A NYILVÁNOSSÁG TÁRSADALMI SZEREPE, TÖRTÉNELMI ALAKULÁSA ÉS FAJTÁI:
(Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása c. munka alapján)

A nyilvánosság történetisége:
Történelmi tanulmányainknak köszönhetően közismert, hogy minden társadalom kialakította a nyilvánosság valamilyen színterét. A görögöknél pl. az agóra, a rómaiaknál a fórum volt a nyilvánosság fő csatornája.
Az európai középkorban nem létezett a magánjogilag rögzített státus, amelyből a magánszemélyek valamilyen nyilvánosságba mintegy előléphettek. A nyilvánosság e korban uralkodó típusa a „reprezentatív nyilvánosság” volt. A feudális rendi viszonyok között a társadalmi státusz az egyén minden vetületét meghatározta. Így nem a magánélettől elválasztott terület, hanem státusz-ismertetőjegy a felsőbbség nyilvános képviselete, távolságtartásának és uralmának hangsúlyozása a nép előtt, amely a személy jelképeihez van kötve, pl. hatalmi jelvényekhez, habitushoz, köszöntési formához, retorikához, azaz a „nemes viselkedés” szigorú kódexéhez.
Habermas szerint a polgári nyilvánosság kezdete a XVII. sz. végére tehető, amikor jelentős változások játszódtak le Európában, ekkor vált ketté a politikai állam és a polgári társadalom. A modern értelemben vett nyilvánosság csak a tőkés, ill. kistulajdonosi árutermelésen és cserén alapuló magánszféra keletkezésével, annak részeként jön létre, amikor a közönséggé szerveződő magánemberek megkísérlik elérni a magánszférát érintő döntések és információk nyilvánosságát, vagyis elérik, hogy a kormányzati tevékenység nyilvános kommunikáció és vita tárgya legyen.

Habermas szerint a polgári nyilvánosság 3 alapintézménye:
a kávéház, a szalon, és a tudós társaság, amelyek a kulturális élet tartópilléreivé váltak. Jelentőségüket elsősorban az adja, hogy feloldották a rendi különbségeket, megszüntették bizonyos témák tabu- jellegét, és ez által utat nyitottak a kultúra árúvá válásának. Ezek a fórumok elvileg bárki számára hozzáférhetők voltak, így a demokrácia műhelyeiként is funkcionáltak.

A nyilvánosság kommunikációs rendszere:
(Angelusz Róbert: Kommunikáló társadalom c. könyve alapján)

Angelusz Róbert kutatásai alapján ismerjük leginkább, hogy milyenek napjainkban a társadalmi nyilvánosság kommunikációs csatornái, és ezek a csatornák hogyan illeszkednek az egységes kommunikációs rendszerbe.
Az ismeretek egyik csoportjába a közösség által a szocializációs folyamatban elsajátított ismertek tartoznak, amelyek a tevékenységek reprodukciójához és a világba való eligazodáshoz szükségesek. Ha a társadalom gyors belső változásoknak van kitéve, ha nyitottsága miatt életét távoli események befolyásolják, megnő az olyan ismeretek jelentősége, amelyekre az emberek a szocializáció során nem készíthetők elő, amelyekre mindig autonóm módon kell reagálniuk.
A közlési eszközök, köztük a nyilvános csatornák rendszerré szerveződésének alapfeltétele a tömeges információszükséglet, melynek fő forrása az ember és a környezet viszonyában beálló változás.

Az információszükségletek felkeltésében fontos szerepet játszik:
1.    Az esemény rendkívülisége, azaz minél inkább eltér egy esemény vagy jelenség a megszokottól, az elvárhatótól, annál inkább magára irányítja a figyelmet.
2.    Az érintettség, mely lehet érzelmi és kognitív (ismereti) jellegű, de irányulhat közvetlenül az érdekekre is.
Kognitív érintettségről beszélünk, ha az esemény és a róla alkotott információ ismereteinkhez, érdeklődésünkhöz közel álló, számunkra jelentős témát érint. Vizsgálatok igazolták, hogy elsősorban a kialakult nézeteket alátámasztó, megerősítő információk befogadása hatékony.
A korábbi nézeteknek ellentmondó kevésbé eredményes. Ezért a hétköznapi tudat számos, egymásnak ellentmondó elméletet is tartalmaz. Ha azonban szembesülnek egymással, a kognitív disszonancia szükségletet kelt olyan információk iránt, amelyek az adott helyzetben a legalkalmasabbak a kognitív feszültség csökkentésére.
(kognitív disszonancia: Ez a fogalom egy feszültséget takar, amely két tudatosuló, de ellentétes motiváció egyidejűségéből keletkezik, s amelyet a lelki egyensúly érdekében az egyénnek valahogyan fel kell oldania. Ezért lehetséges, hogy ugyannak a dolognak többféle olvasata is lehetséges, és ki- ki a maga szociális, kulturális, pszichológiai hátterének megfelelően, a már kialakult világképébe, értékrendszerébe igyekszik belerendezni, ahhoz hozzáigazítani, azzal összhangba hozni az új információkat.)

Önmagában tehát nem elég az esemény rendkívülisége. Fontos, hogy a publikum számára nagy jelentősége legyen, azaz minél szélesebb társadalmi rétegek érdekévé váljon az információk nyilvánossá tétele. A hírek hallatán működésbe lépnek a köznapi gondolkodás sémái. A távoli események – bármilyen rendkívüliek is – csekély információszükségletet váltanak ki.

Az információszükséglet és az események távolsága tehát egyenes arányt mutat, vagyis megállapíthatjuk, hogy a hírszükséglet akkor válik erőteljessé, tömegméretűvé, ha:
-    az ember közvetlen környezete viszonyában beálló változásról van szó,
-    ha az esemény váratlan és újszerű,
-    ha tömeges érintettséggel jár együtt.

A hír aktualitása:
Össztársadalmi szinten annál nagyobb a hír aktualitása, minél erőteljesebb az információ iránti hírszükséglet. A lényeges információk – sajnos- nem minden esetben válnak a tömeges hírszükséglet részévé. A média- szakemberek szerint a periodicitás, azaz a gyakori ismétlődés növeli az információszükségletet, ébren tartja az aktualitást. „az egyszeri hír nem hír”. Jó példa erre bizonyos reklámok örökös ismétlődése is.

Angelusz Róbert Habermas okfejtése nyomán magyarázza a nyilvánosságot. Kettejük szerint a nyilvánosság politikai töltésű kategória, mert egy társadalmi rendszerről sokat mond, hogy milyen a nyilvánosság struktúrája, mekkora a különböző témák nyilvánossága, és hogy milyen a tájékoztatás iránya. Az antidemokratikus rendszerek kizárólag az egyirányú, felülről lefele tendáló információáramlást preferálják, a demokráciákban viszont természetes dolognak számít a hírek oda-vissza áramoltatása, az információcsere, és nem idegenkednek a vitáktól sem.
Ha a kulcsfontosságú témákban az információcsere nem következik be, akkor az adott társadalom nyilvánossági foka alacsony szintű. Az erősen hierarchizált, antidemokratikus társadalmakban a nyilvánosság mindig tartalmazza az egyenlőtlenség mozzanatát. A különféle társadalmi rétegek, csoportok, lobbik orientálódása között óriási különbségek lehetnek. Már az információszükséglet tudatosításában is eltérőek az esélyek. A médiahatalom csúcsain nagyok az előnyök, a peremhelyzetűeknél a hátrányok.
Ennek nagyon súlyos következménye, hogy kialakul a manipulálók és a manipuláltak kasztja.

A nyilvánosság és az információáramlás vertikális és horizontális pályái:
Angelusz Róbert szerint a nyilvánosság kétszintű kategória:
1)    A nyilvánosság formai oldala: megmutatja, hogy a közéletileg fontos és aktuális kérdésekből mi a megközelíthető.
2)    A nyilvánosság tartalmi oldala: a megközelített, megismert közérdekű információk publikussá, nyilvánossá tétele. Vagyis arra is kiterjed, hogy mi az, ami egyáltalán nem kap publicitást.
Az információáramlás lehetséges csatornái:
1.    Személyes kommunikációs csatornák
2.    A szervezett, intézményesített kommunikációs csatornák
3.    Tömegkommunikációs eszközök (a média élhet és visszaélhet az információkkal. Nemcsak a kibocsátott, hanem a visszatartott információ is hatalmat biztosít a számára.)
A szervezett- intézményesített- kommunikációs csatornák közül a legjelentősebb a közönség széles rétegeit megcélzó tömegkommunikáció, amely formailag nyilvános, tartalmilag viszont egyáltalán nem biztos. A média közismert, hogy visszaél, visszaélhet az információkkal. Nemcsak a kibocsátott, hanem a visszatartott információ ugyancsak hatalmat biztosít számára.

A nyilvánosság és a közvélemény a társadalmi kommunikáció legalapvetőbb kategóriái:
Fontos, és lényeges, hogy tisztázzuk mi nem közvélemény. Angelusz Róbert szerint a közvélemény a szabad, autonóm egyének aktív, tudatos viszonya a hatalmi (kormányzati és más politikai) döntésekhez, és e viszonyulás tömegméretűvé szélesedő véleményként történő kifejezésre juttatása közvetlen, vagy közvetett módon.
A közvélemény kialakulása szempontjából létfontosságú, hogy a potenciális közönség tényleges publikummá váljon. Ennek alapfeltétele, hogy a hírszükséglet feszültség alatt álló rendszerként funkcionáljon. Ezt a keletkezett feszültséget az aktuális információ vezeti le. A hírszükségletet előidéző és gerjesztő tényezők közül az egyén társadalmi helyzete, érintettsége (érdekeltsége), a hír újszerűsége és aktualitása érdemel kiemelést.

A közvélemény alakulása szempontjából nagyon fontos kiemelni, hogy a hírforrás honnan származik. Ha az információ egy általam jól ismert, a közvetlen környezetemhez tartozó, szavahihető személytől, vagy egy régóta hitelesnek tartott orgánumtól származik, akkor könnyebben meggyőzhető vagyok.

A közvélemény kialakulásának társadalmi feltételei a következők:
-    a szabad individuumok szabad viszonyulásának lehetősége az eseménykehez,
-    a gondolkodás – és véleményszabadság szekuralizálódása,
-    a polgárság NYILVÁNOS fórumainak létrejötte,
-    a polgári társadalom és a politikai állam szétválása.
Az utolsó két feltétel hatványozottan jelzi a közvélemény és a nyilvánosság szoros együttműködését.

A közvélemény alapja a társadalom hármas tagozódása:
-    az uralmon levők és a hozzájuk csatlakozó igazgatási apparátus emberei,
-    a politikával hivatásszerűen nem fogalakozó, de aktívan politizáló réteg,
-    a NYILVÁNOS kommunikáció lehetőségeivel csak formálisan rendelkezők, de gazdasági és kulturális hátrányok következtében véleménynyilvánításra képtelen társadalmi réteg.
A közvélemény működését, dinamikáját, intenzitását a NYILVÁNOSSÁG – elsősorban a tömegkommunikáció- alapvetően befolyásolja. Főleg azért, mert a médiumok szinte minden témában képesek tömegméretűvé fokozni az eltérő társadalmi rétegek informáltságát.

A NYILVÁNOSSÁG terjedelme az alábbi tényezők függvénye:
-    egyetemes és nemzeti érdek,
-    az adott társadalom értékrendje,
-    a politikai rendszer érdeke,
-    a kormány, és más politikai szervek, pártok érdeke,
-    az egyes társadalmi rétegek, vagy kisebb érdekcsoportok érdeke.

Az informáltság mértéke alapján a közvélemény tájékozottsága nem egységes. Angelusz Róbert Almond modelljét adaptálja ehhez könyvében:
Vezetők
Elit vélemény
Figyelő közönség
Tömeg- közönség

A szakirodalmak többsége elfogadja a kommunikációs rétegződés kevésbé differenciált három szintjét is:
1.    jól informáltak: azok, akik rendszeresen figyelik a médiumok közleményeit,
2.    hírszegények: azok, akiknek kapcsolódása a média világához rendszertelen,
3.    tájékozatlanok: azok, akiknek figyelme nem a közérdekű információkra irányul.
A közvélemény tehát több szempontból is osztályozható:
1.    Kommunikációs szerkezet szerint:
-    satbil (kialakult)
-    kevésbé stabil (instabil, ingadozó)
2.    Irányultság szerint:
-    támogató
-    kritikai
-    polarizált
3.    A téma aktualitása és nyilvánossági foka szerint:
-    aktuális: nagy NYILVÁNOSSÁGÚ, élénk, erőteljes kommunikáció jellemzi,
-    lappangó, vagy látens: magas az aktualitása, mégis alacsony szintű a nyilvánossága,
-    nyugvó, vagy alvó: aktualitása és nyilvánossági foka is alacsony szintű.

Fontos megemlíteni, hogy néhány szakíró használja az érett közvélemény fogalmát. Ezt azonban egyszeri közlés nem válthatja ki. Csakis a rendszeres tájékoztatás segíti az adott esemény megismerését, széleskörű elterjedését, növeli intenzitását, meghosszabbítja élettartamát.
Minden társadalom számára létfontosságú, hogy jól kiépített tömegkommunikációs rendszerrel rendelkezzen. Az emberekben él egy lappangó érdeklődés minden téma iránt. A médiumok kötelessége, hogy kielégítsék az érdeklődést, azaz növeljék az informáltságot. Azonban a felületes tájékoztatás információhiányt okoz, ami megnehezíti a lakosság eligazodását az alapvető fontosságú társadalmi kérdésekben.
Adorno szerint a tömegkommunikációs üzenetek tartalma strukturált:
1.    Nyílt (explicit) üzenet: tudatos és általában a befogadó számára is magától értetődő,
2.    Rejtett (implicit) üzenet: nem minden esetben tudatos, értelmezése erőteljesen kontextusfüggő.
A közvélemény figyelmét még befolyásolja ezen kívül:
-    a kommunikátorok presztízse,
-    a kommunikátorok szavahihetősége,
-    a közlemények szakszerűsége.
Maga a közvélemény változása három tényezőtől függ tehát:
-    kiinduló helyzetre jellemző vélemény- megoszlástól,
-    az ún. „utánfutó hatástól” (a többséghez csatlakozunk)
-    az adott periódusban – a közlés előtt, közben és utána- lezajló egyéb eseményektől.

A NYILVÁNOS SZEREPLÉS KOMMUNIKÁCIÓS SZABÁLYAI:
A kommunikátor első gondja nem a közönsége, hanem önmaga. A félénkség legyőzése, határozott fellépés, az előnyös külső kialakítása jelenti a mások meggyőzésére irányuló első lépéseket. Arany szabály, hogy légy szeretetre méltó, teremts jó hangulatot. Mindképpen fontos, hogy ne legyen hivalkodó, hanem mindenképpen azt a hatást keltse a közönségben, hogy ő is egy közülük.
Az alapvető kommunikációs szabályok mellett fontos szerepe van a hitelességnek. A szaktudás az egyik legfontosabb presztízsnövelő tényező.
Az audiovizuális tömegkommunikáció jellegzetessége, hogy közvetíti a metakommunikációt is, ilyen értelemben életszerű, élethű és, és képes a közvetlen kommunikáció illúziójának felkeltésére.
A tömegkommunikációban azonban nincs visszajelzés, a kommunikátor szabja meg, pozícióját, általában huzamosabb ideig marad egy- egy kommunikációs összefüggésben. A kongruencia a tömegkommunikációban egészen általánosan azt jelenti, hogy mennyiben mondja hitelesen, őszintén, átéléssel, zavarmentesen a kommunikátor azt, amit mond. A rádióban minden metakommunikációt a hanggal kell kifejezni, ezért a beszéd tempója és a hang érzelmi modulációja nagyon lényeges, általában szándékosan gazdagabb, mint a valós interakciókban lenne. Eleve inkongurens az a rádiós kommunikáció, amely ezzel nem számol, és a közlés metakommunikatív tartalmát nem fokozza, hanem csak a természetes beszédtónusban marad. Inkongurens a kommunikáció akkor is, ha a beszéd akadozik, hibákat vét, lendülete meg- meg törik. Alapjában azonban az inkongruencia mindig a direkt tartalmat aláfestő megfelelő metakommunikáció hiánya.

A kongruencia mértéke különösen élesen ismerhető fel a televízióban. A kommunikátor itt minden megnyilvánulásában látható, sőt az operatőri munka még külön ki is emeli a leglényegesebb mozzanatokat, így ezek viszonya a direkt kommunikációhoz különösen szembetűnővé válik. A kongruenciának van egy magasabb foka, ha a kommunikátor egyedi, jellegzetes személyiségképét is tudja közvetíteni a metakommunikációiban megmutatkozó sajátosságok révén. Szabályszerű, nem kongruens kommunikátor nem tud karakterisztikus lenni, legfeljebb néhány tulajdonsága tűnik fel, többnyire rossz tulajdonság. Általában minél kongurensebb a kommunikátor, annál pozitívabb képet tud kelteni a hallgatók és a nézők személyiségében, ezzel sztárjellegűvé válik, és tovább fokozza a közléseinek hatékonyságát.
A kongruens viselkedés képessége fokozható, a kongruenciát zavaró személyiségproblémák csökkenthetők, így a kommunikátorok szelekcióján kívül képzésükkel és továbbképzésükkel is érdemes törődni.
A közvetlen emberi kommunikáció szemléletének legfőbb adaléka a tömegkommunikáció- különösen a televízió és a rádió- számára tehát az, hogy a kommunikátor és a néző, vagy hallgató között, annak személyiségében képletes közvetlen kommunikáció folyik, és emiatt a kommunikátor befolyásoló hatása nem csupán a verbális közléstartalmon múlik, hanem verbális viselkedésén, metakommunikációján is, közvetlenül kommunikatív viselkedésének kongruenciáján. E kongruencia nyomán alakul ki róla a kép, amely közlésének befogadását segítheti.

Milyen is a jó médiaalany?
Frappáns, a tévében, a rádióban rövidnek kell lenni, találónak, megjegyezhetően sűrítettnek és meghökkentőnek is kell lennie a közlésnek, hogy beékelődjék az agyakba, hogy könnyen és gyorsan idézhetővé váljék.
Azonban a tömegkommunikációban is fontos az adatszerűség, a tényszerűség,
Az ismertség és az újdonság együttes fontossága tehát a szakértők szerepeltetésében is fontos szempont: e kettősség a tömegkommunikáció egyetlen fontos szereplőjénél sem nélkülözhető.

AZ ÜNNEPEK SZEREPE A KÖZÖSSÉGEK ÉLETÉBEN:
Az ünnep az egyén feloldódása az egyetemességben, közös találkozás a legmélyebb érzelmekkel és eszmékkel. Számtalan hangulat érhet minket az ünnep alatt. Az ünnep a kollektív megemlékezés aktusa, hagyományokat őriz, szokásokat elevenít fel. Az ünnep csalóka, azért von ki a munkavégzés alól, hogy erőnket visszaszerezve másnap ismét eleget tehessünk. Az ünnep naptári időtartam, életünk részben a jeles napok köré szerveződik.
Az ünnep emlékezetessé teszi az egyéni és közösségi élet fordulóit. Az ünnep a közösségek erősítője. Az ünnepen jobban szeretünk. Az ünnep örömet sugároz. Az ünnep reménység, bizalom a szebb jövőben. Az ünnep megszentelt idő. Ilyenkor az idő gyorsabban telik. Az ünnep megszületik, csak akarni kell. Az ünnepben egyszerre kell jelen lennie a szemlélődésnek és a cselekvésnek.  

Kezdetben az istenek bitorolták az ünnepeket. Maszkok mögé vont arcukat nem ismerték az emberek, akik minden ünnepben távoli, titkos üzeneteket vártak, szemkápráztató csodákat. Nem tudtak mást, csak azt, hogy az istenekkel nem árt jóban lenni. Elkezdtek játszani, - úgy vélték- isteneknek tetsző szent játékokat. Nem tudjuk pontosan, hogyan találkozott egymással az ünnep és a játék, de bárhol és bármikor is nézzük a történelemben, az ünnep idejében és a térben a játék a főszereplő. Benne, ha csak jelképesen is, de feloldhatók a világ ellentétei. S ezt a feloldást igézi egy állandó vágyakozás. Legyőzni saját félelmeinket, feloldani feszültségeket, gyengeségeink, kétségeink csapdáit.
Az ember ezért teremtette meg a „szent időt”, az ünnepet, amelyben visszaidézheti az idők teljességét, az időt, amikor még az istenek a földön jártak. Így az ember az ünnepet az idő középpontjában helyezte el, hogy egyszerre mutasson az idők kezdetének és végzetének aranykorára. Az ünnepet így egy nosztalgia- és egy utópiaelem működteti.
Lovagi tornát elevenítünk fel, Walt Disney- figurákat cipelünk az ünnep „piacára”. Ott ülünk a tribünön, nézzük a „széppé” merevített néptáncműsort, és a meccsen együtt üvöltünk a többi szurkolóval. Éljen az ünnep, éljen a fesztivál, éljen a játék ideje. Minden ünnepek idejében élünk. Az ünnepek űzik velünk játékunkat.
Pedig eredetileg az ünnep a létezés kozmikus szolidaritása. Nemcsak beszél a létezésről, hanem meg is idézi azt. Felvilágosítja a létezést, hogyan kell léteznie. Az ünneplő ember a „teremtés pásztora”. Az ember, aki a hétköznapokban elkallódott, eltévelyedett dolgokat visszavezeti forrásukhoz. Ehhez a tetthez a játékot hívja segítségül.
Milyen indíttatás eredménye, hogy egy táj, egy nemzet kisebb- nagyobb közössége identitását, hagyományokhoz való kötődését cselekvő, vagy cselekvőnek vélt jelenlétét, a történelemben igyekszik megfogalmazni, s ennek a megfogalmazásnak időről időre hasonló formákat keres és talál? A nemzetközi tudományos élet fokozott figyelemmel kutatja a modern kori ünnepeknek azt a formáját, amit fesztiválnak nevezünk. Keresi benne a közösségek életének meghatározó, reprezentatív pillanatát. Szeretné feltárni azt a társadalmi minőségi szervezőerőt, amely a felkészülés, majd az ünnepi öröm megvalósításában, ebben a felfokozottságában is természetes szerepjátékban nyilatkoztatja ki magát. Vajon hogyan menti át a társadalom kisebb- nagyobb közössége a mába, az elidegenedőnek és technikainak nevezett világába a dionüszoszi ünnep üzenetét?
Azok a fesztiválok tudnak igazi emberi tartalmak hordozóivá válni, ahol nemcsak a szereplő népművészek, hanem minden jelen levő együtt énekel, és táncol, s a felfokozott hangulatban a szórakozás, az örömteremtés igazi gyakorlatára találhat.
Ma már kimondottan bennünk van az igény, hogy a különböző népek megismerhessék egymás népművészetét, s azon keresztül életét is. Az ünnepeknek akár a mikroközösségeket nézzük, akár kivetítjük egy nemzetre, mindenképpen fontos szerepe van, hiszen a mindennapoktól eltérő, valami más, nem megszokott dolog történik. Erre készülni kell, „ünneplőbe” öltözünk, nemcsak fizikailag, lelkileg is készülünk rá. Mindenképpen egy felfokozott érzelmi állapotot, nem feltétlenül eufórikus hangulatot jelent, és általában örömmel jár együtt. Akár a mikro- akár a makrokörnyzetet vizsgáljuk mindenképpen elmondható az is, hogy kohéziós erőt jelent. Hiszen az ünnep összetartója a családnak, és a nemzetnek egyaránt, kifejezi, erősíti az emberekben ezt a tudatot. Konfliktusfeloldó, vagy megelőző funkciója is lehet egy kisebb közösség életében.

Az ünnep fogalma:
Az ünnep olyan kitüntetett térben és időben zajló eseménysor, melyen a közösség önmaga megmaradását, erősödését, törekvéseinek érvényesítését szolgáló történésekről, alkalmakról, személyekről emlékezik meg.
Az ünneplőt ilyenkor általuk ideálisnak tartott, teljes a hétköznapi számára mintaadó életet élnek. Módjuk nyílik arra, hogy a legtisztább az egyetemes értékekhez hasonlítsák addigi tevékenységüket. Életük értelmére keresnek ilyenkor választ. Az érzelemmel teli különleges és közös élmények hatására önfeledt, boldog állapotba kerülnek. Életörömük megnő. Az élet értelmében és szépségében való hitük felerősödik, önmagukat és a valóságot megújítani képes teremtő erőre tesznek szert.

Hernádi Miklós: Ünneplő társadalom. 1985
Az ünnepek ideológiája: Együttműködés alakult ki a feudalizmus századaiban minden európai ország uralkodó egyháza ill. államhatalma között az ünnepek dolgában is. Az egyház állami ünnepeket is komolyan vesz, sajátjává avat, az állam pedig cserében kieszközöli az egyházi ünnepek viselkedésszabályainak betartását. Ennek jelei már az első uralkodóink törvénykezésében is fellelhetők. Az ünneptartás alattvalói hűséget nyilvánít ki, miközben a kisebb ünneplő közösségek belső összetartozását is kifejezi.  A nemzetállamok – ehhez persze az összeurópai katolicizmus térvesztése is kellett- már önálló politikai céltudattal gondozzák a lakosság ünnepkultúrájának egyes tételeit és viselkedési rendjét. A társadalom ünnepkultúrája mégsem egységes. Mindinkább elválik egymástól a hatalomból kiszorított nép ill. a hatalmat gyakorlók ünnepkultúrája. A népi ünnepkultúrának jóval nagyobb a történeti folyamatossága, mint a hivatalos ünnepkultúrának, hiszen az utóbbi gyorsan változhat, idegenuralom, államformák stb. Osztálytársadalmakban minden hivatalos ünnep hatalomigazoló-hitelesítő funkciót is ellát. Nincs tényleges hatalma annak a rendnek, amelynek ünnepeit a lakosság nem tartja.

Ünnepdefiníció Hernádi Miklós szerint „az ünneplés voltaképp annak a nyugtázása, hogy az egyén vagy a közösség élete egy bizonyos meghatározottságból átmegy valamely más meghatározottságba.”
Továbbá szerinte a hétköznapi viselkedéshez képest a relatív egyöntetűség jellemző a népi ünneplésben a viselkedés egészére nézve. A hivatalos ünneplésben pedig a viselkedés külsőségeiben nyilvánul meg az egyöntetűség A hivatalos ünneplésben kieszközlésre váró normaként jelenik meg az, ami a népi ünneplésnek magától értetődő sajátossága a résztvevők önkéntes, egybehangolt viselkedése. A hivatalos ünnepségek számára egyfajta modell a népi ünneplés, amelyet jó volna megközelíteni, azzal, hogy kiküszöbölik az egybehangolt viselkedés látszatát megzavaró tényezőket, mozzanatokat. Ám ekkor is csak látszat szerint lesz egybehangolt a résztvevők viselkedése. Külalakja lesz csak az, gondolataik nem.  
Hamvas Béla szerint az ünnep „az emberiség találkozása az isteni létben”
Ünnep és közösség: Ünnepi időszakokban az egyének élete tágabb összefüggésbe helyeződik, ’felnyílik’ a külvilág felé. Akik általában egymástól elszigetelve a munkamegosztás révén tevékenykednek, létüket most egy külső pontról, a közösség nézőpontjáról vehetik vizsgálóra.
Az ünnepi viselkedés sajátossága: Ünnepségben el kell, hogy váljon a szokásos életfolyamattól, az ünnepi lét, hogy az ünnepség teljesítse funkcióját. Az ünnepi tér felölelheti az egész társadalmat, de korlátozódhat csak egy zugára is, csak az ünnep időtartamára nyer bizonyos kitüntetettséget. Az ünnepi tér és idő kijelölése már önmagában is tevékenységek megváltoztatására sarkall.
Az ünneplés közösségi szabályozása: Az ünnepi viselkedés közösségi szabályozottságát az bizonyítja leginkább, hogy az ünnepi viselkedések messzemenően egybevágnak. Amit ebben szabadságnak nevezünk, nem más, mint szabályozottság, (ti. köteles vagyok ünnepi módon viselkedni) az hogy szívesen viselkedem–e ünnepi módon, vagy nem, nem változtat a tényen, hogy közben előírásokhoz, tilalmakhoz igazodom csakúgy, mint embertársaim. Hernádi szerint ünnepekre szükség van ahhoz, hogy érződjék, ha kell, a közösség egy irányba tudja terelni tagjainak viselkedését. Ilyen megvilágításban az ünnep a közösségi élet próbája, működőképességének bebizonyosodása. A normál élet cselekvéseinek különbözőségei az ünnepek alkalmával az eltérések felfüggesztésével, az egyforma viselkedéssel sugallják a közösség tagjainak egymásrautaltságát, összetartozását. Ugyanakkor a vagyoni és hatalmi helyzetből fakadó társadalmi különbségek ünnepi szüneteltetése, vagyis a közönséggel való egyenlőség, voltaképp mindig is jelképes volt.
Az ünnepek egyéni fontossága: Az ünneplés jelentősége, hogy a közösségből kihasítja az ünneplésben érintett egyének halmazát, másfelől pedig mindenki (kültagok is) aki a közösség tagjaként szerepelhet, aki a jelek szerint elégségesen van érintve az ünnepléstől.
„Ünnepeink nélkül kevesebbek volnánk. Elhisszük, hogy fontosak vagyunk, nemcsak a magunk számára, hanem társaink számára is. Ez a hit adja a mai ünnepeink élményszerűségét, emlékezetességét.” Hernádi.
 
A hivatalos ünnep – népi ünnep: ismérvei szembeállíthatók egymással, valójában nincs tisztán egyik vagy másik ünnep sem. Fellelhető különbségek:

HIVATALOS ÜNNEPLÉS    NÉPI ÜNNEPLÉS
Témája: ideologikus (politikai, jogi, filozófiai, művészeti    Életfolyamatba ágyazódó
Fontossága: tagoltan oszlik a társadalomban    Egyenletesen oszlik el
A részvétel indítéka: külsőbb, fölkeltebb    Belsőbb
Státus és szerepeloszlása: elkülönültebb    Kevésbé elkülönült
Tónusa: eszmei     Cselekvő
Tervezettség. Erős megtervezettség    Ad hoc tervezés
Viselkedésszabályai: rögzítettek    Íratlan szabályok
Hierarchiát erősítheti    Egyenrangúság a jellemzőbb

A hivatalos ünnepségek legtöbbször megkettőződnek, a protokollos rész vagy magát a hivatalos ünnepséget az utána következő ünnepség követ. Ezt nevezi hernádi „második félidőnek”, ami már jóval kötetlenebb az előző félidőhöz képest, gondoljunk csak a vállalatok második félidejében megtartott félhivatalos, vagy nem hivatalos vigadozásaira. Ezt és ezeket az alkalmakat látja a népi és hivatalos ünnepek közeledésének.