A kiegyezés óta sűrűn felmerült a sajtótörvény hiányosságainak kérdése, s mindig akadt olyan tekintélyes politikus vagy politikai erő, amely túl szabadnak érezte a sajtót. Tisza István több fontos alkalommal - mint például 1913 nyarán, kormánya hivatalba lépésekor  - általánosságban a sajtó megrendszabályozásának szükségességéről beszélt. Nem várt soká, még az év őszén kiadatta vitára a törvényt az érdekelt szervezeteknek és a parlamenti bizottságoknak. Hatalmas tiltakozási hullámot vert, hogy előzetes szakmai véleménykérés 
nélkül készült el a javaslat, s csak igen szűkre szabott vitát engedélyeztek: volt tiltakozó nagygyűlés a Vigadóban, tiltakozott a volt igazságügyi miniszter, az ügyvédi kamara, és az összes szakmai szervezet. A leghívebb Tisza-pártiak is - beleértve Rákosi Jenőt - ellenvéleményüket hangoztatták, - ám mindez mit sem ért: az 1848-as törvények "születésnapján", 1914. április 11-én életbe léptették az új törvényt (XIV tc.), melyre a kortársak azt mondták, hogy nem "törvény a sajtóról", hanem "törvény a sajtó államosításáról". Az új sajtótörvény helyreigazítási kényszert írt elő olyan esetre is,  amikor a valóságnak megfelelt a sajtóközlemény, ha bizonyos formai megkötéseknek nem tett eleget (s például csak egészen rövid időt engedélyezett az újságírónak a bizonyítékok beterjesztésére), és törvénybe iktatta a kártérítési kötelezettséget. A törvény miatt át
kellett szervezni a rendőrségi sajtótájékoztatás rendszerét: megszűnt a rendőrségi sajtóiroda s helyette kőnyomatos tájékoztató készült. Vidéken volt hely, ahol megpróbálkoztak a rendőrségi és ügyészségi hírszolgáltatás teljes beszüntetésével - ám hamarosan olyan tarthatatlan lett a helyzet, hogy vissza kellett állítani a  régi rendszert.  

       Néhány héttel életbeléptetése után már Párizsban is ankét foglalkozott a magyar sajtótörvénnyel, neves francia politikusok, írók és újságírók részvételével, ahol többen megfogalmazták: az új törvény a magyar sajtót az orosznál rosszabb helyzetbe taszította. Tisza indokolható keménykezűsége, ám az újkori demokráciák nyilvánossága és a sajtó szerepe iránti érzéketlensége még a világháború kirobbanása előtt néhány héttel is újabb érvet szolgáltatott a már szervezetten folyó magyarellenes propagandának.

        Nem sokat kellett várni arra, hogy ez a törvény is túlzottan lazának bizonyuljon: a miniszterelnök kiadta az 1914. évi 12.001/I. sz. rendeletét a háborús cenzúra bevezetéséről. Ennek törvényes lehetőségét már megteremtette az 1912:LXIII. tc. "A háború esetére szóló kivételes intézkedésekről". Aztán augusztus 6-án elutaztak Bécsbe a magyar lapok haditudósítói: Landauer Béla (Alkotmány), Herceg Géza (A Nap), Kéri Pál és Molnár Ferenc (Az Est), Szomory Emil (Az Újság), Füzesséry Fabinyi István (Budapest), Bethlen Pál (Esti Újság), Gonda Henrik (Magyar Hírlap), Schröder Béla (Magyarország), Magyar Lajos (Neues Pester Journal és a Világ), Bíró Lajos (Pester Lloyd), Simon Vilmos (Pesti Hírlap) és Lázár Miklós (Pesti Napló). A Budapesti Hírlap tudósítója nem volt köztük, Rákosi Jenő külön kapcsolatot épített ki a Hadfelügyeleti Bizottsággal, melynek bizalmas táviratait is megkapta.

1938-39:

Zsidótörvény és sajtókamara

        A Darányi-kormány által meghozott első zsidótörvény- 1938:15. tc. "A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" jelentős részében a sajtóélet szabályozásával foglalkozott. 2. paragrafusa elrendelte a sajtókamara felállítását, és előírta, hogy a lapok kiadója, szerkesztője és állandó munkatársa csak kamarai tag lehet. A törvény 4. paragrafusa szerint "a sajtókamara, úgyszintén a színművészeti és filmművészeti kamara tagjaiul zsidók csak olyan arányban vehetők fel, hogy számuk a kamara összes tagjai számának húsz százalékát ne haladja meg". A második zsidótörvény (1939:4. tc.) az újságíró kamara zsidó tagjainak arányát 6%-ban határozta meg.

        1939. április 30-án közölte a Budapesti Közlöny a sajtókamarába felvett tagok névsorát. Az 1522 tag száma mintegy háromszázötvennel volt kevesebb a visszautasítottakénál. Az autonómnak feltüntetett kamara - titkos szavazással - választotta meg elnökét: Kolosváry-Borcsát. A sajtókamara megalakulásával párhuzamosan a Belügyminisztérium felülvizsgálta a lapengedélyeket, aminek következtében részben megszűntek, részben a kormány tulajdonába mentek olyan lapok, mint az Est-konszern lapjai (Az Est, Magyarország Pesti Napló), és a zsidó származású, főként a baloldali újságírók túlnyomó többségét nem vették fel a sajtókamarába, ami a sajtóéletből való teljes kizárásukat jelentette.

        1939. szeptember 1. ismét korlátozás bevezetését hozta: Teleki Pál miniszterelnök bejelentette a kivételes állapotot, ami többek között a sajtócenzúra ismételt bevezetését és a lapok terjedelmének csökkentését jelentette. Egyúttal külön sajtóellenőrző hivatalt állított fel a külföldi sajtótermékek vizsgálatára. A cenzúrát lazította Teleki 1939. december 10-i rendeletével ( 10800/1939 ME), mellyel a szerkesztő és a kiadó hatáskörébe utalta annak eldöntését: bemutatja-e lapjának cikkeit a cenzúrahatóságnak vagy sem. Az intézkedés mind a nyilasok, mind a hitleri Németország támadásait kiváltotta, holott a magyar kormány kínosan ügyelt arra, hogy a baloldali sajtónak se engedjen nagyobb mozgásteret. Az 5555/1940. sz. kormányrendelet 1940. augusztus 28-án végül az összes sajtótermékre kiterjesztette a cenzúrát, s a cenzúrabizottságba az ügyészség képviselőin kívül a miniszterelnökség, a honvédelmi, a pénzügyi, a külügyi tárcák és a vezérkar képviselőit ültette. A vidéki sajtó cenzúrahatóságát a helyi ügyészségek a rendőrséggel együtt alkották. 1941-től 1944-ig, a német megszállásig Ullein-Reviczky Antal volt a miniszterelnöki és egyszemélyben a külügyminisztériumi sajtófőnök, és ő vezette a Sajtóellenőrző Bizottságot.

A német megszállás egy csapásra felszámolta a sajtóirányítás kettősségét - sőt a magyar sajtó jelentős részét is.