Írásban a metakommunikációnak nincs jelentős szerepe, de ahhoz, hogy az újságíró szimpátiát keltsen az interjúalanyból, informátorból, vagy hogy egyáltalán megnyíljanak előtte az emberek, valamint jobban kiismerje beszélgető partnerét: ismernie és alkalmaznia kell a metakommunikációs jeleket. A beszélgetés irányítása szempontjából fontos, hogy az alany megnyíljon, és őszintén adja elő mondandóját.

Bármennyire is szóból ért az ember, érzelmeket, hangulatot, sőt szándékot a testünk jelzéseivel metakommunikáció révén is elmondhatunk. Olykor akaratlanul. A közismert politikus előszeretettel jár-kel zsebre dugott kézzel, megesik, hogy a kézfogáskor is a zsebében marad a keze. Egy másik beszéd közben az orrához kap, mintha ellenőrizné, hogy megvan-e. Akad olyan újságíró, aki úgy fog kezet a riportalanyával, hogy annak szinte térdet kell hajtania előtte.

A fenti példák a közszereplők metakommunikációs szokásait, a testbeszédet ábrázolják. Köztudott, hogy nemcsak nyelvi jelekkel, szóval, beszéddel, hanem gesztusokkal, tekintettel, testtartással is üzenünk egymásnak. A testbeszéd által sok mindent elárulhatunk magunkról, sőt olyanokat is, amiket éppen takargatni akarnánk. Csakhogy ezeknek az úgynevezett nem verbális üzeneteknek a jelentős része spontán megnyilvánulás, nem tudatos működés eredménye. A beszédünket jobban kontroll alatt tudjuk tartani, mint az említett testi üzeneteket.

Különböző pszichológiai kutatások megpróbálják megfejteni a testbeszéd rejtett kódjait. Akik viszont ezek ismeretével rendelkeznek, ügyelhetnek arra, hogy ne áruljanak el önmagukról kedvezőtlen vonásokat, és beszédjük szinkronban legyen a testi jeladásokkal. Azaz tudatos kontroll alatt tartják mind a verbális mind a nonverbális kommunikációt.

Öntudatlan kar- és lábjelek A fenti példáknál maradva: tudni kell, hogy a zsebre dugott kéz - az illemhibán túl - a túlzott önbizalmat, a saját nagyság érzetét, egyben a másik lekicsinylését fejezi ki, "zsebre váglak, mert én megtehetem". Az orr, az arc különböző területeinek a vissza-visszatérő érintése, nyomogatása, simogatása, ujjal való kopogtatása a rejtőzködés kényszerét feltételezi, az attól való félelmet, hogy talán elszólja magát, olyanról beszél, amiről hallgatnia kellene.

A kézfogás a mi kultúrköreinkben a köszönés egyik legősibb formája. Közismert, hogy a fegyvertelenséget szimbolizálja: "nem támadok, barátként jöttem!" Keleten ezt a szívre tett jobb kézzel, vagy a mellen keresztbe rakott kézzel fejezik ki. A kézfogás módja azonban az üdvözlésen túl kifejezheti az uralkodási törekvést, a behódolást csakúgy, mint az egyenrangúság kinyilvánítását. A behódoló tenyérrel lefelé fog kezet, a másik felfelé fordítja a tenyerét, az egymás felé függőlegesen nyújtott kezek, pedig az egyenlőnek tekintett partnerkapcsolatot jelzi.

A testbeszédre alkalmas a karunk és a lábunk is, aszerint, hogy miként tartjuk, helyezzük el őket. A kar az én-védekezést fejezi ki, eszerint aki járás, beszélgetés közben karját hátra téve egyik kezével fogja a másikat: magabiztosságot, esetleg önhittséget sugall, hiszen a torkát, mellét, szívét, gyomrát nem védelmezi. Aki viszont a két karjával a mellét átfogja, annál ez a gesztus ellenkező vagyis védekező, rejtőzködő, támadást feltételező jelzés.

A láb elhelyezkedése, az ülés módja is utal a személyiségre. Aki keresztbevetett lábbal a széken hátra dőlve, a fejét a két karjával átfogva ül,

az magabiztos, főnöki allűröket majmoló ember.

Ellenben, aki a szék szélén helyezkedik el, előre hajol, a két lábát összeszorítja, kezét a térdén tartja, az félénkséget, alávetettséget árul el. Mindehhez hozzáfűzhető, hogy ezek a nem verbális üzenetek nem minden esetben értelmezhetők pontosan. Noha - különösen fontosabb állások nyerteseinek kiválasztásához - gyakran pszichológusokat is foglalkoztatnak, mégis megtörténhet, hogy az álláskereső becsaphatja őket, ha ismeri e megnyilvánulások értelmezését. Így például, ha az állásra pályázó nem teszi keresztbe a lábát, ha előre hajolva figyel, túlzottan nem gesztikulál, akkor nyíltnak, őszintének találhatják.