Kölcsey irodalmunk egyik legrokonszenvesebb személyisége. Minden önösségtől mentes férfi, aki megtestesíti a reformkor összes nemes tulajdonságát anélkül, hogy a legkisebb engedményt is tenné céljai érdekében. Előnytelen külsejétől sokat szenved, hosszú évek telnek el, míg társkereső vágyait végképp legyőzi magában, és mint „homo politicus” a közért végzett nemes munkákban keresi élete értelmét. A debreceni református kollégiumot úgy hagyja el, hogy az antik holt nyelveken kívül ír és olvas németül, franciául; műveltsége és olvasottsága európai színvonalú. Szemere Pállal való barátsága pótolja számára a családot, levelezésük igen szép férfi barátságot mutat. Jogvégzetsége révén kerül Szatmár megye szolgálatába. Naplójában megfogalmazza a nemzetért felelősséget érző férfi minden kétségét is önmaga tehetségét és munkabírását illetően. Kölcsey kivételes emberi nagyságát, ragyogó példaképül szolgáló jellemtisztaságát ihletett szavakkal foglalta össze a kortárs Kossuth Lajos. Börtönében értesült a költő váratlan haláláról, s döbbenetét édesanyjához küldött levelében fejezte ki. Kölcsey Életművében három féle stílus ötvöződik: korai korszakában a szentimentalizmus, a klasszicizmus és a romantika.

A Himnusz 1823. január 22-én keletkezett, ezt a napot 1991-től a kormányzat a magyar kultúra napjává tette. A himnusz Istenhez szóló magasztos költemény, általában latin nyelvű. A modern költészetben a himnusz műfaji határai feloldódnak, nemcsak Istenhez szólnak. Kölcsey himnusza azonban megtartja a műfaj valamennyi jellegzetességét, azaz tökéletes himnusz. A költőnek Istenhez való fohászkodása nemcsak hagyományőrzés, de egy nép, egy nemzet kulturális gyökereinek, hagyományainak, hovatartozásának kifejezése is. Nemzeti szimbólum, egy nemzethez tartozást fejez ki. Kölcsey százada adja meg a nemzeti himnuszok szerepét, hiszen a nemzeti összetartozást hivatott szolgálni verssel és dallammal. A vers pontosan és logikusan van felépítve. A Himnusz előzménye Berzsenyi ódái a magyarokhoz, a kurucköltészetben a Rákóczi indulók, a Bibliában a jeremiádok voltak. Kölcsey visszahelyezi költeményét a múltba. Verse követi a jeremiádok szerkezetét. A jeremiádok részletező bűn rajtromjával meggyónták bűneiket Istennek, önként felfedve hibáikat. Kölcsey is ezt teszi, hisz a magyar nemzet dicső és szégyenteljes korszakait sorolja és kifejezi Istennek, hogy egyetlen néppel nem tett annyi jót, mint a magyarokkal, hiszen Pannónia egy „tejjel-mézzel folyó Kánaán” volt, a magyarok hálátlansága miatt azonban jogos Isten büntetése, a török megszállás.  Műfaja óda. Variáns, keretes szerkezetű, a versszakok 3-3 felé tagolódnak. Rímképlete: magyaros, hangsúlyos verselésű, 1 sor 2 ütemre esik szét - bimetrikus. 1 sor 6 illetve 7 szótagból áll páros rímekkel. Az első és a nyolcadik versszak a kerete a versnek, a nyolcadik versszak csak kis változással tér vissza.
Az első versszakban megszólítja Istent. Hozzá fohászkodik a nemzetnek jobb sorsáért.  A költő vállalja a közvetítés szerepét Isten és a haza között. Egyes szám harmadik személyben szól a magyarságról. A kérést nyomatékossá a felszólító igealakok teszik, mint például az álld, nyújts, hozz. A fohász kéréseiben egy nép újévi szavai bukkannak fel: jó kedv, bőség, víg esztendő. Fellelhető benne romantikus ellentétek, mint a „múlt” – „jövendő” vagy a „bal sors” – „víg esztendő”. Ezen kívül még költői felszólítás és jelzők sokaságai is megtalálhatók. A második és harmadik versszakban Isten ajándékát, a honfoglalással nyert szép hazát, mutatja be: az ország felvirágozásáról, a föld gazdagságáról, a győztes honvédő háborúkról beszél. A honfoglalási kép után a tokaji bort, a kunsági kalászt, Magyarország legjellemzőbb képeit vázolja fel. A magyarság a bibliai kiválasztott néphez hasonlatos akiről Isten kegyesen gondoskodott, hiszen neki ételt-italt adott. Földrajzi nevek említésével teszi konkréttá a pozitív jelenségeket (Kárpát, Tisza, Duna, Kunság, Tokaj, Bécs), majd híres történelmi személyeket említ. Ezután Mátyás Bécset megalázó hódításával folytatja, amit alliterációval ér el: „Bécsnek büszke”. Ezekről büszkén beszél, felébred benne a nemzeti öntudat. A negyedik, ötödik és hatodik versszak éles átmenet az előző versszakok között. A balsors évszázadait halmozza egymásra. Bűneink miatt az Isten haragja, megérdemelt a büntetés, de a sorscsapások mértéke nagyobb, mint az elkövetett bűn. A tatárjárás felidézése után a török hódoltságot említi meg.  A negyedik versszakban utal Istenre, aki ránk szabadítja a csapásokat, majd magunkra hagy minket, így Kölcsey a következő versszakban már csak elbeszél. Először a külső ellenségeket említi, majd a belső árulókról, a magyarság morális bomlásáról szól. Sok költői jelző, negatív jelentésű szó fordul elő, amelyek néha romantikus túlzásokba torkolódnak: „vérözön lábainál, s lángtenger fölette”. A hetedik versszakban idősíkot vált a költemény, a múltból a jelenbe vált át és szembesíti a sivár jelent a második és harmadik versszakban leírt dicsőségével. A szembeállítást ellentétek sorával valósítja meg, mint a vár – kőhalom, kedv, öröm – halálhörgés, siralom, szabadság – rabság. A mű utolsó versszakában a költő szánalomért esedezik. Itt érzékelhető, hogy a költő elkeseredettebb lelki állapotba kerül.

A műben a szavak hangulata fontos stíluselem: balsors, megbűnhődés, vérözön, lángtenger. A verset kettősség jellemzi: a múlt mindig dicső, a jelen pedig mindig tragikus. A szöveg erősen patetikus: felkiáltások, megszólítások, indulatszók. A lírai én megszólítja Istent, aki a jó és a rossz ura. Először kívülállóként szólítja meg, majd újra személyesen. Majd ismét kívülállóként beszél. Isten mindent lát, mindent hall. A beszélő áldásra kéri, majd felsorakoztatja bűnhődéseinket. Bűnt vagy bűnöket a bűnhődések miatt nem sorol fel. Valami miatt kell bűnhődni, esetleg az ősbűn miatt vagy nemzet nem meghatározott bűne miatt. A beszélő rászól Istenre, hogy letelt a bűnhődés ideje. Lehet, hogy az isteni büntetés a megújulás, a jobb jövő érdekében történik. Pontosan lehet tudni, hogy ki a Himnusz elbeszélője. Vallásos beszédmód jellemzi, amelyben a beszélő a nemzet és Isten között közvetít. Romantikus stílusjegyek fedezhetők fel, a képek festőiek, túlzóak és mozgalmasak. Utalásokat találunk a Rákóczi-szabadságharcra vonatkozóan is: „vár állott, most kőhalom”. Eddig beszél a történelemről, a Rákóczi-szabadságharc az utolsó pont. A Himnusz olyan szerepvers, amelyet mintha egy református prédikátor mondana el, aki ugyanakkor reformkori költő (literátor), aki közvetít Isten és ember között. A szöveg nyelvezetében az archaizáló (régiesség) és a reformkori beszéd keveredik egymással. A szöveg nemzetfogalma egyértelműen a nyelvi nemzetfogalmat fedi, mégpedig úgy, hogy mindenki magyar, aki a közös történelem részének vallja magát. A mű egy nagyon erős felszólítással kezdődik. A költő az áldást kéri Istentől a magyarság további harcaihoz, jólétéhez. Az utolsó versszak ellentéte ennek, a vers végkövetkeztetése. Gyenge, könyörgésszerű, már lemond a harcról és csak egy kis alamizsna békéért könyörög.

A verset Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben a Nemzeti Színház pályázatára, s így lett a magyar nép himnuszává. Régebbi himnusz volt a „Magyaroknak tündöklő csillaga”, a „Boldog Asszonyanyánk” és az Osztrák Magyar Monarchia himnusza. Először 1848, augusztus 20-án énekelték először himnuszként a művet. Ez a költemény fejezi ki legőszintébben Kölcsey Ferenc mély hazaszeretetét, a honszerelem érzését.

A Zrínyi dala 1830-ban keletkezett politikai óda eredetileg nem ez volt a címe, Szobránci dalként szerette volna megjelentetni, végül is a kiadója változtatta meg a címet, ez nem volt Kölcsey ellenére, mert a szöveg mindenféle egyéb változtatás nélkül ment keresztül a cenzúrán.

A költőt lehangolják a Szatmár megyében tapasztaltak, az adózó nép állapota, a paraszti nyomorúság. Ez a hangulat szüli a párbeszédre felépített nagy alkotást. Zrínyi és a költő fájdalmas dialógusából kiderül, hogy már nincs igaz magyarság, a nemzet már csak nevében él. A kérdező Zrínyi és a feleleteket adó költő párbeszéde mögött érezhető a német Herder hatása, akinek az életképtelen kis nemzetek halálával kapcsolatos jóslata mélyen élt az értelmiségben. Ez a nemzethaláltól való szorongás sokakra hatott.

A pár verse ennek, a szintén politikai óda Zrínyi második éneke, ami Kölcsey egyik utolsó verses műve, ott már maga a szerző is Zrínyi alakját választja. Nyolc évvel későbbi versében Zrínyi már a megszemélyesített sorssal perel a nemzet fennmaradásáért. Logikus folytatása ez a Zrínyi dalának, de ott még két egyenrangú fél, két költő vitázik a nemzeti lét sorskérdésein. Itt azonban a metafizikai értelemben megjelenített Sors önhatalmú lény, akarata kikezdhetetlen, végérvényes. A vers rövid mondatai kategorikusak: nemzeti értelemben vett jövőnk nincs, új nép veszi birtokba földünket, mely nép érdemes lesz a továbbélésre. Himnuszhoz hasonló a vers hangneme (áldást kér), a költő a sorshoz szól (Isten). Vallásos, patetikus a hangnem, emelkedett hangulat jellemzi ezt a költeményt. Formailag dialógus, de egy monológ, belső dialógus, nem konkretizálható a lírai énre sem. Pszichológiai folyamatok vannak a versben: az 1. vsz-ban a kiindulás kilátástalan ("szenvedő, nyög, vérkönny), a 2. vsz-ban a költő segítségre vár, s megjelenik a külső és belső ellenség képe is, a költő fél a magyar nemzet eltűnésétől (1795. Herder jóslata Þ nem lesznek magyarok), a megoldás abban látszik, hogy ez a nemzedék eltűnik, újabb, jobb nép jön... Reménykedik a jobb jövőben, és a végén meg is nyugszik, hogy ez valóra fog válni.

A vezér motívuma a verseknek nagyon régi. A vándor alakja, aki egyrészt ismert már az ókor történelméből pl.: itt Odüsszeusz, illetve Dante vándorára, a romantika korában, a romantikus költészetben nagyon kedvelt ez a figura, Kölcsey más verseiben is előfordul ez az alak. Azért érdekes ez a két vers, mert sok szempontból összekapcsolódnak egymással. Egyrészt a címben szereplő Zrínyi alakja, másrészt a versek szerkesztésmódja is összekapcsolja ezt a két verset. A két vers szerkezete kérdés-válasz formájában alakul, a páratlan szakaszok a kérdések, a páros szakaszok a válaszok. Zrínyi második énekében ez úgy módosul, hogy a páratlan szakasz az egy fohászkodás a sorshoz, a páros szakaszok, pedig a sors által adott válaszok. Szintén nagyon fontos motívuma a verseknek az idő, és ezzel kapcsolatban beszélhetünk arról, hogy ez a két vers úgynevezett időszembesítő, értékszembesítő vers, csakúgy, mint a Himnusz, hiszen ott is láthatjuk, hogy a múlt és a jelen valamilyen módon összevetül egymással. A múlt mindig az érték, a dicsőség, a pozitív elem, a jelen ehhez képest a romlás, a pusztulás. Kölcsey szemléletére az jellemző, hogy nincs igazából egy olyan jövőkép ezekben a versekben, ami bármilyen lenne, tehát akár az a bizonyos "nemzethalál", ami majd Vörösmartynál fog előkerülni, akár valami pozitív, kiteljesedő forradalom netán, ez hiányzik ezekből a versekből. Talán emiatt szokták Kölcseyt pesszimistának nevezni.