Petőfi Sándor 1823. január 1-én született Kiskőrösön. Apja, Petrovics István mészárosmester magyarul jól beszélt és írt; anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvű, mielőtt férjhez ment cselédlány és mosónő volt. Alig két évvel később a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petőfi ezt a várost jelölte meg születésének helyeként. A család jó körülmények között élt, s anyagi felemelkedésük éppen Félegyházán kezdődött. Petrovics István gyakran változtatta fia iskoláit: javuló anyagi helyzetének megfelelően minél színvonalasabb iskolába akarta járatni. Az 1838-as dunai árvíz és egy rokon anyagi csődje, akiért kezességet vállaltak, anyagi romlásba döntötte a családot.  A 15 éves ifjú kénytelen volt otthagyni a selmeci líceumot, s megismerkedett a nélkülözéssel, a nyomorral. Színházi "mindenes" Pesten, házitanító Ostffyasszonyfalván, majd katonának csap föl Sopronban. A csaknem másfél éves szolgálat életének talán leggyötrelmesebb időszaka: szenvedéseit csak tetézte, hogy társai és felettesei nem nézték jó szemmel, hogy az irodalom és a művészet iránt érdeklődik, s maga is írogat. A gyönge testalkatú közlegény megbetegedett, egy jóindulatú katonaorvos szolgálatképtelennek nyilvánította, és 1841 februárjában elbocsátották a hadseregből. Leszerelése után nyugtalan vándorút következett. 1841 októberében felvették a pápai kollégiumba, ahol megismerkedett Jókai Mórral. 1842. május 22-én megjelent első költeménye az Atheneumban A borozó címmel, Petrovics Sándor név alatt. A november 3-án ugyanott publikált Hazámban című versét már Petőfi néven írta alá. Petőfi azonban a színészetre érzett elhivatottságot, s 1842 novemberében vándorszíntársulathoz szegődött. Kecskeméten látta viszont Jókait, aki nagyra értékelte előadó-művészetét. Ezután újabb hányattatások következtek. Pozsonyban az országgyűlési tudósítások másolásából tartotta fenn magát. 1843 júliusában jutott el ismét Pestre, ekkor került közelebbi ismeretségbe a radikális szellemű fiatal értelmiséggel. Naponta megfordult híres találkozási helyükön, a Pilvax kávéházban. Még egy utolsó és eredménytelen kísérletet tett, hogy a színészi pályán helyezkedjen el. Így került Debrecenbe, ahol szó szerint nyomorog. 1844 februárjában gyalog vág neki a pesti útnak, hogy műveinek kiadót találjon. Vörösmarty veszi pártfogásába, s az ő ajánlatára vállalja a Nemzeti Kör verseinek kiadását. Bajza és Vörösmarty közbenjárására Vahot Imre segédszerkesztőként maga mellé vette az 1844. július 1-én meginduló Pesti Divatlaphoz. Még ki sem került a nyomdából első kötete Versek 1842-1844 címmel, már megírta és megjelentette A helység kalapácsa (1844) c. komikus eposzát, s hamarosan megjelent a János Vitéz (1845) is.

 Petőfi megismerkedett Vahot egyik rokonával, a 15 esztendős Csapó Etelkával, aki váratlanul meghal. Az ébredező, de meg nem valósult szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyűjtötte össze Cipruslombok Etelka sírjáról címmel. A fiatal költő még magabiztosan utasítja vissza a támadásokat A természet vadvirága c. versében. Miután kilépett a laptól, 1845. április 1-én indult el felvidéki körútjára, mely valóságos diadalmenet volt. Egy újabb sikertelen szerelem következett életében: megismerte a szép gödöllői lányt, Mednyánszky Bertát, megkérte a kezét, de a lány apja hallani sem akart róla. A Berta szerelem verseit a Szerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845 októberében. 1845. november 10-én megjelent második verseskötete Versek II. címmel. Kétségbeesett lelkiállapotának hű tükre az a 66 epigramma, amely könyv alakban, 1846 áprilisában jelent meg Felhők címmel. Márciusban visszatér Pestre, s a lapkiadók "zsarnoksága" ellen szervezni kezdte a Tízek Társaságát, tíz fiatal író érdekszövetségét. 1846. szeptember 8-án - szatmári útja alkalmával - a nagykárolyi megyebálon megismerte a 18 esztendős Szendrey Júliát, az erdődi jószágigazgató kissé szeszélyes, irodalomértő lányát. Már az első találkozás szerelemre lobbantja Petőfit. A helyzet hasonló a Berta-szerelemhez, de Júlia romantikus érzékenysége, művészetszeretete és elvágyódása a sivár szellemi környezetből más befejezéshez segíti kapcsolatukat. Petőfi verseiből és a lány naplójából szenvedélyes, félreértésekkel teli szerelem története tárul elénk. 1847 májusában Júlia végre igent mond, és apja akarata ellenére, szeptember 8-án összeházasodtak. Az 1847-es év meghozta számára az igazi barátot is. Február 4-én olvasta Arany János Toldiját, s még aznap lelkes prózai és költői levélben üdvözölte az ismeretlen nagyszalontai jegyzőt, s ettől kezdve élénk és egyre bensőségesebb levelezés bontakozott ki köztük. 1847 márciusában megjelent Összes költemények c. kötete, melynek mottója: "Szabadság, szerelem!". Júliusban Váctól Beregszászig beutazta újra a Felvidéket, s erről az útról az Úti levelekben számolt be a győri Hazánk c. folyóiratban. 1848 januárjától Petőfi a forradalomvárás lázában égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai népfelkelésekben. Március 15-ének egyik vezetője, hőse, de az elért politikai eredményeket kevesellte. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, támadta a kormány politikáját, s fokozatosan kezdte elveszíteni korábbi népszerűségét. így kerülhetett sor arra, hogy június 15-én a szabadszállási képviselőválasztásokon nemcsak hogy nem jutott be a nemzetgyűlésbe, hanem valósággal menekülnie kellett a félrevezetett, felbőszített paraszti tömeg elől. Ebből a fájó tapasztalatból születik meg majd Az apostol, mely politikai nézeteinek módosulását jelentette.

 A szabadságharc idején századosi rangot kapott, de egyelőre nem harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot. Petőfinek gondoskodnia kellett idős szüleiről és áldott állapotban lévő feleségéről is. Júliát Erdődre vitte, de a Szendrey család a felbőszült románok fenyegetése elől kénytelen volt Debrecenbe menekülni. Itt született meg 1848. december 15-én fia, Zoltán. Most már kötelességének érezte, hogy a harctérre menjen, s 1849 januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. A lengyel származású fővezér megszerette, szinte fiaként bánt vele, segédtisztjévé nevezte ki. Nem volt fegyelmezett katona, feljebbvalóival (nem Bemmel) többször összetűzésbe került, májusban lemondott tiszti rangjáról és kilépett a hadseregből. Súlyos anyagi gondok gyötörték, hiszen nem kapta tiszti fizetését. A tavaszi hadjárat győzelmeinek idején szinte földönfutóvá lett. Márciusban apja, májusban édesanyja halt meg, őket is el kellett temetni. Júliával és a fiával először Pestre, majd Mezőberénybe mentek. Az orosz előrenyomulás miatt Mezőberény sem volt már biztonságos hely. Petőfiék Aradra akartak menni, de tervük meghiúsult. Júliát és Zoltánt Tordán hagyta Petőfi, s július 25-én csatlakozott Bem seregéhez. Sem lova, sem fegyvere nem volt, ezért lényegében "civilként" vett részt a segesvári csatában. Itt és ekkor tűnt el örökre Petőfi 1849. július 31-én.

Indulása a népies költészet jegyében (1842-1844)

A romantika ünnepélyessége, szónokiassága, szerkezeti bonyolultsága s időmértékes ritmikája helyett a közvetlenséget, a természetes könnyedséget, a köznapiságot, az egyszerű szerkezeti felépítést és a magyarosnak tartott ütemhangsúlyos verselést tekinti elérendő célnak, követendő példának. A népköltészetből nyer tárgyi és formai ihletet, s ez önmagában romantikus vonás. De nem "utánozza" a népdalt, hanem mint egyszerű, egyenes, nyílt egyéniségének legtermészetesebb kifejező formáját használja. Ekkor írt verseinek többségére a tréfás hangnem, a szándékoltan egyszerű nyelvhasználat, a természetesség jellemző. Legfőbb esztétikai elve az egyszerűség, mely tudatos munka eredményeként jön létre. Mint minden kiemelkedő, korszakos költő, ő is nagymértékben kitágítja a líra témakörét, s új műfajokat teremt.

Önálló hangját keresve jutott el a hetyke tónusú, humoros bordalokhoz, melyekben még némi Csokonai hatás érződik. Az italozó legényembert megszólaltató versek Petőfinek egyúttal legelső helyzetdalai is. A helyzetdalban beleéli magát egy-egy sajátos emberalak helyzetébe, s egyes szám első személyben magát az alakot szólaltatja meg. Ezek a legjellegzetesebb költeményei, melyekben szerepjátszó hajlama leginkább meg nyilvánulhat. (pl.: Befordultam a konyhára..., A borozó, A szerelem, a szerelem...,Temetésre szól az ének..) Petőfi plebejus látókörében gyakran jelennek meg népi alakok és a népi élet jellegzetes jelenetei, mindezekkel életképeiben találkozhatunk. A mindennapok jellegzetes helyzeteit felvázoló életképekben Petőfinél rendszerint sok a lírai elem, olykor a kedves humor is. (pl.: A csaplárné a betyárt szerette, Megy a juhász a szamáron) Petőfi életképei, helyzetdalai az évek során egyre több személyes vonással telítődnek. A jellemképben a költő egy-egy gyakori, általában népi típus vonásait vázolja fel. Ez a műfaj is a népköltészet körében alakult ki, jellemképszerűek a helyzetdalok is. (pl.: Pató Pál úr)

A borozó a maga vígan pergő trochaikus lejtésével egy sajátos, a mindennapitól eltérő emberideált ünnepel. A vers beszélője fittyet hány a zord világnak: a „gondűző borocska” erejével fölébe emelkedik a sors hatalmának; a bor lírájának ihletője, szerelmi bánatának feledtetője, s boros fővel fog nevetve a temető jégölébe dűlni. Ez az önarckép – természetesen – nem Petőfié, akiről egyik tudós életrajzírója kimutatta, hogy egy ültő helyében képtelen volt 2,5 deciliter bornál többet meginni. Helyzetdal ez: egy borissza, vidám versfaragó helyzetébe éli bele magát a költő.

Családi líra

Új témakört jelent irodalmunkban családi lírája, a családi élet intimitásai korábban nem voltak témák. Petőfi jelentős újszerűsége, hogy legszemélyesebb, legbensőbb családi kapcsolatairól is fesztelen, közvetlen modorban közügyként beszél. (pl.: Egy estém otthon, Füstbe ment terv, István öcsémhez, Szülőimhez, A vén zászlótartó).

Tájköltészet

Versei bizonyítják, hogy merészen újító leírója lett egy olyan magyar tájnak, amelynek szépségét addig csak kevesen fedezték fel a költészet számára. Egész sor tájleíró költeményben rajzolta meg szülőföldjének évszakonként változó arcát és jellemző részleteit. Költészetében a táj nemcsak lírai témaként jelenik meg, hanem mint a szülőföldnek, a hazának egy része. Tájleíró lírájában a rónaság, amely nem korlátozza a tekintetet és a szárnyaló képzeletet, a szabadság szimbólumává válik. Leírásai a valóságábrázolás mesterművei. Közvetlen, élőbeszédszerű stílusa új korszakot nyitott a magyar irodalomban. E témakör első remeke az Alföld (1844). Későbbi tájleíró versek: A csárda romjai (1845), A Tisza (1847), A puszta, télen (1848).

Az Alföld (1844)

Ez a vers a tájköltészetének első remeke. Ez az alkotás szenvedélyes vallomás a szülőföldről, a szülőföldhöz való ragaszkodásról. Egyik legfőbb szerkesztőelve az ellentétezés illetve a szembeállítás (1-2. vsz.). A második versszak végén a rónák végtelenje a végtelen, korlátok nélküli szabadságot jelenti a költő számára, majd a továbbiakban egy sajátos szerkesztési technikával: a látókör tágításával, később fokozatos szűkítésével, egy ponttá zsugorításával, végül a horizont legtávolabbi széléig való lendítésével a költő az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel. A 3. versszak a látókör kiszélesedésével kezdődik: „a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe” tárul a szemünk elé. A következő versszakban az Alföld jellegzetességeit (pl.: gulya, ménes, tanya, délibáb stb.) mutatja be, a nagyobbtól a kisebb egységek felé haladva. Az utolsó, 12. strófa meghitt, szenvedélyes vallomás, mely hatásosan zárja le a költeményt.

Elbeszélő költemények

Az új költői ízlés, magatartás megállapodottságát, tudatosságát jelzi, hogy A helység kalapácsában támadó modorban határolja el magát a romantika dagályosságától, az érzelgős, szentimentális irodalmiság finomkodó  cikornyásságától, a túlzásba vitt pátosztól, az előkelően fennkölt hangnemtől. A helység kalapácsa komikus eposz, remek stílusparódia és kacagtató történet: egy kisszerű küzdelmet, egy kocsmában kezdődő és lezajló szerelmi versengést a nagy eposzok ünnepélyességével ad elő, valamennyi eposzi kelléket felhasználva. Igen nagy távolság keletkezik így a maga vaskos, reális figuráit felsorakoztató falu világa és a túlzó romantikus stílus sallangos kellemkedése között. 1844 novemberében fogott bele a János vitézbe. Új ízlésének megkoronázása, összegzése ez az elbeszélő költemény, "mese"-eposz. Versformája a régi hagyományokból örökölt négyütemű 12-es, de már páros rímekkel. Pátosztalan nyelve a népnyelv kifejező gazdagságából táplálkozik. Cselekményében a valószerű falusi életkép a mesevilág jól ismert motívumaival s a népi mesemondó színes képzeletével, tódító nagyotmondásaival kapcsolódik össze. A talált gyermek Kukoricza Jancsi János vitézzé lesz, s nemcsak erejével, bátorságával, eszességével kell rendkívüli akadályokat legyőznie, hanem jellempróbáló erkölcsi csapdákon is sikerrel túljut: nem nyúl a rabolt pénzhez, nem fogadja el a királylány kezét és a francia királyságot. A falu két árvája végül az örökös boldogság hazájában, Tündérországban találkozik, s mindketten Tündérország örökös uralkodói lesznek. A János vitéz a szegények, az elnyomottak győzelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, megpróbáltatásokon, de szól írójának derűs optimizmusáról is.

A helység kalapácsa (1844)

Komikus eposz. A magyar romantika kedvenc műfaját, az eposzt parodizálja. Voltak, akik arra a következtetésre jutottak, hogy Petőfi ebben a művében Vörösmarty stílusát csúfolja ki. Az eposz eszközeit használja: van előhang, utóhang, vannak állandó jelzők, van seregszemle (amikor a kocsmába belép Fejenagy), isteni beavatkozás is (bíró). Azonban ezt az előkelő stílust alantas dolgok leírására használja. A falusi emberek a hősei, köznapi történettel foglalkozik, ettől paródia. Azonban ez a mű két műfaj ötvözete: nem csak eposz paródia, hanem anekdotaszerű elbeszélés is (elbeszélés: jellegzetes mű falusi szereplőkkel, a falusi életből kiragadott jelenetekkel). A helység kalapácsa nemcsak a klasszicista eszményt, a túlzásba vitt pátoszt, a fennkölt hangnemet és a jellegzetes eposzi kellékeket teszi nevetségessé, hanem a költészet romantikus, ünnepélyes értelmezését is. Kedvelt fogása a megfordítás: pl. az első énekben a helyszín a templom, eposzhoz méltó, tehát középület. A második énekben az újabb színhely a kocsma. Sajátos nyelvi kifejezéseivel és tárgyválasztásával (a falusi nép vasárnapi foglalatosságai) a kritikusokat megbotránkoztatta („a pokolbeli kínok bicskája”, „a kétségbeesés bunkósbotja”, „ártatlan vagyok én, / Mint az izé”, stb.)

Az egész ironikus: a pap és a kovács vetélkedése (már eléggé öregek: 55, 40 évesek), nem illenek hozzájuk a szerepek: Fejenagy a hősszerelmes, Kántor a bukott trubadúr, Erzsók a szerelem tárgya. Ez a szerep össze nem illés a szatírának jellegzetes eleme. A népi szereplőkön alkalmazza a szatírát, így lesz anekdotikus. A hosszú hasonlatok az eposzi hasonlatok paródiái (hogyan veszekednek a kutyák a koncért). "Felhevülésének gyors talyigája": ez rossz metafora, mert a talyiga nem gyors (képzavar). Amikor Fejenagy mászik le a templomból, akkor a kötél és a bőr párbeszéde egy erőltetett allegória, vagy például a szerelmének hatalmasságát akarja jellemezni, de a gazdájukhoz rohanó malacokhoz hasonlítja magát, koronája bornak és pálinkának (stíluszavar). A szereplők körüli képanyag illik a személyek foglalkozásához (pl.: Harangláb úgy cibálja a hajat, mint a harangkötelet). A paródia másik jellemzője eszköze a csattanós történet. Tehát ez az eposzparódiának és a szatirikus anekdotának a keveréke. A műnek két célja van: 1. lejáratni a nagyon népszerű romantikus eposzt, 2. megteremteni a verses elbeszélés alapjait. Ezzel a művel akarta előkészíteni a terepet a János vitéz számára. Érdekessége, hogy a korabeliek nem értették meg Petőfi szándékait, azt hitték, hogy egy rosszul sikerült eposz. Báró Eötvös József védte meg.

János vitéz (1844)

Elbeszélő költemény, amely a romantikus eszményt próbálja egyensúlyba hozni a népiesség eszközeivel. A hangsúlyozottan népi hős választásával a költő egyértelműen állást foglalt a nép felemelkedése mellett. Kukorica Jancsi sokban emlékeztet a romantikus hősre, aki a környezetéhez képest magasabb rendű, azzal állandó feszültségben él, de jobb létrehozására törekszik. A művet a meseszerűség jellemzi. A János vitézben nagy szerep jut a mese világától idegen, valószerű életképeknek (Jancsi falujában játszódó jelenetek) és a (Háry János nagyotmondásait idéző) komikusan képtelen kalandoknak (a huszárok fantasztikus útja, a francia udvart elbeszélő részek). A jellegzetes mesealakok a megszokottnál összetettebb szerepet kapnak (az óriások egyszerre töltik be az ellenség, a segítő-adományozó, s végül az útbaigazító szerepét), János vitéznek pedig nemcsak erejét, bátorságát és eszességét igénylő próbatételeket kell kiállnia, hanem a népmesékben igen ritka erkölcsieket is (zsiványkaland; a francia királylány kezének elutasítása). Tündérország idillje a köznapi világ kilátástalanságára irányítja rá a figyelmet.

Forradalmi látomásköltészet

Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáradatát, verseiben, leveleiben, nyilatkozataiban jelen voltak az utópikus szocialista és a kommunisztikus nézetek is.

Költészetében 1846-tól felerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak a zsarnoksággal, s ezután – hirdeti a kemény meggyőződés hitével – „a menny fog a földre szállni”. Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselő-választás kudarcáig.

Egy gondolat bánt engemet (1846)

A forradalmi látomásversei közül egyik legjelentősebb, mely „a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik”. Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. A bántó, elviselhetetlen gondolat a hosszú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután lét metafora (fa, kőszirt) fejezi ki egyenlőre a költő óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a másiknak, a hosszú és beteg sorvadásnak vágybeli ellentétei: az épnek és erősnek hirtelen, elemi erők által okozott, nagyszerűjelenségektől kísért pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költő számára is felfoghatatlan. A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést megelőző időt. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy látomásban. Ez a látomásszakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely időben egymást követő jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az előzőekhez képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekből ismert vízió: minden rabszolganép a „világszabadság” szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek erősítik az ütközet elképzelését: lelkesedés „piros” színe az arcokon és a zászlókon s az „elharsogják” ige a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése.

A külön sorba kerülő világszabadság erőteljes hangsúlyt ad a nagy célkitűzésének. Egyes szám első személyben folytatódik a költemény. A felzaklatott költői képzelet a közvetlen összecsapás forgatagába vezet. Gyors mozgással kapcsolódik az acéli zörej, az ágyúdörej, a trombiták riadója, a fújó paripák száguldásának látomásai. Elesni a csatában nem passzív megsemmisülés, hanem hősi halál az utolsó csatában. A ponttal és a gondolatjellel lezáruló mondattal a költemény visszatér az előbbi ritmushoz, lecsendesedik, lelassul. Az ünnepélyes temetés a végső látomás. Az utókor, a hálás nemzedék adja meg a végtisztességet az önfeláldozó hőseinek. A rapszódia a „szent világszabadság” jelszavának zengésével zárul.

A XIX. század költői (1847)

A versben az érvelés játszik szerepet. Petőfi azonosul a romantikus költői eszménnyel, a költő vezér, lángoszlop, aki küzd a népért. Szenvedélyesen szólít fel: „Ne fogjon senki könnyelműen  / A húrok pengetésihez!”, „Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!” (1. vsz.). meghatározza a népvezér költők szerepét, rendeltetését (2. vsz.), felháborodottan átkozza meg a gyáva és hamis, hazug próféták magatartását (3-4. vsz.). Az elérendő célok között páratlanul radikális gondolatot találunk: az egyenlő elosztás követelményét. Mindez jól érzékelteti, mennyire messzire ment volna el forradalmi elképzeléseiben. De amennyire radikális, annyira utópisztikus ez az elképzelés. Az ígéret földjét, a Kánaánt még messze nem érték el. De „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán…”, nos akkor beszélhetünk igazán a jólétről, a Kánaán szerepéről, ahol rabság után a jobb élet, a szabadság vár (5. vsz.). Ez nemcsak Petőfi idejében, de napjainkban sem mondható el. „És addig? …/ …folyvást küszködni kell.- / Talán az élet, munkáinkért, / Nem fog fizetni semmivel,” De ez senkit sem tántoríthat el a további harctól. A költemény mégis megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert. A biblikus motívumok átszövik a verset, s a politikai meggyőződést a vallásos hit magasságába emelik, a látomást ars poeticává avatják. Ez a költemény minden romantikus szenvedélyességének ellenére is kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésű kompozíció; az indulatok nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a strófaszerkezetek és a rímek szabályos ismétlődését. Inkább érvelő, bizonyító, meggyőző retorikára esik benne a hangsúly. A XIX. század költői c. versben a forradalmi jövendöléseit ars poeticává emeli, s általános követelményként állítja valamennyi költő elé. A középpontjában a megváltó szándék áll. Petőfi a szabadságot várta és jövendölte „az emberiség második megváltója”-ként. A nemzeti függetlenség hiánya és a polgárosodás megkésettsége következtében nálunk is a nemzet ébresztőjének, tanítójának és lelkiismeretének tekintette az irodalmat a közvélemény-formáló nemesi értelmiség. A költőtől azt várták, hogy vezér, politikus is legyen egy személyben. Petőfi jóval radikálisabban gondolkodott, mint a nemesi értelmiség túlnyomó része.

viselkedett vele, szívét sem lekötni, sem a feléje áradó szerelmet nem akarta és nem tudta visszautasítani.

házaséletet. A hitvesi költészetnek irodalmunkban első klasszikusa Petőfi. Előtte csak egy-két költő emlékezett meg feleségéről (Kisfaludy Sándor).

 

Harmadik költői szakasza

1844-ben Petőfi érdeklődése a politika felé fordult. A francia forradalom történetét olvasta jakobinus szellemű írásokban. Ez hatással volt álláspontjára. Petőfi körül kialakult egy radikális csoport, a Tízek Társasága. Ez fiatal írókból állt, akik nagyobb honoráriumot akartak a kiadóktól. Életképek címmel újságot indítottak, és elhatározták, hogy más lapoknak nem írnak, csak az Életképekben jelentetik meg írásaikat. Az újságot viszont elvették tőlük. Ennek ellenére a fiatal írók együtt maradtak és politizáltak. A Tízek Társaságából Fiatal Magyarország nevű szervezetük alakult ki. Most már függetlenséget és köztársaságot akartak. A Pilvax volt a törzshelyük. A forradalmat 19-ére tervezték, de a 14-i bécsi forradalom miatt 15-e lett.

1848. márc. 15-e a pesti forradalom napja. Petőfit nem érte váratlanul a „népek tavasza”, a forradalmi hullám. Naplójegyzeteiben és leveleibe erre már korábban is tett célzásokat. Márc. 15-én, amikor a bécsi forradalom hírét vették, Petőfi kezdeményezésére határoztak úgy a Pilvaxban összesereglett ifjak, hogy a népgyűlést azonnal meg kell tartani. A nevezetes nap eseményeit még aznap éjjel prózában is, versben is megörökítette. Büszkén vetette papírra: „Nagyapáink és apáink, /Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit mint mink / Huszonnégy óra alatt.”

Nemzeti dal

1848. márc. 13-án írta, eredetileg arra a népgyűlésre, amelyet a pesti ifjúság 19-én akart megtartani. Az események azonban felgyorsultak. 15-én a Pilvaxban olvasta fel. Már az első versszak kimondja a lényeget. Lelkes, drámai hangon, felkiáltásokkal és költői kérdéssel a haza szabadságának kivívására szólít fel, és felveti a kérdést: „Rabok legyünk vagy szabadok?” Szenvedélyes mondanivalót a versszakok végén a „Rabok tovább nem leszünk! sor zárja. A műben a refrén a nép szövege. Elsősorban megszólítja a tömeget, a népet. A harmadik sorban a nép nevében kérdez. Mozgósító szövegnek készült. A Nemzeti dal a forradalmi időszak nyitánya. Itt benn vagyok a férfikor nyarában (1848, Pest)

A menekülő romantika az utolsó korszakokban

1848. decembere a szabadságharc nagy végpillanata, úgy tűnik küszöbön a katonai vereség. 1849. Január Pest-Buda kiürítése, a kormány Debrecenbe költözik. 30.000 magyar katona szemben 100.000 osztrákkal. A helyzet pesszimizmusra, reménytelenségre ad okot.

Európa csendes, újra csendes (1849)

A szabadság itt istenként jelenik meg. Különös érvelés: minél reménytelenebb a helyzet, annál biztosabb, hogy győzünk. Már csak egyedül maradtunk, itt csak mi vagyunk érdemesek Isten segítségére. Ez szinte már irracionális gondolatmenet. Petőfi történelemfelfogása: történelmi szükségszerűség a fejlődés, a szabadság győzelme. A vers eleje megszólítás az istenként létező szabadsághoz, a kérdés műfaja ima. Az utolsó 2 szakasz szintén ima, többi átmenet óda és ima között. A költemény első része a néphez szól, de mintha önmagához szólna a nép egyik tagjához. Ima sajátos formája. Nem mozgósító jellegű, töprengő megszólítás, monológ. A haladás győzelmébe vetett feltétlen hit jellemző Petőfi költeményeire 1849 elejéig. A nép egyre inkább eltűnik, mint alap, úgy tekint rá, mint ami kiskorú, méltatlan a nagy emberek közreműködésére. Nincs szerepük a haladásban, vagy egyáltalán nincsenek jelen. De továbbra is fönntartja a haladás elvét (Hegel filozófia).

Pacsirtaszót hallok megint (1849)

 Pozitív érték: dal, költészet, negatív érték: korona, harc. Más költeményeiben a harccal maximálisan azonosítja magát, itt azonban szembeállítja a költőt és a katonát. A katona mivolta veszélyeket tartogat, ha harcol, ez megszünteti őt költőnek lenni. A költői érték jelenik meg pozitívan. Menekülő romantika: negatív dolgokból pozitívak felé menekül. A szerelem metafizikai értékként jelenik meg. A természeti értékek az emberi világgal szemben állnak.

Szörnyű idő (1849)

Ez az utolsó ránk maradt verse. Itt megváltozik Petőfi világképe, gondolatvilága. Első két szakasz: a valóság rossz, legalábbis rossz oldaláról mutatja be. Eddig az égről más feltételezései voltak (segít), most ez is negatívvá válik. Kiesett abból a világból, ahol a jó győz, ami jellemző az Európa csendes, újra csendes versére. Megváltozik a történelmi szükségszerűség: a nemzethalál reálissá válik, ami belefér a történelembe. A történelmet egyébként emberfeletti erők irányítják, negatívan. Kiveszett belőle az ember. A harmadik szakasz új viszony a valósághoz, sajátos viszonyulás ember és valóság között (lehet, hogy marad valaki). A költő azonban megmarad az emberfeletti álomvilágban, de ez negatív, a lírai én nem racionálisan gondolkodik. Abszurd világkép jelenik meg, ami nem emberi, nem reális, ezért történhetnek meg, olyan dolgok, amik megtörténnek. A valóság egy irracionális mese. Petőfi életének utolsó félévének költészete későbbi irányzatokhoz (századvégi modern költészet) kapcsolódik, ezeket készíti elő.