Alfred Jarry (1873-1907)

 Übü király

- a francia századvég egyik legkülönösebb, egyműves szerzőként ismert fenegyereke, bohóca
- archetípust, mitikus figurát hozott létre Übü papa személyében
- rövid életű, bizarr művész, erős barátság Rimbaud-vav, Apollinaire-rel
- kamaszkorának kellemetlen emlékű fizikatanárában lelte fel Übü ősmodelljét, többszörös redukálással, átalakítással (neve is onnét)
- mitikus ősszörnyetegként, mechanikus bábfiguraként, kreatúraként képzelte el Übüt, aki egyesíti magában az emberi lény minden visszataszító, rémisztő tulajdonságát. Maga a „módszeres rombolás”, aki gyönyörűségét leli a szisztematikus gyilkolásban
- Jarryban filozófikus érdeklődés és hajlam + infantilizmus + dadaizmust megelőlegező abszurd látásmódà A láncra vert Übü (1899) – despotalétben csalódott Übü tökéletes rabszolga, kispolgár, kiteljesedik abszolút destruktivitása
- szadizmus, paroxizmusig menő  eszelős hatalomvágy, mohó birtoklásigény, korlátokat nem ismerő stupiditás és gyávaság keveredik Übüben a romlandó emberi matéria gusztustalan jegyeivel
- Übü zseniális lelemény, a darab nem egészen. Túlírtnak, önismétlőnek hat néhol, szerzője tobzódik élvezetes nyelvi ötleteiben. Rémbohózat, vaskos erős hatásra törve: lazán kapcsolódó, feketén groteszk jelenetek fűzére
- 1896-os ősbemutatón botrány
- szereplői: Übü, Übüné, Vencel király = mafla hatalom, Rozamunda királyné = bágyatag gyanakvás, Bugrisláv – életben maradt fiú, handabandázó legitimitás, Ladiszláv, Boleszláv – meghalt királyfiak, Poszomány kapitány – elvtelen haszonlesés
A darab: államcsíny, királygyilkosság, Übü rövid uralkodásának és csúfos, alighanem véges bukásának története. Lengyelország, Polónia a helyszín, Jarry játékos-irónikus szófejtése szerint egy nem létező görög-francia szóösszetételből származik: sehol.
Übü Aragónia egykori királya, most a lengyel Vencel király dragonyos kapitánya. Felesége biztatására összeesküvést sző vencel király ellen. Második felvonásban macbeth- csíny: király és két fia, Ladiszláv és Boleszláv lemészárlása. A királyné és Bugrisláv a harmadik királyfi megmenekül. A királynő (az ősök szellemeivel egyetértésben) Bugrislávra bízza, hogy a hatalmat visszaszerezze, bosszút álljon. Übü papa királyként – ismét Übü mama meg összeesküvő társa, Poszomány kapitány rábeszélésére aranyat oszt a népnek, és az őt éltető tömeget meghívja a palotába, ahol nagy orgiát rendez.
3.felvonás: frissen koronázott Übü féktelensége: nemességet, hivatalnokokat, pénzügyekkel foglalkozókat kiirtja, hogy minden állami jövedelmet önmagának szerezzen meg, leszámol a fizetni már képtelen adózókkal is. Poszománynak tett ígéretét (hercegséget ígért) sem teljesíti, hanem tömlöcbe zárja. ő megszökik, és az Übü elleni háborúban a Vencel királyt, rokonát megbosszulni szándékozó orosz cárhoz áll. Übü a fenyegető háború költségeit nem akarja állni, gyávaságát legyőzi, handabandázik, és hadba vonul.
4.felvonás: szemben állók felvonulásának Shakespeare-t perszifláló torzképe. A harc fordulatos menetéből a cári sereg kerekedik felül.
5-felvonás: végkifejlet. Bugrisláv diadalmaskodik. Übüéknek hajón menekülniük kell, mint trónfosztott uralkodó, Párizs felé hajózik, hogy ott folytassa mocskos karrierjét.
Übü papa Hitler előképe. Ész nélkül gyilkolózó uralmi gépezetében rendszerré teszi a felfordulást. A mulatságossággal leplezi le a szörnyűségek primitíven egyszerű, alpári voltát.

Handke

- hősei lemondanak a társadalomról, nem védi őket többé a látszat; hirtelen szégyenletessé vált a szerep, amit elfogadtak, az arc, amit viseltek
- a történetek látszatcselekvések, le akarnak számolni a világgal, közben halálra sebzik magukat is
- szánalmunkat nem keltik fel, érveléseik gyermetegek, tetteik komiszak
- az író magára hagyja hőseit, nincsenek álmaik, vágyaik, emlékeik
- „válságirodalom”ßtörténelmi tapasztalat pesszimista, a szó elvesztése fokozza ezt. A hősének a szóba vetett hite rendül meg, a beszéden át a világba vetett bizalmaàvégére járni, mi az igazság
- nyugtalan figurák – szorongás, megalázottság, a megszokottól rettegésàúj világot a régi, megszokott helyett maguknak: halálos kísérletezésekbe, hogy rögeszmés, képtelen feladataikat megoldják
- nincs érzelem a nő-férfi kapcsolatban
- gondolatok nélkül
- nem az élet közömbös bajaik iránt, inkább a világ kegyetlen sokszínűségét, a félelem nyelvét

Peter Handke helye az osztrák irodalomban (In: Műhely, 1980/3, 105-106)

- osztozik hősei sorsábanóBernhard rideg tárgyilagossága, teljes elidegenítésàönéletrajzszerű kisregény: Vágy nélkül boldogtalan
- a korlátozottságtól való szabadulás vágya
- a magára maradás oka társadalmi produktum
- a valahova tartozás igényeàez ad karaktert egy embernek: osztálykarakteresség feltétele az egyéni karakternek

Heiner Müller: Hamletgép

- a darab öt részre (nem felvonások) oszlik
- két szereplőjét Hamletnek és Ophéliának nevezi, de ez nem jelenti azt, hogy Shakespeare hősök
- cselekményről és történetről lemond, montázstechnikát alkalmaz, a mintától radikálisan eltérő szerkesztésmódot
- felmondja a lineáris (általa „A-B-C”-nek nevezett dramaturgiát, s egymás mellé montírozott fragmentumokból olyan szövegvilágot hoz létre, mely a dráma és előadás hagyományos kapcsolatát is újraértelmezi. Műve (más szcenikus szövegeihez hasonlóan) a klasszikus textualitás lerombolásnak és új szövegalkotási lehetőségek keresésének jegyében fogant
- montézstechnika és fragmentáltság a hagyományokhoz való destruktív viszony a shakespeare-i szerepek/alakok megidézésében is megmutatkozik. A darab második felében megbontja a két szereplő identitását: Hamletből előbújik a Hamletszínész, Ophélia Elektrává is válik
- csak ketten beszélnek, de az első részben Hamlet a színpadra szólítja a kísértetet, Horatiót (akit Poloniusszal azonosít), az anyját, a Scherzo részben színre lép Claudius. De ezek a shakespeare-i alakok nem játsszák el szerepüket: „Drámám elmarad” – s a mű második felében átadják helyüket a II. világháború utáni történelem néhány megelevenedő eseményének, politikai és média-ikonjának
- Hamlet kiábrándult kortársunk, aki múlt és jelen között vergődik, a történelemben való lét és a történelemtől való menekülés vágya között, saját szövegében való léte és színpadi léte között. Önmaga meghaladásának vágya mozgatja, ezért mondja a darab egyetlen dialógusában-replikájában Ophéliának, hogy „Nő akarok lenni” Ez azonban éppúgy önellentmondás, elérhetetlen cél, vágy, mint a Shakespeare dráma újraélése, reprodukálása. Müller a Hamletgéppel visszavonja Shakespeare remekét, saját hősét a dezillúzió ikonjává, a megkövült remény képviselőjévé téve
- Ophélia: kitörni igyekszik szerepéből, mint Hamlet, erőfeszítése egyben a női szerepből való kiszabadulás kísérlete. Önfelszabadításának végpontja: kimetszi a szíve helyén ketyegő órát, a gépet, amivel Hamlet ellentétes utat jár be, aki viszont oda jut el, hogy „gép akarok lenni”
- Müller úgy írja újra Shakespeare-t, hogy visszanyúl a Hamlet végérvényesen és visszavonhatatlanul megírt szövegéhez, ugyanakkor megkérdőjelezi a Shakespeare által képvisel tényezőket, problematikát, szövegalkotási technikát
- műve apokaliptikus látomás, melyben a Hamletszínész számára a kísértet forradalom, illetve annak előadása „Ha drámám nem maradna el, ott volna a helyem a front mindkét oldalán, a frontok között, vagy fölött.”

Erika Fisher-Lichte: Azonosság és különbözőség között – A poszmodern montázs Heiner Müllernél (In. Literatúra: 1991/2 159-170)

- montázstechnikaàkubista festészet, Joh Dos Parsos prózája
- avantgárd par excellence művészeti eljárása
- Müller dramaturgiája egyesíti az epikus és az abszurd színház elveitàBrecht. Kísérleti terület az alkotás, befogadó: alkotótársa
àBeckett: elutasítja az összefüggő mesét, szétdaraboltság
- Hamletgépben rájátszások, keresztbe-utalások, idézetek, ismétlések, monológok
- az alakok szerepe/drámája már meg van írva Shakespeare-nél. Probléma: kövessék-e azokat a szerepeket, amiket megírtak neki, vagy szakadjanak el tőle
- Hamlet első fellépésekor elhatárolja magát szerepétől, történetének végpontján áll
- Hamlet, III.Richárd, T.S.Eliot: Ash WednesdayàszövegfunkciókàHamlet az európai irodalom alkotásaiból idéz, a töredékes idézeteket saját helyzetére vonatkoztatjaàde nem tudja szétzilálni annak kontinuitását
- 1. jelenet végén: megerőszakolja anyját, 4. jelenet végé: elárulja a forradalmatàhelyesli azt, ami meg van írva számáraàaz entellektüel Hamlet az emberiség árulója lesz
- Ophélia: utolsó jelenetben van csak montázs
1. jelenet: Das Europa der Frau
- színhely „Enormous room”, E.E.Cummingy c regényében szereplő első világháborús francia fogolytáborra utal
- Ophélia arra vállalkozik, hogy kitör a fogságból: az asszony többezer éves szerepéből
- óra-képàOfélia kimetszi a melléből az órátàfelszabadítja magát a gépezet alól=felszámolja  a történelmi folytonosságot; önfelszabadításaàutcára, a forradalmi tömegek közéóHamlet 4. jelenetben elhagyja a forradalmatàHamlet- Ophélia egymás ellentéte: férfi-nő, tettes-áldozat, logosz-phüzisz, múlt-jövő
3. jelenet: Scherzo
- halott nők lehúzzák Hamlet testéről ruháit – Hamlet nő akar lenni, felveszi Ophélia ruháit, és Ophélia kurvává sminkeli~Emilia és Náthán nem-cseréje Lessingnél; de itt nem játszódik le tényleges átalakulás, csak ruhacsere
- Ophélia Elektrává változik, testének életet adó szervei megsemmisítés eszközei lesznekàabszolút diszkontinuitás
- üzenete az ipari társadalomnak szól, a kizsákmányolt asszonyok, a harmadik világ népei nevében
- míg üzenetét mondja: 2 ápoló férfi alulról felfelé tolószékestől bepólyálja
àHamletgép: Müller „végjátéka”: Ophélia egyedül a színpadon – becsomagolvaàa benne levő forradalmi impulzust elfojtják benne a férfiak – Elektrává lesz
- a vég: kudarc, de szemben Beckett Végjátékával itt jelen van valamiféle jövőképàpólya=bebábozódásàjövő ígérete, Ophélia maga az utópia
- Hamlet jelölt átvételekben „beszél” – Ophélia beszédében nem különül el az átvétel és saját beszédeàpolifon szöveg, honnan eltűntek a szerzőkàszerző eltűnése=az ember eltűnésével szembeni ellenállás, a senkit ki nem hagyó, univerzális diskurzus utópiája
- montázs szerepe: megtörje a műalkotás egységét, megszüntesse a valóság és a művészet közti szakadékot
- Müllernél:  montázs más értelmet nyer: a különböző kontextusokból való töredékek összeillesztése a montírozást végző szubjektum történelemből való kilépését igazolja
- de ezek a szövegtöredékek Ophélia töretlen szöveggé állnak összeàrészek azonosságát hangsúlyozza

Beckett (1906-1989)

- Dublin, protestás család népszerű diák, jó sportoló, társaságkedvelő
- angol, Trinity CollegeàPárizs, francia nyelven ír (ok: a tanult nyelv nagyobb fegyelme készteti), ’69: Nobel-díj
- Főbb drámái: Godot-ra várva, A játszma vége, Az utolsó tekercs, Némajáték, Ó azok a szép napok
Dramaturgia
- nincs cselekmény
- szereplők a lét perifériáján
- nincs igazi karakter
- nincs igazi párbeszéd, kommunikáció
- komplementer figurák
- statikus helyezetábrázolásàmetaforikus átértelmezés
- várakozás fő motívuma
- gegek, bohóctréfák oldják a tragikumot

Godot-ra várva

1.felvonás: Estragon és Vladimir találkoznak az országútnál, egy fa mellett. Estragon a cipőjét próbálja lehúzni, eleinte nem sikerül. Godot-ra vártak, akitől segítséget reméltek. Soha nem látták és atalálkozó helye sem biztos. Felmerül, hogy felakasztják magukat váarkozás közben, de ezt elvetik. Azt hiszik, megérkezett Godot, de Pozzo az, aki pórázon vezeti néma szolgáját, Luckyt. Meg akar tőle szabadulni. Estragon próbálja vigasztalni Luckyt, az azonban megrúgja. Lucky a feltétel nélküli szolgálaton kívül egyetlen dolot tud: Pozzo felszólítására leveszi kalapját, és „gondolkodik”. Pozzo és Lucky el, Vladimir és Estragon tovább várnak. Felvonás végén kisfiú érkezik: Godot üzeni, ma nem jön, de holnap feltétlenül. Estragon és Vladimir el akar menni éjjelre, de nem mozdulnak.
2.felvonás: Másnap. Ugyanakkor, ugyanott. Estragon cipóje a színpad szélén, a sarkok összeérnek a cipők orra kétfelé néz. Lucky kalapja ugyanott, a fa lombot hajtott. A fáról beszélnek. Pozzo és lucky érkeznek. Pozzo megvakult, Luckyra van utalva, de gonosz vele továbbra is. Elmennek, Estragon és Vladimir tovább várnak. Felvonás végén újra jön a kisfiú az üzenettel. Ismétlődik a felvonásban, hogy senki nem emlékszik az előző napról azonos dolgokra. Tovább várnak.

Ionesco (1912-)

- szemléleti és formai újításaihoz Karinthy Frigyes kiváló előtanulmány
- ’50-es évek újszerűsége: naturalista-realista àIonesco aláaknáz minden stabil, történelmi optimizmusra alapozott világnézetet; emberi méltóság= szkepszis, kétségbeesés
- kelet-európai abszurd: Mrozek, Rózemwicz, Örkény
- abszurd színház: 1961. Martvi Esslin – színházteoretikus könyve. Képviselői: Beckett, Ionesco, Genet, Adamov
Jellemzők:
- antiideologikus: a világot semmilyen összefüggő és általános elfogadott etikai rendszer nem fogja összeànem értelmezhető így
- antidramaturgia: nyelv felbomlasztása, ok-okozati kapcsolat nincs, jellemábrázolás és cselekmény nincs, kiszámíthatatlanság
- fantasztikum
- irracionális belső történelem ábrázolása, sokkterápiára épít
- introspektív, apolitikus
Ionesco színháza
- nonszensz, derisoire = valóság nevetséges mivoltának érzékeltetése
- sűrűsödő állapotok és helyzetek sorozataàegyetemesebb igazságokhoz jut el
- játékosság
- társadalmi együttélés=magány, szorongás, kiszolgáltatottság, gyűlölet, éretlenség, rettegés
- jelentősebb művei: A kopasz énekesnő, Különóra, A székek, A kép, A kötelesség oltárán, Az ingyenölő, Rinocéroszok, Haldoklik a király, A légbenjáró, Szomjúság és éhség, Gyilkos játékok, Macbeth
- lét értelmetlenségével szembesítàvédekező erőket szabadít fel~katarzis

A kopasz énekesnő

- egyszerű alaphelyzetre épül, a mindennapi élet ezerszer megismétlődő, semmitmondó jelenetére. Ez a kezdetben valószerűnek tetsző helyzet azonban lassan, majd egyre fokozódó gyorsasággal felbomlik, a dolgok (mint az álomban) elvesztik természetes összefüggéseiket, minden mértéktelenné, képtelenné válik, amíg az egész vad őrjöngéssé fokozódva, a drámai tetőpontra érve, fel nem robban. A robbanás után helyreáll a nyugalom, és kezdődhet minden előről
- az antidarab alakjai úgy beszélgetnek egymással, (innen fakad a nyelvi humor), mintha emberformájú automaták lennének, akik az agyukba előre betáplált szöveg, egy nyelvkönyv példamondatai alapján társalognának egymással. Az automaták szerkezetébe azonban valami kis hiba csúszik, először talán csak egy kis csavar lazul meg, az egyik kerék forog lassabban, de ennek következtében a váltott mondatok már csak a nyelvtan, a nyelvhelyesség és a logika formális szabályainak felelnek meg, s nem a társalgás tényleges követelményeinek. Ahogy tovább romlik a gépezet, úgy válik egyre képtelenebbé, abszurdabbá a dialógus, s ezzel a helyzet is kifordul a realitás sarkaiból
- a vendégekre várva, majd őket üdvözölve előbb Smithék, később pedig martinék is felmondják az angol társalgási nyelvkönyv idevonatkozó példamondatait. Az újonnan érkezett Martin házaspár egy időre egyedül marad, férj és feleség meglepetten konstatája, hogy már valahonnan ismerik egymást. A komédia sokat idézett jelenete ez, a melodrámák nagy egymásratalálási jeleneteinek paródiája. Martinék felfedezik, hogy nem csak ugyanazon a vonaton utaznak, méghozzá egymás mellett, hanem még egy házban is laknak, sőt ugyanabban a családi ágyban is alszanak. Mindebből azután levonják a logikus következtetést – ez nem lehet másképp, minthogy ők férj és feleség. Az egymásratalálás ünnepélyes pillanatához méltósággal, de minden látható emóció nélkül ölelik át egymást.
- Ionescot – mint egyszer elmondta – nagyon meglepte, hogy színműve, amelyben a nyelv tragédiáját vélte megírni, milyen felszabadult, harsány nevetést váltott ki a nézők körében. Hiszen komédiájában nagyon is elkeserítő, kóros folyamatokra kívánta a figyelemt felhívni, az elkispolgáriasodásra, az emberek elszemélytelenedésére, a beszéd kiürülésére, az emberek közötti kommunikáció ellehetetlenedésére. Mindez azonban csak azután juthat eszünkbe, hogy jól kinevettük magunkat A kopasz énekesnő komikus alakjain, mulatságos helyzetein, szellemes nyelvi fordulatain, szóviccein. Ionesco olyan mértékben távol tartja komikus automatafiguráit önmagától és tőlünk, hogy a legcsekélyebb mértékben sem érezzük velük az azonosságot, s ezért elbukásukon teljes felszabadultsággal tudunk nevetni.

A lecke

- Thomas Mann Cipolla mesteréhez hasonló veszedelmes embergyűlölő, aki szavak varázslatával bénítja meg áldozatait. Tudós professzor szerepében, áltudományos halandzsával nyűgözi le az önálló gondolkodásra képtelen tanítványait, akikben kritika nélküli tisztelet él a tudományok iránt
- Ionesco haragszik a professzorokra, korunk skolasztikus tudósaira, akiknek minden tudása csak arra szolgál, hogy becsapják, félrevezessék, kihasználják az embereket. A szellemi szabadság legveszedelmesebb ellenfeleinek tartja azokat, akik a valóságtól elszakadt dogmatikus rögeszméikhez ragaszkodva mindenkit lebunkóznának aki a tapasztalatot követve másképp mer vélekedni
- a Lecke professzora látszólag a légynek sem tud ártani, roskatag, ötven és hatvan év közötti emberke, rosszul öltözött, félénk kis tudós, aki diákjai jelenlétében még dadog is az izgalomtól. Az újonnan érkező tanítvány magabiztos, csinos fiatal lány. A lecke folyamán azonban a tanár és tanítvány viszonya hamarosan megváltozik – az első kérdések után kiviláglik, hogy a tanítvány felkészültsége erősen hiányos, rengeteg mindent bemagolt, de semmit sem tanult meg. Hiába biflázta be az egész szorzótáblát, hiába adja meg a hatjegyű számok szorzatának végösszegét, ha a matematikai gondolkodást, az önálló gondolkodást, az önálló ítéletformálást nem sajátította el, ha nem tudja önállóan kiszámítani, mennyi marad, ha négyből kivonunk hármat. A tudományosság látszatával bíró közhelyeket és szemenszedett hazugságokat hadaró professzor egyre fölényesebb, egyre magabiztosabb, egyre erőszakosabb lesz, teljesen megrészegedik attól a gyönyörűségtől, hogy sikerült fölébe kerekednie tanítványának, aki egyre megbűvöltebben, egyre tehetetlenebbül hallgatja a tudós professzor magyarázatait. A tanár végül is önkívületében egy nagy konyhakéssel leszúrja tanítványát.
- A rendkívül egyszerű, mindennapi jelenet, egy számtanóra, mindinkább őrült álommá válik. A humor fő eszköze itt is a szó, a dialógus, amely A kopasz énekesnővel ellentétben itt nem a kommunikáció lehetetlenségét példázza, hanem a szavak lenyűgöző, értelemmegrontó hatását, a szavakkal való visszaélés veszélyeit.

Genet (1910-)

- anyját nem ismeri, törvénytelen gyermek, paraszti nevelőszülei az addig jámbor, szelíd 10éves fiút lopással vádoljákàfelébred benne a dac
- 15 évesen bűnöző, homoszexuális fiúprostituált (magtagadván a világot, amely megtagadta)
- 2 évig kóborol Európában, Európa börtöneiben, ’48-ban már éeltfogytiglani börtön és deportálás vár rá, de Sartre kezdeményezésére a francia értelmiség kieszközli számára az elnöki kegyelmet
- életrajzi ihletés erős, nem hisz a társadalomban, az emberiségben, értékekben
- írt verseket, prózaműveket (utóbbiak önéletrajzi jellegűek, bűnt, pusztulást ünneplik, pánszexualizmus és halál); színművek: Szigorított őrizet, A cselédek, Az erkély (1956), A négerek (1959), A paravánok (1961)– alapkonfliktus: sarkított társadalmi antagonizmusai, osztályharcokàelnyomottakban, lázadókban saját testvéreit látta. De addig, amíg a fennálló rend bomlasztására törekednek – utána visszaáll az egyensúly
Lehetőségek
- elnyomottak belebuknak abba, hogy csak szerepcserét akarnak
- ha győznek, ugyanolyan rendszert szerveznek meg
Ördögi körforgás oka: emberi természet, valóság megismerhetetlensége
„tükörútvesztő”: emberek csak képmásaik tükörképei, minden látszólagos realitás illúzióàhalál az egyetlen realitás, ünnepli

A cselédek

- a hatalom birtokosainak és a kiszolgáltatottaknak ellentétes, de egymásra utalt kapcsolatainak mitizált – elvonatkoztatott modelljeàa viszony öröklétűàcselekvés áttolódik a realitás síkjáról a rituálé síkjára; szerepjátszás
Háromszereplős, egyrészes kamarajáték, a harmincas évek egy megtörtént bűntényén alapul: két nővér brutális kegyetlenséggel, és látszólag minden konkrét ok nélkül meggyilkolta a hölgyet, akinél szolgáltak, és a hölgy lányát. Genet szerint: elnyomók és elnyomottak örök kapcsolatának archetípusa.
Egy már nem egészen fiatal, szép, és elkényeztetett úrihölgy, a Madame fényűző budoárja a helyszín. Felmegy a függöny: azt hisszük, a Madame dirigálja Claire nevű szolgálóját, gőgösen, lenézve, gúnyolódva, majd a szolgáló dühödt tekintettel, gyilkos indulattal nekitámad. Megszólal egy ébresztőóra: a játéknak vége, a gyilkosság megint nem sikerült, a Madame mindjárt hazaérkezik. Az örökösen megismátelt rituális játékban a két testvér közül Claire alakította a Madame-ot, Solange a cseléd Claire-t.
A lányok mintha súlyos, lidérces álomból ébrednének: elcsigázottak, kétségbeesettek. Vigaszuk: talán az élet síkján csapást mérhetnek a Madame-ra: névtelen levélben feljelentették a hölgy imádott barátját, a Monsieur-t közönséges tolvajként. Már le is tartóztatták, a Madame porig van sújtva. De a láynok képzeletvilágát annyira betölti rabtartóik léte, hogy átélik ők is a Madame gyászát. Lényük egy része azonosul a Madame-mal, gyűlölik is egymást, egymás egyedüli támaszai a világon, összezárt, egymásra utalt rabságukban a leszbikus hajlam is kivirágzott bennük. Ambivalens kapcsolat. Solange: „A szeretet a szolgaságban nem szeretet.” Claire: „Elegem van ebből az ijesztő tükörből, mely úgy veri vissza a képemet, mint valami rossz szagot. Te vagy a rossz szagom.”
Telefon csengése: Monsieur: szabadlábra helyezték. Megüzeni, hol várakozik a Madame-ra. A lányok összeomlanak: kiderülhet  afeljelentő. Cselekedni kell, kéznél van a méreg, Claire beteszi a Madame teájába. Madame megjön, nem mondják meg neki az üzenetet, szenved a fájdalomtól. Nemes elhatározásai: lemond luxuséletéről, a lányoknak ajándékozza legszebb ruháit, ő pedig elkíséri a Monsieur-t akár a fegyenctelepre is. Naiv bizalommal, jóhiszemű, de sértő gyengédséggel kedves és hűséges suolgálói iránt. A lányok képmutatóan dicsőítik nagylelkűségét, várják, hogy megkóstolja a mérgezett italt.
Madame észreveszi a készülék mellett felejtett telefonkagylót, Claire idegességének áruló jelét. A lányok megzavarodnak, elárulják, hogy a Monsieur kiszabadult. Madame boldog, nem gyanakszik, Solange-ot taxiért küldi, Solange húzza az időt, Claire kínálja a már kihűlt teát. Madame boldogan ellibeg, a nővérek maradnak kudarcukkal, lelepleződés fenyegető kilátásával. Ismét szerepjátszással, madame alakjának mind gyűlölködőbb kikölcsönzésével próbálnak erőt önteni magukba. Elhatározás: Claire mint Madame megparancsolja a Claire szerepét játszó Solange-nak, hogy töltse ki neki a halált okozó teát. ő meghal, Solange-ot biztosan elítélik, a fegyenctelepen ismét együtt leszenk majd, Solange magában hordozza majd Claire-t.