A szabadság az egzisztencializmus szerint a saját életünkről hozott döntés, választás, hogy mik legyünk, önmeghatározás, a lehetőségek közötti választás, az autentikus és inautentikus létről való döntés.

Szabadság: A filozófia régi törekvése annak megmagyarázása, hogy a determinizmus és az emberi szabadság egyidejűleg miként tud létezni.

Függetlenség: Azt jelenti, hogy nem kényszer hatására szüleik a döntés, illetve megy végbe a cselekvés.

Önmegvalósítás lehetősége: Abban mutatkozik meg, hogy az embernek van lehetősége többféle döntést hozni, végrehajtásának megvannak a feltételei.

A filozófia erre a két tartópillérre helyezi a hangsúlyt a szabadság meghatározásához.

- Az akaratszabadság szűk fogalom a szabadság általános kifejezésére, az akaratképzés lelki-tudati tevékenység. Az önkényes döntések nem a valóságos szabadság kifejeződései. Már akarni is csak azt célszerű, amelynek megvannak, vagy megteremthetők a magvalósítási feltételei, nem ütközik objektív törvényekbe, az objektív determináltság falaiba. „A szabadság felismert szükségszerűség.”

- Még szűkebb az a felfogás, amely csak a függetlenségben véli megtalálni a szabadság egyetlen lényeges elemét.

A szabadság egyik tartópillére sem abszolút érvényű, sem teljes függetlenség nem létezik, sem a választási-cselekvési lehetőségek száma nem korlátlan. A viszonylagos függetlenség és a korlátozott, de létező választási-cselekvési lehetőségek együttes fennállása viszonylagos szabadságot enged meg az ember számára.

A törvényszerű összefüggések tendenciaszerűen érvényesülnek. A törvényszerű kölcsönhatások egyedi jelenségekben konkrét formát öltenek. A törvény fogalma elvonatkoztat a véletlenektől, a szükségszerűséget sűrítve ragadja meg.

Az egyedi jelenségek számos törvényszerűség befolyása alatt állnak, ezek keresztezhetik, befolyásolhatják egymás érvényesülését, így az egyes törvényszerűségek nem „tiszta” formában jutnak érvényre az egyedi jelenségek kölcsönhatásaiban, azok hosszabb távon, nagyobb időközök átlagában jutnak érvényre.

A törvényszerű összefüggések két nagy csoportját feltétlenül meg kell különböztetni:

Dinamikus törvényszerűség: Az adott törvényszerűség körébe tartozik minden egyedi esetben feltétlenül érvényesülnek.

Statisztikai törvényszerűség: A jelenségek meghatározott csoportjaira, osztályaira érvényesek, de nem mondanak semmit ezek egyedeinek viselkedésére vonatkozóan.

A törvények és az emberi szabad cselekvési viszonyainak dialektikus értelmezésén nyugszik a szabadságfelfogás. A szabadság: a szükségszerűségek megismerésére alapozott uralomban áll önmagunk és a külső természet felett.

A törvények és az emberi szabad cselekedet viszonyainak egyoldalú értelmezése két szélsőséges szabadságkoncepcióhoz vezet.

Voluntarizmus: Nem ismeri el a törvények objektivitását, az akaratot tartja elsődlegesnek, a történelem meghatározó erejének.

Fatalizmus: A törvények érvényesülését olyan vasszükségszerűségnek tartják, amellyel szemben az ember tehetetlen.

A voluntarisztikus szabadságkoncepciók az ember tudati tevékenységét függetlennek tartja az anyagi világban érvényesülő objektív determináltságtól, ezen belül a törvényszerű kölcsönhatásoktól. Így a valóság az egyén szubjektív akarati folyamatainak függvényévé lesz a valóságértelmezésükben.

A fatalizmus általában tagadja az emberi szabadság lehetőségét, azt vallja, hogy az embernek élete és sorsa fölött uralkodnak az anyagi világ törvényei, vagy valamilyen szellemi fogalmi valóság törvényei. Az ember szerintük tehetetlenül áll szemben a felettük uralkodó, általa befolyásolhatatlan determináltságával, ki van szolgáltatva annak. Az embert passzivitásra, a környezetükbe való beletörődésre készteti.

Mindkét felfogás egyoldalúan értelmezi a törvényszerű összefüggések és az emberi megismerés és gyakorlati tevékenység kapcsolatát, ezért nem tud kielégítő támpontokat adni az emberi szabadság tényleges megvalósítása számára.

- társadalom- demokrácia

- egzisztencializmus - választás, döntés, Sartre, Kierkegaard, Heidegger. 

Szabadságelmélet II:

A szabadságot tárgyaló különböző filozófiai állásfoglalásokban kifejtett szabadságfogalmak leggyakrabban háromféle alaptípusra vezethetők vissza, melyek mint a szabadság megjelenési formái Kant rendszerében nyertek megfogalmazást.

1. A szabadság a legáltalánosabb megfogalmazásában úgy jelenik meg, mint okok által való meg nem határozottság, mint az okviszonyba való belépés lehetősége, ami lényegileg azonos a kanti transzcendentális szabadsággal vagy a metafizikai szabadsággal. Ez a meghatározás a szabadságot a természettörvény uralmával élesen szembeállítja, és nem hajlandó feltételezni, hogy a kauzalitás uralma is szabadságot jelenthet oly jelenségek számára, melyek teljességgel alája tartoznak.

2. A további meghatározásokban a szabadság megjelenési formája úgy szerepel, mint önmeghatározás, mint választási képesség, mint az akarat lehetősége, tisztasága, sőt az emberi akarat maga, mint az eszes lények kauzalitása. Ily módon a szabadság fogalma tovább szűkül, s tulajdonképpen egybeesik az emberi cselekvőség törvényszerűségével. Ez a kanti intelligibilis szabadság területe, „mely az intelligibilis világ területéről kiemelkedve, az érzéki világ elé mintegy fáklyát tart”.

3. A szabadságfogalom végül, a szabadság kanti hierarchiájának legalsó fokán tulajdonképpen eggyé válik a pozitív erkölcsi cselekvésben megnyilvánuló erkölcsi szabadsággal. A szabadság ebben az értelemben az erkölcsi világ törvényszerűsége, mely „az erkölcsi cselekvéseket… teremti éppen azáltal, hogy az akarat elé egy »kell«-t állítván, azt olyan irányban tereli, amelyben haladva jó cselekedeteket szül”. Ily módon a szabadság kanti értelmében osztályozott három megjelenési formája az emberi akaratra vonatkozólag a következőképpen rétegeződik: az emberi akarat szabad: 1. mert nincs a kauzalitásnak feltétlenül alávetve; 2. mert saját külön törvényszerűséggel bír, melynek értelmében cselekedete az erkölcsi törvény alá tartozik; 3. mert ezt a törvényt be is tölti (már amennyiben betölti).

A kanti szabadságfogalomban tehát a hangsúly a cselekvő embert megillető szabadságon van. A transzcendentális szabadság, mint legáltalánosabb szabadságfogalom, a szabadság területének megszűkítését jelenti, mert nem ismeri el a természet világának szabadságát a kauzalitás mint saját törvényszerűség uralma alatt. Világosan következik ez abból a kanti álláspontból, mely a szabadság világát mint magasabb rendű törvényszerűséget a természet világa fölé helyezi, s közöttük egyenrangúan kölcsönös egymásra hatást nem enged meg. A német idealizmus többi nagy gondolkodói a kanti szabadságfogalmat különböző irányokban fejlesztették tovább.

Fichte a szabadság lehetőségét és jelentőségét az erkölcsi szabadság mintája alapján kiterjesztette a tiszta ész világára is. Ez a kiterjesztés teljes mértékben jogosult; az erkölcsi szabadság analógiájára felvehetjük egy értelmi szabadság lehetőségét is, mely a gondolkozásnak azt a sajátos képességét jelenti, hogy az összes vele szemben fellépő idegen törvényszerűségek jelenségeit saját törvényszerűségének uralma alá vonja.

Schelling a szabadságra vonatkozó állásfoglalásában az emberi cselekvés saját törvényszerűségének uralmára helyezi a fősúlyt, melyet önkénynek nevez. Ebben tulajdonképpen kifejezésre jut, hogy valamely saját törvényszerűség uralma nem feltétlenül, hanem csak viszonyítva szabadság. Jelentősen kitágul Schelling szabadságfogalma azáltal is, hogy elismeri a természettörvény uralmának szabadság mivoltát mint természeti szabadságot. Különösen kiemelendő, hogy Schelling romantikus korszakában még tovább tágítja a szabadság fogalmát, annyira, hogy az Kant szabadságfogalmával ellentétbe is kerül. Felveszi ugyanis az erkölcsi szabadsággal szemben a rosszra való szabadság lehetőségét, amely meghatározás a szabadság negatív fogalmazása alapján teljesen elfogadható, de éles ellentétben áll a szabadság kanti fogalmazásával, mely a súlypontot a pozitív erkölcsi szabadságra helyezi.

Hegelnél domborodik ki legerőteljesebben a szabadság pozitív fogalmazásának, az erkölcsi szabadságnak a jelentősége és egyedülvalósága. Senki nála erőteljesebben nem utasított vissza mindenféle negatív jellegű szabadságfogalmat. Meghatározásában a szabad cselekvés lehetőségét önkénynek nevezi, s „aki önkényesen cselekszik, az nem szabadon, hanem véletlenül cselekszik, ami éppen ellentéte a szabadságnak”. Ezen az alapon tekintette Hegel a jogot és az államot a szabadság megvalósítójának, teljességének, sőt a szabadságnak magának.

A német idealizmus szabadságfogalma folytán következett be az a helyzet, hogy a való élet szabadságképzete s a filozófia szabadságfogalma teljesen eltávolodtak egymástól. Az általános szabadságfogalmat negatívnak állítani egyet jelentett az erkölcsi szabadság iránti szkepszissel. Valójában – mint azt Bartók idevonatkozó gondolatmenete a legtalálóbban bizonyítja – a szabadság erkölcsi jelentősége semmi csorbát nem szenved azzal, ha a szabadság legáltalánosabb fogalmát negatíve határozzuk meg.

A szabadságprobléma egészséges kibontakozását nagy időre megakadályozta az akaratszabadság kérdésének hosszú és meddő háborúja, mely nem jelentett mást, mint egy negyedszázados dogmatörténeti „circulus vitiosus”-t.

Az akaratszabadság kérdésében már állást foglaltunk azzal, hogy a spontaneitást tekintjük az emberi magatartások saját törvényszerűségének, melynek uralma alá azok szükségszerűen tartoznak. A természeti kauzalitás és emberi spontaneitás fogalmát azután összefoglalhatjuk egy tágabb értelemben vett kauzális determináció alatt, ez azonban már nem annyira a természeti kauzalitást fogja jelenteni, hanem a valóság világának törvényszerűségét, ami az előbbivel nem azonos.

A szabadságproblémában jelentős nóvumot hozott a determinációtípusok sorozatának gondolata. Comte volt az, aki a tudományterületekről szóló elméletében e gondolat alapját lefektette, melyet Boutroux metafizikai szabadságelméletté egészített ki, és legújabban Hartmann az etika terén alkalmazott. E felfogás szerint a determinációtípusok egymás fölé helyezkedő soraiban a felsőbbrendű magában foglalja az alsóbbrendűt, és vele szemben a meghatározottságnak bizonyos pluszát tartalmazza (logikai, matematikai, kauzális, biológiai, pszichológiai, axiológiai és perszonális determináció). Ebben a fogalmazásban a szabadság az alsóbbrendű determinációval szemben a felsőbbrendű determináció számára a determináció többletén keresztül adódik. Meg kell állapítanunk, hogy a determinációtípusok sorozatában  Boutroux és Hartmann nem tesznek különbséget a valóság és a megítélések törvényszerűségei között. A logikai determináció megítélések törvényszerűsége, a kauzális determináció a valóságé, az axiológiai determináció megítéléseké, a perszonális determináció pedig – amely nem más, mint az emberi spontaneitás törvényszerűsége – ismét a valóságé. Mivel pedig a valóság és a megítélések szembenállása a valóság és értékek ellentétére vezethető vissza, a determinációsorozaton belül ilyen váltakozó sorrendben össze nem keverhetők. Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy a szabadságnak a determináció többletére való korlátozása nem ad feleletet arra a kérdésre, hogy miképpen lehetnek szabadok valamely alsóbbrendű determinációnak a jelenségei felsőbbrendű determinációkkal szemben (a természet erőinek szabad érvényesülése, szerves lények szabad fejlődése stb.), másrészt arra sem, hogy miképpen korlátozhatják az alsóbbrendű determinációtípusok a felsőbbrendű determináció jelenségeit (természeti akadályok kényszere stb.). Ha ezekre a kérdésekre felelni akarunk, akkor a különböző törvényszerűségek világát zártabb egységekben kell felfognunk, melyeknek egymás területén való kölcsönös negatív, illetve pozitív együtt szemlélése szabadságot, illetve nem-szabadságot (kényszert) jelent.

Végül ki kell emelnünk Bergson szabadságfogalmát, melynek jelentősége abban áll, hogy felismerte az emberi lelkiségre vonatkoztatott szabadságnak a spontaneitással való szoros összefüggését. Szerinte a szabadság a konkrét Én viszonya a cselekvéshez, melyet kifejt, s mint ilyen, egyike a legvilágosabb tényeknek. E megfogalmazásban a szabadság tulajdonképpen egyenlő a spontaneitással. Ezzel szemben felhozható az az ellenvetés, hogy a spontaneitás csupán viszonyítva jelent szabadságot. Bármennyire is fontos, hogy az etikai spekulációval szemben az emberi szabadság spontán jellege kifejezésre jusson, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a szabadság relatív, és nem kizárólag az emberi lélekre vonatkozhatik.

A szabadságprobléma kiemelkedő mérföldköveinek számbavétele után megállapíthatjuk, hogy a szabadság legáltalánosabb fogalmának csakis negatív meghatározása alkalmas a szabadságra vonatkozó összes gyakorlati képzetek és filozófiai fogalommeghatározások magába foglalására. Ez a legáltalánosabb negativitás viszont megengedi, hogy a szabadság bizonyos megjelenési formái (erkölcsi, értelmi, politikai szabadság) pozitív tartalmat és jelentőséget is kapjanak.