A gnathologia a korszerű fogorvostudománynak az az ága, amely a szűkebb értelemben vett rágókészüléknek a funkcionális anatómiájára, kinetikájára, statikájára és dinamikájára vonatkozó ismereteket összegzi. A gnathologia az egészséges viszonyok közötti szabályszerűségek megismerésén túl törekszik feltárni a rendellenes vagy éppen kóros működések okait, továbbá kidolgozni a normális működés helyreállításának elveit és az ehhez szükséges kezelési eljárásokat és módszereket.                                                                                         
A rágókészülék alapvető funkciója a rágás. Ennek során az állkapocs, a felső állcsonthoz viszonyítva, nyugalmi helyzetéből kiindulva lefelé és előre mozdul el. Eközben az alsó és a felső fogak távolodnak egymástól, és egyre növekvő rés keletkezik a fogívek rágófelszíne között.( szájnyitás-étel leharapása-központi záróharapásos (centralis occlusiós) helyzet-állkapocs eltávolodik valamelyik oldalra, ahol a rágás ( munkavégzés) végbe fog menni-leharapott falat felaprítása…)

Állkapocshelyzetek

Az állkapocs nyugalmi helyzete alatt az a helyzet értendő, amelyben a mandibula a maxillához viszonyítva szimmetrikusan helyezkedik el, nincs sem előre-, sem oldalra tolva. Ilyenkor az állkapcsot nyitó és záró izmok működése egyensúlyban van, és az izmok arra a legalacsonyabb aktivitási szintre állnak be, amely még éppen elegendő ahhoz, hogy függőleges (álló vagy ülő ) testhelyzetben az állkapocs saját súlyánál fogva ne „essen le” , a száj ne nyíljon ki. A két ízületi fej szimmetrikusan, az ízvápa közepén, ún. centralis relációban van, és az alsó és felső fogak rágófelszínei nem érintkeznek egymással, közöttük egyénenként változóan a molárisok tájékán kb.1-4mm-ig terjedő nagyságú távolság van. Ezt interocclusalis térköznek nevezzük. Az alsó és a felső állcsont két kiválasztott pontja között nyugalmi helyzetben függőlegesen mért távolságot fiziológiai harapási magasságnak nevezzük, mivel ez az izmok élettani ( fiziológiai) működésétől függ, szemben a centralis occlusióban mérhető fizikai harapási magasságga , amelyet az antagonista fogak rágófelszínei közötti mechanikus érintkezés , vagyis fizikai tényező határoz meg. A centralis occlusio az állkapocsnak az a helyzete, amelyben az állkapocsízületi fejek az ízvápában mind a két oldalon centralis relációban vannak, és az alsó és a felső fogak rágófelszíne sok ponton érintkezik egymással.  Jellemző rá, hogy szabályos fogazat esetén ebben a helyzetben a felső frontfogak kissé előbbre állnak és fedik az alsókat. A frontfogak közötti centralis occlusiós érintkezés úgy jön létre, hogy az alsók éle a felsők szájpadi felszínére harap. Ezt a viszonyt normális túlharapásnak nevezzük.

Állkapocsmozgások

Az állkapocs felső állcsonthoz viszonyított elmozdulásainak egy része úgy zajlik, hogy közben az alsó és a felső fogak rágófelszíne között van érintkezés. Ezeket kontakt mozgásoknak is nevezzük. Más esetekben a mandibula eltávolodik a maxillától, és ezáltal az antagonista fogak érintkezése is megszűnik. Ezek az elmozdulások szabad mozgások, amelyeket, ha elérik a koponya anatómiai felépítése miatti elmozdulási lehetőségek határait, akkor határmozgásoknak nevezzük. A mandibula két fejének a középpontja (condyluspontok), vagy ún. ectocondylare-pontok, valamint az alsó középső metszőfogak élét összekötő egyenesek és a fej szimmetriasíkjának (mediansagittalis sík) metszéspontja, az ún. symphysispont. Ez a három pont kb. 10cm-es oldalméretű egyenlő oldalúháromszöget alkot. Ezt a háromszöget Bonwill-féle háromszögnek nevezzük. A mandibulamozgások modellezésekor e háromszög három sarokpontjának a fej szimmetriasíkjához (mediansagittalis síkhoz), az occlusiós síkhoz( rágósíkhoz) és az orbitalis síkhoz (frankfurti horizontális) viszonyított elmozdulásait szoktuk vizsgálni és adott esetben (pl. artikulátorban) utánozni. A frankfurti horizontális (képzeletbeli sík), amelyet a koponyán a két oldalon a külső hallójárat bemenetének függőleges (álló) testhelyzetben legmagasabban lévő pontja (porion) és a bal oldali szemüreg csontos szélének legmélyebben lévő pontja (orbitale) határoz meg.

Nyitó-záró mozgás  (abductio, adductio):

A szájnyitás szimmetrikus mozgás. Első felében az alsó fogak körív mentén mozogva távolodnak a felsőktől, miközben a kétoldali ízületben a fejecsek  a képzeletbeli haránttengely körül előreforogva az ízületi árokban maradnak. A mozgásnak ez a formája kb. addig tart, amíg az alsó és a felső metszőfogak éle egymástól  18-20mm-re el nem távolodik. Ezt a mozgást az állkapocs zsanérmozgásának is szokták nevezni, mivel(pl.ajtónyitásnál) egyetlen és helyben maradó tengely körül történik. A zárómozgás alkalmával a nyitásétól csak előjelében különböző mozgások zajlanak, vagyis az ízületi fej hátrafelé és felfelé siklik és a haránttengely körüli forgás is hátrafelé történik. A nyitó-záró mozgás geometriailag is leírható, ehhez a modellezéshez okkludorra vagy artikulátorra  van szükség, amelybe a gipszmintákat belegipszelik. A készülék segítségével  azután utánozhatók az alsó és a felső fogaknak az állkapocsmozgások során bekövetkező egymáshoz viszonyított elmozdulásai.

Előretolás(protrusio,propulsio), visszahúzás(retrusio,repulsio):

A szájnyitáskor kezdetben csak forgómozgás történik az ízületben, előretoláskor viszont a forgó és a sikló mozgás kezdettől fogva kombináltan zajlik. Ez is szimmetrikus mozgásforma. A fogérintkezések közül a propulsiókor különös jelentősége van a frontfogérintkezéseknek. Míg az állkapocs hátsó részén a kétoldali ízületi fej előremozgásának pályáját az ízületi domborulat (tuberculum articulare) határozza meg(„vezeti”), addig elől az alsó metszőfogak éle a felső metszők szájpadi (palatinalis) felszínén csúszik előre. Azt a pályát, amelyen a propulsiókor az ízületi fejek haladnak, nyílirányú fejecspályának (condylus-sagittalis pályának), amelyen pedig a metszőfogak (mivel ezeken van a Bonwill-háromszög elülső pontja, a symphysispont), nyílirányú symphysispályának (sagittalis symphysispályának) nevezzük. Ily módon a mandibula hátsó részén ízületi vezetés, elülső részén frontfogvezetés valósul meg.

Oldalmozgás( lateralpulsio vagy laterotrusio):

Az oldalmozgás az állkapocs legbonyolultabb mozgásformája, amelynek során a kétoldali ízület működése alapvetően eltér egymástól. Ez aszimmetrikus mozgás. A két irányban végzett mozgás egymás tükörképe. Az állkapocs oldalra mozdítása végezhető zárt és nyitott szájjal is. Azt az oldalt, amerre a mandibulát toljuk, munkaoldalnak szoktuk nevezni, mivel az oldalra tolás célja a rágás, vagyis a munkavégzés. Megkülönböztetésül az ellenoldalt balanszoldalnak nevezzük, mivel ennek ilyenkor a szerepe az egyensúly biztosítása. A mandibula oldalra mozdításakor a munkaoldalon az ízületi fej az árokból nem mozdul ki, csak meglehetősen bonyolultan három tengely körül forog.

Centralis occlusiós érintkezés:

Az őrlőfogak rágófelszínén lekerekített csúcsú csücskök és közöttük barázdák ( sulcusok vagy fissurák), valamint gödrök vannak. A rágófelszínnek egy további jellegzetes eleme a zárléc, amely az egy fogíven belüli szomszédos fogak közötti találkozás tájékán a rágófelszín mesialis és distalis peremét alkotja. Az állkapocs zárásakor az antagonista fogak közötti érintkezések a csücsöklejtőkön és gerinceken, valamint a záróléceken jelennek meg. Az alsó és a felső fogak centralis occlusiós illeszkedése olyan, hogy az alsó őrlők buccalis csücske a felső őrlők központi barázdája körüli csücsökgerinccel , a felső őrlők palatinalis csücske pedig az alsó őrlők központi barázdája körül érintkezik az alsó foggal. Ebben a viszonyban az alsó buccalis és a felső palatinalis csücsök közötti érintkezés döntő szerepe, hogy megtartsa a két állcsont közötti függőleges távolságot ( az ún. fizikai harapási magasságot). Ezért ezeket a csücsköket tartócsücsköknek is nevezzük. A felső buccalis csücsök és az alsó lingualis csücsök mint támfalak oldalról megtámasztják a két nagy tartócsücsköt, és ezzel biztosítják, hogy a rágófelszínek, mint fogaskerekek illeszkedjenek egymásba. ezért ezeket a csücsköket támasztócsücsköknek is nevezzük. Az alsó és felső fogak közötti centralis oclusiós érintkezések alapvető jelentőségűek abban, hogy a rágókészülék egyes részei ( fogak tartószerkezete, rágóizmok, állkapocsízület) az alsó és a felső fogsorok összeszorításakor egészséges terhelésnek legyenek kitéve. Ha kis-vagy nagyőrlők hiányoznak, akkor nem biztonságos a támaszkodás. A molárisok tájékát tehát funkciójuk miatt támasztózónának is nevezzük.

Centralis occlusiós helyzet meghatározása:

A harapásvétel: 

Azt a műveletet, amelynek célja a fogak vagy az állcsontok egymáshoz viszonyított térbeli helyzetének meghatározása, harapásvételnek nevezzük. Harapásvételre mindig szükség van a fogművek készítése során. Ha a még meglévő fogak száma és a fogíven belüli elhelyezkedésük  biztosít annyi és olyan  érintkezést az antagonista fogívek között, hogy az egyértelműen meghatározza az állkapocs centralis occlusiós helyzetét, akkor elegendő az egyszerű harapásvétel. A részleges vagy teljes foghiányok esetén a harapásvételhez ún. harapási sablonra van szükség.

Egyszerű harapásvétel: 

Ehhez olyan anyagot használunk, amely plasztikus állapotban szájba tehető és ott képes megszilárdulni úgy, hogy közben felvegye és megőrizze a fogak lenyomatát. Erre leggyakrabban viaszt használunk.
Harapási sablon: Olyan segédeszköz, amelyet általában a fogtechnikai laboratóriumban készítenek el, de elkészíthető a rendelőben is. Két részből áll: alaplemezből és viaszsáncból. Az alaplemezt úgy alakítják ki, hogy az pontosan illeszkedik a fogatlan állcsontrészletekre mind a szájban, mind pedig az állcsontok gipszmodelljein. Az alaplemezre a hiányzó fogak helyén viasz kerül, ami helyettesíti a hiányzó fogmedernyúlványt és fogakat. A fiziológiai és fizikai harapási magasság közötti különbség a frontfogak tájékán átlagos esetben 2 mm-re tehető. Ha tehát nyugalmi helyzetből kiindulva az állkapcsot addig záratjuk, amíg a frontfog tájékon mérve 2 mm-rel közelebb nem kerül a felső állcsonthoz, akkor meghatározzuk a centralis occlusiót. A harapási sablonokkal ezt a helyzetet kell rögzíteni.

Centralis occlusio meghatározása harapási sablonnal részleges foghiány esetén : 

Első lépésként lemosható festékkel(pl. filctollal)meg kell jelölni egy-egy jellegzetes pontot az alsó és a felső állcsonton annak érdekében, hogy meg tudjuk mérni a harapási magasságot. A felső állcsonton a subnasalét ( orralap-pont), az alsón a gnathiont( állcsúcspont) szoktuk berajzolni. Ezután a pácienssel együttműködve beállítjuk a nyugalmi helyzete, és megmérjük a subnasale és a gnathion közötti távolságot, a fiziológiai harapási magasságot. Ebből 2 mm-t levonunk, ez lesz a fizikai harapási magasság. Ezután a sablonokat a szájba helyezzük, és az állkapcsot záratjuk. A viaszsáncokat addig kell viaszkéssel faragni, amíg az occlusiós felszíneik a fizikai harapási magasságban nem találkoznak. Ezután az alsó és a felső viaszsáncot a szájban egymáshoz kell rögzíteni meleg viaszkéssel, vagy fém kapcsokkal.

Centralis occlusio meghatározása harapási sablonnal teljes foghiány esetén :

Teljes fogatlanság esetén meg kell állapítani az alsó és felső fogak rágófelszínének találkozási síkját, a rágósíkot, továbbá az arc formájának és az ajkak beszéd és mosolygás közbeni elmozdulásainak figyelembevételével a hajdani fogak formai és méretbeli jellegeit is. Egyszerű ( kézi ) harapásvétel : Fogatlanság esetén is a nyugalmi helyzetből indulunk ki. Itt is az állkapocs centralis relációba vezetésével és a subnasale-gnathion pontok távolságának mérésével állítjuk be az állkapocs centralis occlusiós helyzetét. Elsőként a felső harapási sablont a szájba illesztjük, és ellenőrizzük a viaszsánc rágófelszínének helyzetét és lefutását (rágófelszín-ellenőrző eszközzel). A felső viaszsáncot úgy kell befaragni, hogy nyitott szájjal és nyugalmi ajaktartással a frontfogtájékon kb. 1 mm-nyi látsszon ki a viaszból, és rágófelszínének lefutása  legyen párhuzamos a két pupillát összekötő egyenessel és a Camper-féle tragus(fülcsap)-orrszárny vonallal. Ezután az alsó viaszsánc rágófelszínét párhuzamosítjuk a felsőével, addig, amíg az állkapocs centralis relációs helyzetében a sablonok összeérintésekor a subnasale-gnathion távolság meg nem felel a fizikai harapási magasságnak. Ezután a viaszsáncokat rögzítjük(az előbb említett módon). Eszközös vagy támasztócsapos harapásvétel : Lényege, hogy a felső harapási sablon alaplemezére rögzített hegyes végű, rajzolásra is alkalmas csap(rajzolószeg) az alsó sablonra rögzített lemezre( rajzolólap) támaszkodik, amikor az állcsontok közötti távolság megfelel a fizikai harapási magasságnak. A rajzolólapot valamilyen festékkel bekenik, és megkérik a beteget, hogy csúsztassa előre-hátra, jobbra-balra állkapcsát. Ennek következtében a lapon megjelennek a mandibula horizontális mozgásainak jellegzetes pályái, az ún. nyílhegy- vagy gótív-rajzolat, amelynek a csúcsa jelöli a centralis relációs helyzetet. A harapási sablonokat úgy kell egymáshoz rögzíteni, hogy a támasztócsap a nyílhegy csúcsán legyen. Ez után következik a fogak méretének és a frontfogak vestibularis felszíne helyzetének meghatározása. A viaszsáncok labialis felszínét addig formáljuk, amíg az a természetes ajaktartáshoz megfelelő támaszt nem nyújt. végül a sánc labialis felszínére berajzoljuk az arc függőleges szimmetriatengelyének a helyét, a középvonalat, az orrszárnyak külső szélét érintő orrszárnyvonalat, végül a mosolygásra széthúzott felső ajak szélének a helyét (mosolyvonal). Az orrszárnyvonalak közötti távolság alapján a fogtechnikus ki tudja választani a páciens arcméreteihez illeszkedő fogszélességet és a mosolyvonal alapján a megfelelő hosszúságú fogakat. A műfogak kiválasztásához a technikusnak szüksége van a fogszínre.

Gipszokkludor : 

A modelleket is magában foglaló olyan gipszblokk, amelynek a fogívek folytatásába eső gipsznyúlványa van,a nyúlványokon olyan bevágásokkal és kiemelkedésekkel, amelyek az alsó és felső modellt tartalmazó részek egyértelmű összeillesztését biztosítják. Ezzel semmiféle mozgás nem utánozható, csak a centralis occlusiós helyzet.

Zsanéros okkludor :

Olyan eszköz, amelynek egy tengely körüli mozgást lehetővé tevő két nyúlványa van. A modelleket centralis occlusiós helyzetben összeillesztve a két nyúlványhoz gipszelik hozzá. A készülékben a zsanértengely az állkapocs nyitó-záró mozgásának haránttengelyét képviseli.

Ízületes artikulátor :

Olyan eszköz, amelyben a begipszelt modellek minden olyan irányban elmozdíthatók, amilyen irányban a fogívek egymáshoz viszonyítva élőben elmozdulnak. Azokon a fogműveken, amelyeket valamilyen okkludorban készítettek, csak a centralis occlusiós érintkezések lehetnek pontosak, az artikulátorban készítetteken azonban az antagonista fogak egymáson való elcsúszásának pályái is pontosan, az egyénre jellemző módon kialakíthatók. Ahhoz, hogy ez valósághű legyen, az artikulátorban is valósághűen kell a mintákat rögzíteni. Ez arcív segítségével lehetséges.

Arcív :

A fogaknak a forgástengelyhez való viszonya a valóságban az arcívvel határozható meg. Ez olyan eszköz, amelynek szokásos formájában a condyluspontokra irányítható két karja, egy orbitalis-pont-mutatója és a fogakra illeszthető harapási villája van. Ennek segítségével gipszelhetők be a minták valósághűen az okkludorba, vagy az artikulátorba.