyen a „bíborbemocskoló", a „szerelemféltő", a „lévnyaló".

A végleges változatot az eredeti kidolgozással összevetve megfigyelték, hogy Katona sokat elhagyott lovagdrámákból tanult teátrális, borzongató, túlságosan vad képei közül. Nem irtotta azonban ki ezek mindegyikét: halotti csontokról, vértől gőzölgő kardokról így is bőven olvashatunk nála. (Petur azt jósolja sötéten az első felvonásban: meráni gyermekek fognak tekézni csontjaival - Ottó viszont azt jövendöli a negyedikben, hogy Peturék fogják késő megbánásukban az ő csontjait előásni, megsiratni. Az ötödik felvonásban néhány perc alatt két „vérmintával" is megismertetik a királyt: Solom büszkélkedése szerint kardján „Petur bán vére gőzölög" - Bánk nyakláncáról jelenti ki: vereslik még Gertrudis vére rajta.)

Alakzatokban és szóképekben egyaránt gazdag a dráma nyelve. Gertrudis kijelentése tömör, világos ellentét: „A célod nem, de módjaid utálhatom." Bánk panasza nyilvánvaló túlzás, olyan hiperbola azonban, melynek még a szintén gyászoló király is átérzi indokoltságát: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én." A dráma leghíresebb metaforikus képsorát a „tündéri láncokról" folytatott Bánk-monológ jelenti, ezek „elszakasztása" egyetlen szóban kifejezi az egész drámai cselekmény lényegét.

Párbeszédei egyszerre emelkedettek, és ha ódon hangzásúak is, végső soron természetes folyásúak. Jellemző rájuk a gyakori modalitás és hangnemváltás: emelkedettségre zaklatottság felel, állításra feltételesség, felszólításra kérdés. Egyik legpergőbb dialógusa Ottó és Gertrudis közt folyik az első felvonásban: egyszavas feleletek sorjáznak, jól kifejezve a konfliktus élességét s ugyanakkor a két szereplő viszonylag meghitt, testvéri viszonyát, formalitásokat mellőző kapcsolatát.

Verselése ötös és hatodfeles jambus: tíz-tizenegy szótagos sorok váltakoznak a darabban. (Más néven blank versnek is nevezik a drámáknál megszokott formát.) Jó tudnunk, hogy Katonára korábban ez a gyakorlat nem volt jellemző: előbb keletkezett drámáit prózában írta. A jelenség magyarázata egyrészt az, hogy Kazinczy s követői a prózában írt drámát tartották jobbnak, s a színtársulatok az egyébként verses szövegű drámákat is prózában adták elő. Katona most, hogy elszakadt a színházi gyakorlattól, s nem kellett a színészek igényeit feltétlenül figyelembe vennie, áttérhetett a verses formára. „Fejlődése" párhuzamba állítható példaképének, Schillernek az átalakulásával, aki szintén prózai drámák után tért át a verses formára.

Katona jambusai meglehetősen szabályosak: a végleges kidolgozásban mindössze 22 metrikailag hibás sort találtak a kutatók. Katona mindennemű aggály nélkül alkalmaz soráthajlást: a mondatvégek és a sorvégek függetlenek nála egymástól. (Ez korántsem volt bevett szokás a romantika győzelme előtt: tudjuk, hogy az Hernani párizsi bemutatóján az enjambement alkalmazása lett az egyik botránykő.) Orosz László Vörösmarty korabeli drámáit is összevetette ebből a szempontból a Bánk bánnal: ő sokkal kevesebb soráthajlást alkalmaz, mint Katona.