(1902 - 1983)

Felsőrácegrespusztán született, 1902. november 2-án. Apja Illés János uradalmi gépész, anyja Kállay Ida.

A gimnázium alsó osztályait több helyen végezte; előbb Dombóváron (1913-14), majd Bonyhádon (1914-16), majd szülei 1916-os válása után, mikor anyjával a fővárosba költözött, a budapesti Munkácsy Mihály utcai gimnázium (1916-17) következett. 1917-től az Izabella utcai kereskedelmi iskola tanulója, 1921-ben érettségizett. 1918-19-ben részt vett a baloldali diák- és ifjúmunkás-mozgalomban, ott volt a románok elleni szolnoki csatában.

1920. december 22-én jelent meg első verse (El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában.

1921 őszétől a budapesti egyetem magyar-francia szakos hallgatója volt. Illegális tevékenységéért várható letartóztatása elől 1921 végén emigrált, 1922. áprilisában Párizsba érkezett. Alkalmi állások után könyvkötő-műhelyben dolgozott. Részt vett az emigráns magyarok szakszervezetének és különféle munkásmozgalmi művelődési köröknek munkájában. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt. Megismerkedett a francia avantgárd vezető művészeivel, többükkel életre szóló barátságot kötött.

1923-ban első cikkeit, fordításait az Ék és a Ma közölte. 1926-ban amnesztia nyomán hazatért. Fő fóruma a Kassák által szerkesztett Dokumentum, majd a Munka.

1927-től a Phőnix Biztosító Társaság hivatalnoka. 1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban. 1928-tól már költőként is rendszeresen jelen volt.

1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát; ebben az évben, majd 1933-ban, 1934-ben, 1936-ban Baumgarten-díjat kapott. 1934-ben az első írókongresszusra való meghívás alapján hosszabb utazást tett a Szovjetunióban. 1934-től a Válasz munkatársa is volt. 1937-ben a Márciusi Front egyik alapítója.

1937-től a Nyugat társszerkesztője; a Nemzeti Bank sajtóreferense. 1938-ban elvált Juvancz Irmától. 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát. Babits halála után 1941-ben a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője.

1944. március végétől vidéken és Budapesten bujkált. 1945-ben nemzetgyűlési, majd rövid ideig országgyűlési képviselő. 1946-ig a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője. 1946-1949 között a Válasz szerkesztője. 1948-tól visszavonult a közélettől (1956. október 31-én beválasztották a Petőfi Párt Irányító Testületébe).

Élete utolsó évtizedeiben munkásságáért sorra jutalmazták hazai és külföldi kitüntetésekkel. 1948-ban, 1953-ban és 1970-ben Kossuth-díjat, 1950-ben József Attila-díjat kapott. 1966-ban a Le Grand Prix International de Poésie jutalmazottja. 1970-ben Herder-díjat, 1971-ben az Ordre des Arts et des Lettres „parancsnoki fokozatát”, 1972-ben a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, 1977-ben a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét, 1978-ban a Prix des Amitiés Françaises díjat, 1981-ben a Mondello-díjat, 1982-ben a Magyar Népköztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendjét kapta.

1945-1949 között az MTA tagja volt; 1989-ben visszaállították MTA tagságát.

1983. április 15-én Budapesten halt meg.

Illyés Gyula a huszadik századi magyar irodalomtörténetnek, irodalmi életnek - Babits mellett - legfontosabb alakja. Nem lehet véletlen, hogy Babits őt jelölte ki a Nyugat örökség folytatójának. Párizsi évei alatt - francia nyelvű avantgárd verseivel - az avantgárd antológiák szerzője lesz. A francia fővárosban szerzett baloldali és nemzetközi kapcsolatai szerény védettséget biztosítanak számára a kommunista diktatúra időszakában. Hazatérése után felméri, hogy a Trianon utáni Magyarországon az internacionalista avantgárd nem felel a nemzet kérdéseire. Miközben a Puszták népével a népi írók mozgalmának egyik vezetője lesz, a Nyugat vezető munkatársa is, aki a kölcsönös kirekesztés időszakában - a vitát is vállalva - tesz hitet az egységes nemzeti irodalom mellett. Az ő nevéhez fűződik az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról. Élete utolsó évtizedeiben az ötágú síp megszólaltatásán, az anyaországi és a határon túli magyarság szellemi és kulturális egységének megteremtésén fáradozott.

Lírája az avantgárd igézetében indul, de - főleg expresszionista és szürrealista - kifejezésmódja gyakran ötvöződik tárgyias elemekkel is. Első két verskötete (Nehéz föld 1928; Sarjúrendek 1930) szabad verseinek sodró pátoszában az avantgárd hatás már a kikristályosodott új látásmód és mondanivaló szolgálatába áll. Meghatározó élménye a táj, „ősei hona”, a „százados szelíd szegénység” sorsvállalása, „testvér összetartásra” nevelő ereje, a kétkézi munka teremtő hatalma, történelmi múltunk intelme, a „bitorolt föld” és „Dózsa György sercegő bőrének” emléke.

A 30-as évek elejétől költészetének legerőteljesebb vonulata végleg egy sajátos lírai realizmus: verseiben a tárgyak és személyek legtöbbször eredeti funkcióikban, összefüggéseikben, eredeti cselekvésekkel, valóságos térben és időben jelennek meg; a vers minden atomja a valóság logikája szerint kapcsolódik egymáshoz, s áll össze. A súlyos társadalmi bajok, a „nem menekülhetsz” közösségi küldetéstudata és irodalmunk hagyományai együttesen késztették az avantgárdtól elfordulva a tárgyiasan életközeli líra művelésére.

Ugyanez vezette a költői epika megújításában. Egymást követő elbeszélő költeményeiben (Három öreg 1931; Ifjúság 1932; Hősökről beszélek 1933) a gyermek- és ifjúkori emlékek idézése, az idill és tragikum egysége összetettségében is reménykedő forradalmi jövőképet ad. A Három öreget Babits méltatta: „A nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba: nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság, a százados lelki szegénység szelleme. Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni, anélkül, hogy a kultúrát megtagadná, és a kultúráé, anélkül, hogy a népet.”

Ars poeticája valósul meg prózai írásaiban is. Az Oroszország 1934 szovjetunióbeli utazásának élményszerű leírásában „az emberiség jövendőjének problémáját” vizsgálja.

A Puszták népe 1936 az irodalmunkból addig hiányzó „népréteg lelkületét” és életét ábrázolja szociográfiai, önéletrajzi és szépirodalmi elemek művészi összeszövésével. „A Puszták népe bekerült a század legfontosabb epikai alkotási közé. Irodalmi szociográfia, szabatos társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel átszőtt önéletrajz is. Amit a szerző leírt, azt gyermekkorában közvetlenül is átélte. Tárgyiasság és személyesség szétbonthatatlanul egymásra rétegződik. Bármily hihetetlennek tűnik is ma, a kortársak számára puszta tényanyagával is felfedező könyv volt e mű. A magyar társadalom olyan tömegeiről - a nagybirtok cselédeiről - hozott híradást, amelyről a közvélemény semmit sem tudott. Az ő mérhetetlen kiszolgáltatottságuk, a cselédsorsnak a 20. században már elfogadhatatlan embertelensége sokakat döbbentett rá a társadalom radikális megváltoztatásának szükségességére. Az elbeszélt sorsképlet a változatlanságot, az életforma merev állandóságát hangsúlyozta, az életrajz szintjén azonban mégis van változás: lehetővé válik a kiemelkedés. Ez azonban nem eredményként, hanem problémaként épült a műbe. Aki kivált, az el szokta veszíteni kapcsolatát a pusztaiakkal. A hűség, a visszatalálás az elbeszélő fontos gondja, s Illyés egész harmincas évekbeli munkásságában is központi kérdés.” (Vasy Géza)

A Petőfi 1936 a mindenekfölött vállalt költőelőd életének és munkásságának, a forradalmárlét szépségeinek és veszélyeinek elemzése.

Szálló egek alatt 1935 és Rend a romokban 1937 című versesköteteiben értelmileg is megalapozódik illúziótlan, de rendíthetetlen hűsége a szegények, az alul levők világához és jobbító szándékaihoz. Szatíra, irónia, vallomás és tényrögzítés kavargó együttese ekkori lírája, amelyben a háború közeledtével és kitörésével a vezérszólam a „hűtlen jövő” miatti keserűségben is a humánum hite és óvása (Külön világban 1939; Egy év 1945).

Esszéiben, tanulmányaiban, kritikáiban szintén erről szól; Kora tavasz 1941 című regénye az 1918-19-i forradalmi kort idézi; első drámája, A tű foka 1944 a néphez való hűség legjobb megoldását keresi. Háborús évekbeli egyéb munkásságával is a széles nemzeti összefüggés megteremtésére törekszik legalább a szellemi ellenállás szintjén (a Magyar Csillag szerkesztési elve és gyakorlata, a Babits emlékkönyv és A francia irodalom kincsestára összeállítása, műfordításai).

A háború utáni újjáépítéssel és társadalmi átalakítással eleinte konkrét mozzanatokban is azonosul (Megy az eke, Amikor a Szabadság- hídra a középső részt fölszerelték); 1946-ban filozófiai igényű gondolatisággal vet számot a történelmi haladás törvényeivel, s tesz hitet mellette még akkor is, ha ez szükségképpen áldozatokkal jár, mert „nincs visszafelé út” (A reformáció genfi emlékműve előtt). Ekkor fejezte be a háború éveiben elkezdett Hunok Párisban című regényét (1946). Egyik mintapéldája ez annak a komplex prózaírói ábrázolásmódnak, amelyben egyszerre van jelen a külső történések egyidejű lelki lenyomata és kellő időtávlatból való átértékelése, új összefüggésekbe rendezése; a mű így személyiségrajz, „nevelődési regény”, egyben korkép, eseménytörténeti tabló és nagyszabású szellemi korrajz is.

Az évek teltével csalódottan látta, hogy a szocializmust ígérő hatalom kirekesztette a népet az országformálásból (Egy mondat a zsarnokságról [1950], 1956). Lírai kötete hosszú évekig nem jelent meg, más műfajokban az egyszerű dolgos emberek, a hétköznapi munka nemzetfenntartó erejéről szólt (Két kéz 1950), és különféle áttételekkel azt az alapigazságot fogalmazta meg, hogy „semmiféle szabadság nincs a nép közvetlen részvétele nélkül”.

Drámaírói munkássága ekkor kezdett kiteljesedni, mindenekelőtt a nemzeti történelmi önvizsgálat drámatípusával (Ozorai példa 1952; Fáklyaláng 1953), középpontban az intelemmel, hogy a vezetők és vezetettek viszonya meghatározza a nemzet és a haladás ügyének sikerét.

A nehéz évek művészileg serkentők voltak: a Kézfogások 1956 nagy versek sora, köztük a nép megszólalási jogát elementáris erővel hirdető Bartókkal.

Az Új versek 1961 az öregedés, a visszatekintő számvetés és a halállal való szembenézés tárgyköreit hozza.

A Dőlt vitorla 1965 és a Fekete-fehér 1968 verseitől a tárgyiasság még jobban átitatódik filozofikummal, a képzettársítások nagyobb ívűek. E jelentős kötetek azt is bizonyítják, hogy Illyés nem csak a társadalmi kérdésekkel foglakozott lírájában, hanem minden emberi témával - szerelemmel, természettel, a halállal -, változatos műformákban és hangon (Testvérek, Szekszárd felé, Kháron ladikján, Mert szemben ülsz velem..., Félelmetes és varázslatos).

Gyorsan sorjázó drámáinak egyik vonulata változatlanul a nemzeti történelmi sorsfordulók tanulságait kutatja (Dózsa György 1956; Különc 1963; Malom a Séden 1963); a másik a historikus keretben a múlt és a jelen fájó tanulságai nyomán a hatalom és erkölcs viszonyát vizsgálja (Kegyenc 1963; Tiszták 1971). Jelentős írói tette a népi komédia megújítása és továbbfejlesztése: a komikumba egyre több bölcseleti mondandót sűrít (Tűvétevők 1953; Bolhabál 1966; Bölcsek a fán 1972; Bál a pusztán 1972; Homokzsák 1979).

A szépprózában szintén a folytatva megújulás útját járta mindvégig. A Kháron ladikján 1969 című esszéregénye műfajilag is eredeti, mély és bátor szembenézés azzal az ellentmondással, hogy „életünk öröklét igényű” a mulandóságban is. Az Ebéd a kastélyban 1962, a Beatrice apródjai 1979 és a befejezetlenül maradt A Szentlélek karavánja 1987 regénysorában vissza-visszatér, új élményrétegeket is bevonva, önéletrajzi műveinek világához.

Szépirodalmi munkássága mellett élete végéig jelentősek más műfajokban való megszólalásai: esszéi, tanulmányai, naplójegyzetei, interjúi és műfordításai, népmese-feldolgozásai is. A Pusztulás 1933 a szociális kényszer miatt bekövetkező népességfogyás drámai rajza, mely közvetlenül is inspirálta a népi írók mozgalmának kibontakozását. Irodalmi esszéiben elsősorban a kortársakról (Babits, Kosztolányi, Németh László, Nagy Lajos, Szabó Lőrinc) vallott ihletetten, illetve a francia irodalom klasszikusaival (Molière, Racine, Baudelaire) foglakozott. A Hajszálgyökerek 1971 központi kérdése a nemzeti érzés jogossága, a nemzetért való felelősség.