A legkorábbi ős Julius Caesar nevéhez köthető: Kr. e. 59-től ő készítette az Acta Diurna nevű hírközlőt. Kézzel írt példányait Róma és a provinciák központjainak forgalmas helyein kiakasztották azzal a céllal, hogy a lakosságot tájékoztassák a kormányzati eseményekről és hirdetményekről. Ez a szándék azóta is munkál a kormányok hivatalos sajtópolitikájában.

A másik, leghosszabb életű sajtóelőd Kínában állt fenn: ezerháromszáz éven át, 1911-ig jelent meg a pao, az udvari hírek közvetítője a tanult közhivatalnokok részére. Technikai kivitelezésében, formátumban tükrözte a mindenkori technikai szintet, de tartalmának lényegét tekintve változatlan maradt.

Európában a középkorban sokáig nem volt igény rendszeres és friss hírközlésre. A legközelebbi rokon forma a hírlevél, újságlevél volt, melyet írnokok írtak kézzel, és városi kikiáltók olvasták fel. Híreket tartalmaztak az ún. hírkönyvek, hírpamfletek is, amelyek különösen a 16. században virágoztak. Hadi és más, közérdeklődésre számot tartó eseményeket közöltek kéziratos formában. Ekkor már a kormányok, uralkodók jártak az élen a (propaganda célú) hírek közlésében. A velencei köztársaság 1563-ban egy gazeta belépti díjat állapított meg a törökellenes háborúk állásáról szóló hírek nyilvános felolvasásaira. Ezek a rendezvények már jelezték a hírek iránti kereskedelmi igény megjelenését - a pénznem neve pedig hosszú időre a forgalomba hozott újságok kedvelt névtípusa lett. A korai újságok másik népszerű névadója Mercurius, Merkur, a római mitológiában az istenek küldöttje (és a rá utaló más nevek: Herald, Futár stb.), illetve a kritikus megfigyelésre utaló elnevezések (Argus, Observer, Guardian, Standard stb.).

A híreket közlő levelezés, főként kereskedők között, a késő középkortól kezdve rendszeres lett. Kereskedők, bankárok hírlevelei különböző árucikkek beszerzési lehetőségeiről, áraikról szóltak, de mivel mindennemű esemény kihatással lehet a kereskedelmi feltételekre, politikai, hadi és fontosabb napi események is helyet kaptak bennük. Ezek a kiterjedtebb vállalkozások estében szervezetté, rendszeressé váltak, mint például a 16. sz. során az augsburgi Fugger-bankház hírlevelei, amelyek már szélesebb érdeklődési körhöz is eljutottak. Az első nyomtatott hírlevél Németországban vagy Németalföldön készült, a legkorábbi ismert darab a strassburgi kiadású Relation (1609) volt.

A hírközlő kiadványok iránti igény Európa-szerte gyorsan nőtt, s a korszak legkiterjedtebb és legmozgékonyabb kereskedő birodalmában, Hollandiában 1618-tól nemzetközi híreket közlő hetilap (illetve időnként hetenként kétszer megjelenő lap) működött, melyet spanyol névvel coranto-nak neveztek. Hasonló hírlap-kezdeményezések indultak Svájcban (1610), a Habsburg-birodalomban (1620), Angliában (1621), Franciaországban (1631), Dániában (1634), Itáliában (1636), Svédországban (1645) és Lengyelországban (1661) is.

Az újságok megindulása hamarosan kiválasztotta az államok korlátozó szándékát: a 17. sz. második fele és a 18. sz. a sajtó és a cenzúra küzdelmének kora volt Európában. Jellemző - és azóta többször megismétlődő - eset játszódott le Párizsban 1631-ben: egy könyvkereskedői vállalkozást megindulása után azonnal felváltott, megfojtott a La Gazette de France néven elindított, hivatalos jogosítványt kapott lap, amit névleg Théophraste Renaudot párizsi orvos szerkesztett, de valójában Richelieu bíboros szócsöve volt. Hosszú fennállása alatt, 1917-ig az államhatalom nevelő szigorát testesítette meg a nem hivatalos lapokkal szemben.

Az angol példa a sajtó nagyon kemény küzdelmét, de egyúttal korábbi és nagyobb sikerét mutatta az állammal szemben. Már az 1620-as években a hatósági jogosítványt követeltek meg a kiadóktól, aztán szigorú cenzúra tiltotta be a külföldi hírek közlését a harmincéves háború idején, 1640 után pedig engedékenységi és szigorú korlátozási hullámok váltották egymást. A 18. sz. elején állt elő az állam egy új korlátozó ötlettel. Sir Richard Steele és Joseph Addison napilapja, a The Spectator (1711-12) alkalmanként elérte a háromezres példányszámot, ami kezdett hirdetőket vonzani. Erre 1712-ben megjelent a bélyegadó törvény, olyan hirdetési adót vezetve be, mely megduplázta az újság árát. Ezzel ugyan sok más lappal együtt a The Spectatort is sikerült megbuktatni, viszont addigra a sajtó már olyan nélkülözhetetlen eleme lett a londoni társadalmi és irodalmi életnek, hogy a lapok folyamatos elterjedése és szaporodása megállíthatatlan volt. 1771-től parlamenti híreket, jegyzőkönyveket is lehetett közölni, s a 19. sz. elejére a sajtószabadság feltételei - legalábbis a békeidőben - biztosítva voltak. 1855-ben eltörölték a bélyegadót is.