A nyelvfilozófia (nyelvbölcselet, filozofiai vagy bölcseleti nyelvtan v. nyelvtudomány), a nyelvre vonatkozó általános kérdéseket tárgyalja; a nyelvnek mivoltát, eredetét, az értelemhez való viszonyát stb. Régente inkább a logikára, újabban mindinkább a lélektanra alapították, s megteremtették egy külön ágát, a néplélektant.

A filozófia, a logika, a tudományelmélet és a nyelvészet érintkezési területe, mely a természetes nyelv szerkezete és az emberi gondolkodás közötti összefüggésekkel foglalkozik, valamint azzal, hogyan segíthet választ adni a nyelv elemzése a filozófia kérdéseire. Egyik iránya a nyelv leíró funkciójának pontos elemzésével próbálja meg a metafizikai kérdésekről kimutatni, hogy álkérdések s a nyelv félreértett használatán, pl. tárgynyelv és metanyelv keverésén alapulnak (Frege, Russell), s a tudományos nyelv pontos elemzésével próbál tanácsot adni a tudományos elméletek felépítésére (a korai Wittgenstein, Carnap, a Bécsi Kör). Ez a nyelvi terápiás irány pedagógiai jelentőséggel bír: képviselői szerint az iskoláknak kell a logikailag egyértelmű nyelvhasználatot biztosítania. A kései Wittgenstein, Austin s a hétköznapi nyelv más elemzői a nyelv sokrétű cselekvéses szerepéből indulnak ki. Pedagógiai javaslatuk szerint szakítanunk kell a nyelv leíró értelmezésének félrevezető gyakorlatával, s a sokféle nyelvi funkcióra kell ráirányítanunk tudatosan is az új nemzedékek figyelmét.

a nyelv filozófiája csak a XX. században vált önálló diszciplínává. Megszületése erősen kötődik a jelek és jelrendszerek általános elmélete, a szemiotika kibontakozásához. A nyelvfilozófia mint kutatási terület a jelekkel és a jelentéssel kapcsolatos tudományos elméletek mellett, azokkal összefüggésben jött létre az analitikus filozófiai hagyomány keretei között. Az analitikus filozófia Russell, Wittgenstein és más filozófusok nyomán a filozófiai problémák megoldásának kulcsát a problémák megfogalmazására szolgáló nyelv elemzésében látja és ezért a nyelvfilozófiát a filozófia többi részének alapjaként határozza meg. Mára azonban a kortárs kognitív tudományok, megismerés- és nyelvpszichológia hatására a nyelvfilozófia mindinkább egy általánosabb kutatási terület, a tudatfilozófia elemévé válik az analitikus hagyományban. A nyelv tudatfilozófiai vizsgálata ma már kitér a nyelvhasználat mentális alapjaira és e mentális alapokkal kapcsolatos ismeretelméleti kérdésekre is.

A modern logikában különbséget teszünk logikai szintaxis és logikai szemantika között. A logikai szintaxis analóg – bár nem teljesen azonos – azzal, amit általában “grammatikai (vagy nyelvtani) szabálynak” szokás nevezni. A grammatikai szabályok egy nyelvi kifejezés “jólformáltságával” foglalkoznak, függetlenül attól, hogy mi e kijelentés tartalma. A grammatika például megmondja nekünk, hogy milyen ragokat kapcsolhatunk a főnevekhez és milyeneket az igékhez, hogy a főnevek és igék milyen sorrendben követhetik egymást, és így tovább. A huszadik század elején azonban a nyelvfilozófia különleges státusra tett szert. A filozófusok egy jelentős csoportja ugyanis nem egyszerűen a nyelvvel kapcsolatos filozófiai problémákat kívánta megoldani, hanem úgy gondolta, hogy a filozófiai problémák tulajdonképpen értelmezhetők nyelvi, tehát tágabb értelemben vett szemantikai problémaként. Röviden: a filozófiai (köztük a metafizikai) kérdések egy jó részét megoldhatónak vélték oly módon, hogy választ próbáltak adni a “mit jelent?” típusú kérdésekre.

Verifikacionizmus: A verifikacionizmus doktrínája tulajdonképpen az empirista ismeretelmélet modern változataként is értelmezető. A verifikacionizmusnak számos változatát fogalmazták meg. Jelen pillanatban azonban csak a tézis legáltalánosabb jellegzetességeit fontos kiemelnünk.[4] A verifikacionista doktrína alapvetően két részre osztható. Az első egy tézis vagy elv megfogalmazása. A tézis azt mondja ki, hogy egy kijelentés csak akkor értelmes, ha képesek vagyunk megmondani, mi teszi igazzá vagy hamissá. A doktrína második része azzal foglalkozik, hogyan specifikálhatók azok az eljárások, amelyek segítségével eldönthető, hogy a kijelentés igaz-e vagy sem. Természetesen a doktrína két része nem független egymástól. Hogy tartható-e a tézis, az részben attól függ, sikerül-e a megfelelő eljárást azonosítanunk.