Az első világháború végével drámaian új feltételek közé került a magyar sajtó. Az addig adott körülményeket egyre új módszerekkel, felfogással tudta mind jobban kihasználni- most éppen a feltételek változtak meg hirtelen. Egyharmaddal csökkent a magyar anyanyelvű lakosság - vagyis a potenciális olvasói kör, ami visszavetette a példányszám növekedést -, idegen államok fennhatósága és vámhatárai mögé kerültek a fejlett sajtóélettel rendelkező városok, mint Kolozsvár, Arad, Temesvár, Nagyvárad és Szabadka, amelyek a korábbi évtizedekben gyakran töltötték be az országos lapok újságíróinak utánpótlási, iskolázási helyének szerepét. És teljesen felborult a hatalmi, kormányzati szerkezet: újabb és újabb, egymással ellentétes ideológiájú forradalmi hullámok követték egymást. Mindegyik igényt tartott a sajtó feltétel nélküli szolgálataira, és mindegyik számon kérte az újságírókon, hogy miért engedett az előző kormányzat nyomásának. Úgy látszik, végleg elmúlt az az időszak, amikor a magyar sajtó is egyetemes normák szerint kezdett el működni. Ismét közvetlen politikai szerepet kellett játszania.

A bukott háború után Károlyi Mihály köztársasági kormánya kénytelen volt ugyan fenntartani a háború elején bevezetett papírkorlátozó intézkedéseket, de 1918. december 7-én rendeletet adott ki a sajtószabadság visszaállításáról (1918. évi 2. néptörvény). Ezzel eltörölte a háborús cenzúrát, a kauciót, és bevezette a szabad utcai árusítást. Ez azonban egyelőre még inkább az elvek kimondásának számított, mintsem gyakorlati jelentőségű lépésnek, miután a papírhiány új lapok alapítását nem tette lehetővé. 1919 elején ugyan papír-felhasználási engedélyt kapott néhány "forradalmi szellemű" bulvárlap, ezek azonban rövid életűek voltak.  
        A Tanácsköztársaság 1919. június 23-án elfogadott Alkotmánya 8. paragrafusában fogalmazta meg hivatalos álláspontját a sajtószabadsággal és a sajtó feladatával kapcsolatban. Eszerint: "A Tanácsköztársaságban a dolgozók véleményüket írásban és szóban szabadon nyilváníthatják, de megszűnt a tőkének az a hatalma, amellyel a sajtót a kapitalista gondolkodásmód terjesztésének és a proletáröntudat elhomályosításának eszközévé alacsonyította. Megszűnt a sajtónak a tőkétől való függése is. Minden nyomtatvány kiadásának joga a munkásságé, és a Tanácsköztársaság gondoskodik arról, hogy a szocialista eszme az egész országban szabadon terjedjen." A sajtószabadságnak ez az értelmezése kemény diktatúrát, sajtóellenőrzést és a sajtóélet államosítását jelentette, amit egyébként már kezdettől fogva gyakorolt a tanácshatalom. Hetenként tucatjával szüntették meg a lapokat, volt, amikor egyszerre több mint kétszázat, mindaddig, míg 1919 júniusra csupán öt budapesti és 25 vidéki napilap maradt meg, mindegyik valamelyik hatalmi szervezet orgánumaként. Az irodalmi, ifjúsági és női lapok aránylag jobban fennmaradtak.

        A Tanácsköztársaság leverése után alig több, mint egy héttel a Friedrich-kormány még kizárólagosabb rendeletet adott ki, mellyel a kormány hivatalos lapján, a Budapesti Közlönyön kívül minden időszaki kiadványt betiltott. Ezt követően sűrűn jelentek meg továbbra is részkérdéseket érintő intézkedések, majd november 13-án ismét hatályba helyezték az 1912:LXIII. tc. ("A háború esetére szóló kivételes intézkedésekről") alapján kibocsátott rendeleteket. Többek között ismét bevezették a Magyarországon a Bach-korszakban alkalmazott utólagos ellenőrzést (a sajtórendészeti kötelespéldány benyújtása után 3 órát kellett várni a terjesztés megkezdésével).

A huszas években, a Bethlen-kormány idején a sajtóirányítás visszatért a dualizmus korának liberális hagyományához. Bár előfordult néhány betiltás (Az Újság, Világ), de inkább az állami szubvenció biztosítása - főként a vidéki sajtó számára - játszott benne nagyobb szerepet. Bár szélsőjobbról háromszor is megpróbáltak a sajtószabadságot megszorító új sajtótörvényt beterjeszteni, mindmegannyiszor megvédte Bethlen törvényét a Budapesti Napilapok Szindikátusa.

Európai sajtóviszonyaok: