a) A kommunikáció csatornái és ezek működése. A kommunikáció vizsgálatában régen tisztázódott, hogy az emberi kommunikáció egységes egész, számos gyakorlati és elméleti szempontból azonban fontos lehet az egyes kommunikációs csatornák külön tanulmányozása. Ilyen szempont például az, hogy egyes technikai eszközök csak egy vagy néhány kommunikációs csatorna működését engedik meg, vagy az, hogy olyan megnyilvánulásról derül ki, hogy a kommunikációban önálló és szabályszerű funkciója van, tehát csatornának tekinthető, amelyről addig nem gondolták. Lényegében a nem verbális kommunikáció kutatásának fejlődésében az újabb és újabb csatornák leírásai tekinthetők mérföldkőnek. A csatornák kutatása egyrészt interdiszciplináris megközelítést igényel, másrészt főleg kísérletekkel és meglehetősen pontos módszerekkel történhet. Az interdiszciplináris megközelítés azért szükséges, mert minden kommunikációs csatornában érdekesek az anatómiai és élettani, továbbá neurológiai tényezők, foglalkozni kell az illető megnyilvánulás állati analogonjaival (tehát kapcsolat kell az állati kommunikáció kutatásával és az etológiával), fejlődéstanával, sőt sok esetben biomechanikájával is, technikai szakértő közreműködését igénylő módon. Minden kutatás kénytelen foglalkozni a kódolás és a dekódolás problémájával, tehát a jelentés kérdésével, ez pszichológiai - sokszor szociálpszichológiai vagy alkalmazott pszichológiai szakembert igényel. A csatornák kutatásában alapvető probléma a biológiailag rögzített kód kérdése - amellyel például a mimikai kommunikációban foglalkoztak különösen sokat és ennek viszonya a különböző szociális kódokhoz. Fontos kérdés az is, hogy az emberi interakciókban ezek a csatornák milyen jellegű és mértékű információkat hordoznak. Ez a kutatási terület szorosan összefügg az emóciók kutatásával, ugyanis a kommunikációs csatornák közül a legtöbb az érzelmi viszonyulás jelzéseit továbbítja. Igen lényeges kérdés, hogyan történik az ilyen jelzések felismerése, és különösen a mindennapi emberi interakciókban a jelzések mekkora hányadát ismerik fel, és mit tesz a percipiáló személyiség a felfogott jelzésekkel. Bár az egyes, izolált csatornák vizsgálata is bonyolult társaslélektani problémákhoz vezet, a kutatások rendszerint körülírt hipotézisek tisztázásával foglalkoznak, és ez lehetővé teszi számukra, hogy kísérleti helyzeteket teremtsenek, és mennyiségileg jól kifejezhető eredményekhez jussanak. Rendszerint különböző technikai eszközökkel kikapcsolnak egy sor kommunikációs csatornát, hogy csak a vizsgálat szempontjából érdekes csatorna maradjon előtérben, vagy pedig kiemelik, különlegesen láthatóvá teszik a vizsgált csatornát. Általánosan használt vizsgálóeszköz a csatorna működésének technikai rögzítése, majd lassított reprodukciója. Erre különösen a képmagnó és a film alkalmas. Birdwhistell és a mozgások mikroanalízisével foglalkozó kutatók főleg a filmet részesítették előnyben a nagyobb felbontóképesség és a pontosabb elemezhetőség miatt, a terepvizsgálatokat végzők viszont egyszerűbb kezelhetősége miatt a képmagnót használják. Általában az egyes kommunikációs csatornák vizsgálatához nagyon sok sajátos technikai eszközt vagy kísérleti elrendezést és eszközt alakítottak ki. Érdekes kutatási téma az egyes kommunikációs csatornák közötti kapcsolat is. A megfigyelések szerint az egyes csatornák információs tartalmai között értelemteljes az összefüggés. Sajátos szinkronizáció történik a beszéd és a nem verbális jelzések között is. A szinkronizáció különböző formáinak más a jelentése és más a metakommunikatív hatása is. A szinkronizáció feltűnő zavarai a kommunikáló személyiség pszichopatológiai folyamataira utalnak.

b) A nem verbális kommunikáció az emberi interakciókban. Ha a kommunikációs kutatások nem csupán a jelzések kibocsátására kíváncsiak, hanem azok hatására is, akkor már bonyolultabb kérdésfeltevéseket kell kialakítani, összetettebb módszerekre van szükség, és a vizsgálat törvényszerűen a pszichológia területére lép, tekintetbe kell venni legalább néhány személyiség- és szituációs változót. Az előző csoportba sorolt vizsgálatok és e témakör vizsgálatai között folyamatos az átmenet, voltaképpen mesterségesen húzható csak közéjük határvonal. Erősen interakciós szemléletű például Argyle és munkacsoportja kutatása, különösen a tekintettel kapcsolatos vizsgálatok sora, de ilyen Hall proxemikai megközelítése is, míg Birdwhistell inkább az előző csoportba tartozik, tekintettel arra, hogy őt a kinezikai jelek által kiváltott hatások kevésbé érdeklik. Az interakciós orientáltságú vizsgálatok típusos emberi interakciós helyzetekben folynak, Scheflen (1964) főleg a terapeuta és a páciens interakciós helyzetében vizsgál (és ezáltal az ő megközelítése egészen más nagyságrendűvé válik, mint Birdwhistellé). Az interakciókban mindig több csatorna működik egyidejűleg, tehát egy csatornát még a kutatás kedvéért is nehéz különválasztani. Összetett üzenetek vizsgálata folyik tehát. Az interakciós megközelítésben a csatornák jelzései közötti kapcsolat problémája erősebben irányul a hatásra. Erre jó példa a beszéd és a nem verbális kommunikáció szinkronizációjának problémája, amely interaktív szempontból úgy vetődik fel, hogy az interperszonális kommunikáció partnerei között hogyan jelentkezik ez. A vizsgálatok szerint a beszéd és a nem verbális kommunikáció interperszonálisan is szinkronná válik, ezt főleg nem verbális visszajelentések érik el. Az interakciós helyzetekben a vizsgálatok többnyire kölcsönhatások folyamataival vagy kommunikációs rendszerekkel foglalkoznak. Általában olyan helyzetekből indulnak ki a kutatók, amelyekben a kommunikációban lévők között nincs kapcsolat (tehát igyekeznek kikapcsolni a reláció változóit). Nagyon sok alkalmazott ágazatban folynak ilyen vizsgálatok, ezekben a szituációs normákat a kutatók áltálában háttértényezőkként kezelik (Weitz, 1974). Tanulságos vizsgálatok foglalkoznak azzal a kérdéssel, milyen nem verbális kommunikációs stílusjegyei vannak a különböző társadalmi státuszoknak és szerepviselkedéseknek. Sok figyelem fordul újabban a nemi szerepek kommunikatív megjelenítése felé. Érdekes próbálkozások történtek a kommunikáló partnerek közötti visszajelentéses viszony technikai, szimulmatikai (számítógépes) modellálására is.

c) Interperszonális kommunikáció. A vizsgálatok e csoportjába azok tartoznak, amelyek az emberi kommunikációval mint egységes egésszel foglalkoznak, és csak másodlagosan, speciális szempontból vagy elméleti megfontolásból emelnek ki egy-egy kommunikációs csatornát. Ezek a vizsgálatok nagy súlyt fektetnek a beszéden, a nyelvi kommunikáción át közölt jelentéstartalmakra, és mindig az interperszonális rendszeren belül kezelik az egyes kommunikációs megnyilvánulásokat. Az ilyen kutatásoknak közvetlen pszichológiai relevanciájuk van, a legtöbb szociálpszichológiai probléma lényegében ilyen kommunikációkban fejeződik ki. A kutatások e problémakörben haladnak a leggyorsabban, és lényegében ennek a hátteréből válnak érdekessé az előző két csoportban említett kutatások is, mert hiszen az itt jelentkező szabályszerűségek mechanizmusait teszik érthetővé. Az interperszonális kommunikáció vizsgálatában a fő kérdés az, hogyan történik a szituáció és a reláció meghatározása, milyen kommunikatív lépések történnek ennek érdekében, hogyan állítják be a kommunikációs felek egymás között az adott helyzetben érvényes normákat, hogyan utalnak a különböző kontextusokra. A Goffman-féle impresszió-szabályozás, az énképek kialakításának és fenntartásának problémája is erre a kutatási területre tartozik Az interperszonális kommunikáció rendszerében mindig érvényesülnek a tágabb kommunikációs rendszerek hatásai, hiszen ezekben a különböző szervezeti szerepviszonyok, társadalmi egyenlőtlenségek vagy személyes kapcsolatok a fő meghatározók. Éppen ez okoz e kutatási csoportban sok problémát, hiszen így a változók túlzottan nagyszámúak, és elég nehéz a jól megalapozott empirikus vizsgálatokhoz szükséges konceptuális egyszerűsítéseket elvégezni. A kutatók ezt úgy oldják meg, hogy előszeretettel nyúlnak a szociálpszichológiai kutatások behaviorista irányzatainak egyszerű modelljeihez, mint amilyen a kognitív konzisztencia, illetve egyensúly ismert elmélete vagy interperszonális vonatkozásban az attribúciós elmélet vagy pedig az affiliációs elmélet.

d) Befolyásolási módok és stratégiák az interperszonális kommunikációban. Sajátos alkalmazott vizsgálati terület az, hogyan tudják kontrollálni, befolyásolni, megváltoztatni egymást az emberek kommunikáción át. Itt főleg klinikai pszichológiai és pszichoterápiás kutatások folynak, a Palo Alto-i irányzat befolyása igen erős. A hipnózis, a szuggesztió, a kommunikációs paradoxon vagy a hosszabb pszichoterápiák kontroll-aspektusa indított el különösen sok vizsgálatot, és ezek nyomán ma a legtöbb magatartásszabályozó interperszonális helyzet a kommunikációelmélet közös nevezőjére hozható. E téren nagyok Haley érdemei. A kommunikációs szabályozásban nagy szerepet kap a metakommunikáció, de a kommunikáció tartalmi szerkezetének, továbbá a különböző kommunikációs szekvenciáknak (az interakciókon belüli epizódok sorrendjének és belső összefüggéseinek) is nagy a jelentősége e téren. A kommunikációs stratégiák vizsgálatában a kulturális normák és a szervezeti háttér vizsgálata elengedhetetlen, ugyanakkor ezek figyelembevétele a vizsgálatokat is, de az elméleti elemzéseket is nagymértékben bonyolítaná. A kutatók igen ötletes módszerekkel próbálják ezt a nehézséget áthidalni, számos kitűnő modell született arra, hogyan lehet néhány koncepcióba vonni. Igen tanulságos például Pearce modellje, amely azt igyekszik magyarázni, hogyan tudják az interperszonális kommunikációban koordinálni a jelentéstartalmakat, és hogyan képesek megegyezni a helyzetre érvényes vagy az interakcióban valamilyen jelentőséggel ellátott normákban, szabályokban (Pearce, 1976). Igen érdekes, hogy ezek a kutatások eljutnak a kaliforniai kommunikációs iskola tételéhez, amely szerint a kommunikációban mindig szabályképzés folyik, és a helyzetdefiníciónak a kölcsönös szabályok az eszközei. A kommunikációs stratégiák vizsgálata a pszichoterápia szempontjából nagyon jelentős, mert egy sor bonyolult problémát áttekinthetővé és elemezhetővé tett a kommunikációs megközelítés. A hipnózis és a szuggesztió a kommunikációelmélet hatásának érvényesüléséig például teljesen misztikus, tisztázatlan terület volt. A kommunikációs stratégiák kérdése más alkalmazott pszichológiai vonatkozásokban is nagyon érdekes.

e) Kommunikáció az emberi kapcsolatokban. Az utóbbi évtizedben fordult a figyelem az emberi kapcsolatok felé, mind a kommunikációs elméleten belül, mind pedig a különböző alkalmazott kommunikációs diszciplínákban. Fény derült ugyanis arra, hogy az emberi kapcsolatok egészen sajátos kontextust adnak a kommunikációnak, bekapcsolnak egy sereg új szabályszerűséget, és újfajta problémák, kommunikációs zavarok is keletkeznek bennük. Az emberi interakciókban nagy a kapcsolatképzési potenciál, lényegében empirikusan is beigazolódott a Palo Alto-i iskola elmélete: minden helyzetdefiníció egy szerveződő kapcsolat normatív elemévé válhat. Az idegenek közötti - tehát laboratóriumi helyzetnek megfelelő (a leggyakrabban vizsgált) - kommunikáció jelenségeibe hamar belekeverednek a relációs kommunikáció szabályszerűségei, ez sok vizsgálatban okoz nehézséget. A kutatások a már leírt kapcsolatalakulási modellt igazolták (Duck, 1976; Roloff, 1976 stb.). Ugyanakkor a kapcsolatalakulásban is sokféle stratégia megvalósítási lehetőségét tárták fel, ezáltal nyitottak a személyiséglélektan és a szociálpszichológia felé. A kutatások eredményei hasonló szabályszerűségeket írtak le, mint amilyeneket Berne játékelmélete, a tranzakcionális analízis (Berne, 1961, 1964) posztulált. A kapcsolatalakulásnak van egy érdekes kognitív megközelítése, a már említett önfeltárás, intim kommunikáció (self disclosure) elemzése. A kapcsolatok kialakulásának ugyanis törvényszerű vetülete, hogy a kommunikációba egyre több közléstartalom kerül be az énről, és ez mindinkább az interakciós szabályok meghatározásának alapja, illetve a további kommunikáció kognitív kontextusa lesz (Jourard, 1971; Cozby, 1973; Gilbert, 1976). Az önfeltárás megközelítésmódja igen ötletesen integrálja a többi kommunikációs irányzatot, amely az emberi kapcsolatokkal foglalkozik, viszonylag egyszerű vizsgálati módszertant is kínál, éppen ezért ennek keretében várható a legnagyobb fejlődés a közeljövőben. A kapcsolatokon belüli kommunikációval egy sor alkalmazott pszichológiai területen is sokat foglalkoznak, ide sorolhatók például a már több ízben tárgyalt pszichopatológiai és pszichoterápiás tanulmányok (különösen a terápiás kapcsolattal foglalkozók), de a házasság és a szerelmi párkapcsolatok kutatása is. A házasságról az utóbbi években igen sok kommunikációs vizsgálatot ismerünk, ezek azonban különösen a házasság megismerése és befolyásolása szempontjából jelentősek, a kommunikációelmélet szempontjából kevés újat hoztak.

f) Kommunikációs és személyiségfejlődés. Az a felismerés, hogy a család különleges kommunikációs rendszer (Willi, 1978, 1980; Gurman-Kriskern, 1981 stb.) sokban hozzájárult a kommunikációkutatás fejlődéséhez, és a családi kapcsolatok évtizedek óta a vizsgálatok állandó tárgyai. Főleg úgy tették fel a kérdést, hogyan alakítják ezek a kapcsolatok a gyermek személyiségét, és hogyan szabályozzák viselkedését. Újabban mind több szakember elemzi viszont a fordított problémát, hogyan bontakozik ki a személyiségfejlődés során a kommunikációs képesség, milyen szabályszerű fázisai vannak, mennyi a fejlődésben a biológiai érés, és mennyi a tanulás, és hogyan fonódnak össze a különböző endogén és exogén tényezők. Főleg a fejlődéslélektan keretében foglalkoznak ezzel, az irodalom igen szerteágazó, a kommunikációelmélet szempontjából a kutatások még nem hoztak számottevő eredményt, annál érdekesebbek azonban a gyermeklélektan, a neveléslélektan és a gyermekpszichoterápia szempontjából. A problémakörről az előzőekben részletesebben szóltunk.

g) Kommunikáció a csoportban. A csoportkutatás mindinkább megtelik a kommunikációelmélet szempontjaival (Miller, 1976). A különböző csoporttechnikák, mint például az encounter-csoportok gyakorlatai vagy a csoportterápiás módszerek igen sok kommunikációs problémát vetnek fel, ezek vizsgálata intenzíven folyik, a kommunikációelmélet nézőpontjából azonban vagy nem próbálták még integrálni őket, vagy pedig a kialakult szabályszerűségeket az ismertekkel azonosaknak találták (például Hawes-Foley, 1976). Leginkább a csoportokban előforduló kommunikációs zavarokkal foglalkoztak a kutatások, továbbá a formális csoportalakzatokon belüli rejtett csoportdinamikával, amely nagy csoportokban, illetve a szervezetfejlesztési gyakorlatban típusos (Lawrence, 1979; Varga, 1986). A csoportkommunikáció leggyakrabban a szervezetfejlesztési próbálkozásokban válik vizsgálat tárgyává, ezek során az érzékenységet fokozó és empátiafejlesztő csoportmódszereket gyakran használják a vezetők személyiségfejlesztésére, míg más csoportmódszereket az emberi kapcsolatok formális és informális zavarainak feltárására és leküzdésére alkalmaznak. A szervezetfejlesztés mindig programokban és többirányú, összehangolt módszerkonstellációkon át történik.