Az esztétika a görög aisztheszisz- észlelés, érzékelés szóból származik. Mint önálló tudomány a XVIII. században Baumgarten Aesthetica c. munkájával indult útjára. Elméleti tudomány, mely a természeti és társadalmi világkép határán áll. Elsődleges forrása  a természet (pl. szép táj, hegycsúcs). Esztétikai élményt szolgáltat továbbá az emberek egymással szembeni magatartása, az emberi munka nyomán felépülő társadalom. Az esztétikum elsődleges elemként a művészetben jelenik meg, az erről való gondolkodásban nyilvánul meg. Az esztétikum az esztétika tudomány központi kategóriája. Az esztétikum bármely formája csakis az érzékszervek közvetítésével képes hatni az ember tudatára (érzéki megjelenés törvénye).

Az esztétikai élmény kiváltóit esztétikai kategóriáknak nevezzük. Szigeti József kördiagramos rendszerének értéktengelye: szép-rút, időtengelye: tragikus-komikus. A négy csomóponti kategórián kívül esik a fenséges, groteszk, patetikus, idillikus.

A SZÉPSÉG: az első és leglényegesebb kategória. Az esztétika történet legfőbb törekvése a fogalom meghatározása volt. Platón szerint az ideák birodalmában létezik a szépség ideája, melynek minden földi szépség csak halvány visszfénye. A keresztény középkor mereven elválasztja a lelki szépséget a testi tulajdonságoktól .
Szent Ágoston a szépséget öröknek tartja, egyetlen forrása Isten.
Hegel szerint a szép az eszme testet öltése az anyagban.
Kant: szépség=az énünkben létrejövő szubjektív ítélet. Szép az, ami érdek nélkül tetszik.  Materialisták szerint a szépség a valóság tulajdonsága. A művészetben a valóság szépségének ábrázolása ölt testet.
RÚT: a szabadság fogyatékosságának érzéki megjelenítése. A műalkotás képes általa érzékeltetni a valóság szinte minden területét a természettől a rúttá vált emberi hangulatokig. TRAGIKUM: alapja a valóságos élet-halál problémája. Az ember élete során halhatatlanná akarja tenni magát, de a társadalom korlátozza halhatatlan tettei megvalósításában. A tragikum alapja az önfeláldozás.
 KOMIKUM: Platón szerint legszebb öröm a káröröm. Arisztotelész a hibát, vagy a rútságot komikusnak tartja, de csak azt amelyik nem okoz fájdalmat. Hegel a kontrasztot tartja komikusnak.
TRAGIKOMIKUM: a hős szubjektíve tragikus, objektíve komikus.
GROTESZK: a legvégletesebben ellentétes esztétikai minőségek ütközéséből születő új minőség.

Az antik társadalom fejlettsége, művészeti élet virágkora dialektikus kölcsönhatás volt az esztétikai gondolkodás és a művészet között. Platón a  világot megkettőzi. Szerinte létezik a földi világ és az érzékszerveinkkel, érzékeinkkel közvetlenül megfoghatatlan ún. ideák világa. A valódi megismerés az ideák megismerése. Mivel a látszat és a valóság ellentmondását nem tudjuk feloldani, ezért életünk illúzió. A művészet az, ami a megfoghatót ragadhatja meg. A művészet az emberi világ mimézise. Arisztotelész szerint a szép legfőbb formái a rend, arányosság, elhatároltság. E meghatározások mögött elsősorban a mérték kategóriája rejtőzik. Az önuralom jegyében lemond a túlzásokról, igazodik a polisz erkölcshöz. Nála a szépség általános élvezetet szerez. A műalkotások lényeges eleme a gyönyörködtetés. Mimézis elven ő nem a dolgok másolását értette, épp ellenkezőleg, a dolgok lényegét próbálják visszaadni. Katarzis elmélete alapján a legtökéletesebb katarzis a tragédia élvezete során jön létre.
Hellenisztikus korszak: i.e. IV. sz-ban a görög poliszok felbomlása az esztétikai gondolkodás fejlődésére is hatással volt. Az antik és keresztény esztétika között átmeneti korszak esztétája a neoplatonista Plotinosz. Esztétikájában elválasztja az anyagi jelenségeket az ideáktól. A lét legmagasabb szintje az ős-egy, az Istenség. A világi dolgok csak akkor lehetnek szépek, ha az Isteni erő rájuk vetül. Esztétikai alapkövetelménye az érzéki örömök leküzdése. Plótinosz tagadja a mértékletességet. Nála a tudás=a szépség megismerésével.

Középkor: A patrisztika – keresztény atyák tana képviselője: Augustinus. Dualitás jellemzi: állam – Isten állama, belső világ – külső világ, szemlélődés-tudás. Illumináció-megvilágosodás. A szépség forrása a harmónia. Az érzéki szépség bűnös dolog. Az anyagi világ szépségétől a lelki szépségig kell eljutni. Nincs abszolút rút, hiszen Isten teremtette a világot. A mértéktartásra helyezi a hangsúlyt, a szenvedélyt elítéli. Elutasítja a katarzist. A lélek aberrációjának tartja, ha más szenvedését kéjelegve nézzük.
Érett skolasztika: Aquinói Szt.Tamás a szépséget nem közvetlenül Istentől vezeti le. A szépség három dologból áll: 1. tökéletesség (ami fogyatékos, az csúnya) 2. kellő arány és összhang (konstancia) 3. világosság (klaritas).

Reneszánsz:. A reneszánsz a középkort felváltó új korszak, az antik világ művészete újjászületik. A mimézis-gondolat és a szép fogalmának gazdagodása következik be. Alberti úgy véli a szépség és harmónia szinoním. A természetre is a harmónia jellemző. A művésznek harmónikus művészetre kell törekednie. Leonardo esztétikai művei általában festészettani tanulmányok. A reneszánsz esztétikai tudatosság egyrészt az emberméltóság eszméjére épül, másrészt arra a meggyőződésre, hogy a művészet tulajdonképpeni feladata utánozni az egyetlen lét alapjául szolgáló anyatermészetet.

Francia klasszicizmus és felvilágosodás: a XVI. Sz. végére megtorpant a reneszánsz fejlődés. A megerősödő polgári rétegek támogatásával új udvari kultúra alakul ki, a klasszicizmus. Legjelentősebb képviselője Boileau. Esztétikai alaptörvénye: csak a szép, csak az igaz a tetsző. Széppé a szépet az igazság teszi. A drámában abszolút törvénynek veszi a cselekmény-tér-idő hármasát.

Felvilágosodás:  az öntudatára ébredt polgárság önálló ideológiájának megteremtése. A szellemi kultúra radikális megújításával előkészítik a polgári forradalmat. Diderot szerint a természet önmagában rendelkezik a szépség minőségével. A természet leglényegesebb vonása az igazság. A művész a valóságos életben keres modellt pl. kert, piac..

A német idealizmus nagy alakjai a felvilágosodás örököseinek tartották magukat. Lessing megfogalmazta a színház társadalmi funkcióját, amely az igazság mimetikus felidézése s az ebből fakadó katartikus hatás.
Kant a duális ellentétpárokat kedveli: érzékiség-ész, a természet világ: a lét (sein) ami van, ahogyan élünk, a szabadság világa (sollen) – ahogyan élnünk kellene. Az ideák azért fontosak, mert van mibe kapaszkodnunk. A szép az, ami érdek nélkül tetszik.
Goethe: Esztétikája szépség centrikus. Három művészeti módszere: 1. mimézis-természetutánzás 2. modor – a művészi ábrázolás módja. 3. stílus – a modor konkrét alkotó tevékenységben való kifejeződése.
Schiller: azt vallja, egy dolog segít igazán a játék. Az ember csak akkor ember igazán, ha játszik. A szépséggel kell játszani. A drámaművészet az ember erkölcsi felemelkedését szolgálja. A színház segít ebben.
 Hegel: az abszolút szellem híve. A művészet nem más, mint az eszme átsejlése az anyagon. A szép fogalma Hegel szerint az eszmény. Eszme és alak egységét hirdeti. Megfogalmazta az első világvége jóslatot: vége az esztétikának, vége a világnak.

Realizmus: A XIX. század közepén két irányzat alakult ki: realista irányzat, melyet az orosz forradalmi demokraták képviseltek. Belinszkij az 1930-as években munkálkodott. Eleinte hegeliánus volt. Később szembe szegült Hegellel. Esztétikájából a híres formulát ismeri el, miszerint a művészet érzéki-szemléletes formája révén különbözik az abszolút szellemnek az ember öntudatának egyéb formáitól. Ismert tétele, hogy korunk a reflexió kora, nem az eszményi szépségé. Szakít a világvége gondolattal. Szerinte az esztétika maga a realizmus elmélete, örökítse meg a valóság problémáit.
Csernisevszkij is valóságpárti. A szép egyenlő az élettel. A szenvedő nép életére gondol. A kritikai realista irodalmat eszményíti. A művészet csak sápadt visszfénye a való életnek- vallja. A művész dolga a valóság közvetítése.

Antirealista oldalon Schopenhauer a megteremtője az irányzatnak. Filozófiája az értelmet vesztett lét, a világ szükségképpen szenvedéstörténet. Lidércnyomásos álom, kusza káosz. Embertársaival szemben részvétet érez, saját szenvedését ismeri fel az idegen sorsában. Platónra hivatkozva ő is szétválasztja a művészetet és a köznapi valóságot. A művészet lényege, hogy életelixír legyen. Az antirealista oldalon belül is több irányzat volt ismert. Az esztétikai pozitivizmus Comte nevéhez fűződik. A világ megismerésének történetében három egymást követő szakaszt különböztet meg: - teológiai világkép szakasza, - metafizikai (tapasztalati úton), - pozitív világkép szakasza (az ember leírja a világot, lemond a rejtett összefüggések feltárásáról).
Eechner ez utóbbit vallotta. Foglalkozott a szép által kiváltott tetszés pszichológiai jelenségeivel. Elképzelése szerint ezen az úton eljuthatunk az összhanghoz, igazsághoz, világossághoz.
Spencert az un. biologista esztétikája tett híressé.  
Schillerhez hasonlóan nála is a játék-ösztön a kulcskategória. Szerinte nincs alkotótevékenység játék és ösztön nélkül. Taine: Miliő elmélete szerint a műalkotást három erő határozza meg: faj=biológiailag átöröklött tényezők+miliő=szociális környezet+pillanat=művészi hagyományok.

A naturalizmus szembeszegül az addigi művészeti hagyományokkal. Ide soroljuk Baudelaire-t, aki a szín esztézia (a meglévő érzékeléshez egy másiknak a társulása anélkül, hogy annak valóságos ingere lenne pl.: színes hallás) követője úgymint  Rimbaud vagy Verlaine.  Fontos esztétikai fordulat az intuíció. Az objektív valóságtól eltávolodva, a valóság mögötti titkokat kutatja a korreszpondencia elmélet. Ezeket ésszel nem lehet keresni, csak beleéléssel.
 Lipps Esztétika c. művében használja a beleélés kategóriát. Az esztétikai élvezet nem más mint a tárgyba kivetített önélvezet. Nietzche Schopenhauer tanítványának vallotta magát, így megtanulta az emberi létezést szenvedéstörténetként értelmezni. Nem tudta elfogadni az élettagadás eszményítését. Felélesztette a Dionüszoszi kultuszt, mely életeleme a mértéktelenség. Az ember dolga, hogy rejtett akaratát aktivizálja, amire a legalkalmasabb a zene.
Worringer: szerint a művész dolga az otthontalanság kifejezése. Nem a beleélő, hanem az absztrakciós ösztönnek kedvez ez a korszak. A művészet nála nem más, mint objektivált szorongás.

A XX. század jelentősebb esztétikai áramlataiban az egzisztencializmus két nagy csoportját a franciák (Camus, Sartre) és a németek (Heidegger, Jasper) képviselik. A németekre inkább filozófiai szemléletmód jellemző, a franciák pedig inkább próza centrikusak.
 Karl Jaspers a vallás és filozófia mellett a művészetben látja az egyik megismerési módot. Chiffre a költészetet helyezi előtérbe, mert nyelvi szimbólumokkal dolgozik. A művész dolga, hogy szemléltessen, intuíció útján felfogható jelképeket vonultasson fel. Heidegger a tartalom helyett a formát részesíti előnyben: a dolog a formában megjelenítendő tartalom. A műalkotás lényege: az ellenpólusok ütközése: emberi világ-isteni világ, Föld-ég, ráció-káosz. Camus: realizmus-koncepciója szerint a művész ne kötelezze el magát sehova.
 Sartre: a művészet funkciója az, hogy a kaotikus világból egy rendezett világba vezesse az embereket. Legyen a művészet az ember menedéke.

Hermeneutika=értelmezéstan. A művek értelmezésének tana.
Dilthey nevét kell kiemelni. A hermeneutikai eljárás végső célja az, hogy a szerzőt jobban megértsük, mint ő saját magát. A kulcsfogalom nála az intuíció. Abból keletkezik, hogy benne vagyunk az életben.
Groce esztétikája eklektikus. Az impresszió nem elég, a befogadónak meg kell éreznie a műalkotás belső hangját. A szépséget tartja az egyetlen hiteles esztétikai kategóriának.

A fenomenológiát Husserl alkotta meg. Szubjektív idealista elmélet. Lényege: a megismerés nem a valóságos, anyagi világra, hanem a tudatra irányul, ezért minden a világra vonatkozó és a közvetlen tapasztalatot túllépő ítélettől tartózkodni kell.
 Ingarden szerint a műalkotás létmódjára leginkább a keletkezéséből lehet következtetni. A műveket több emeletes építményekhez hasonlítja: más-más befogadóhoz szólnak.
Hartmann  azt vallja, a mű zárt világa olyan mikrokozmosz, mely része az őt magába foglaló nagyobb mikrokozmosznak. Szemben Ingardennel azt mondja, az adott mű nemcsak a kis, hanem  a nagyobb mikrokozmosz tükörképe is.

Már a XIX. században  megjelentek a művészet végét jelző jóslatok, melyeket a XX. században a frankfurti filozófiaiskola képviselői folytattak.
Adorno azt mondta, Auschwitz után nem lehet többet verset íni, vége a művészetnek. A kommerszkultúra elnyeli az értékes kultúrát.
 Walter Benjamin szerint ennyire nem tragikus a helyzet. A technikai sokszorosítás korszakával együtt kell élni. A művészet funkciója megváltozik, nem tudni mi az eredeti. Bacsó Béla  szerint napjaink esztétikai gondolkodásának alapvető jellemzője az a kettős felszabadulási törekvés, amely egyrészt az esztétikának a filozófia, másrészt a művészetnek az esztétika gyámkodása alóli felszabadulásában mutatkozik meg.

Almási Miklós anti-esztétikájában felteszi a kérdést, hogy lehet-e a XX. sz. végén egyáltalán egyetemes esztétikát írni. Válasza nem, mert az esztétikát a művészeti tudományok váltják fel. Szerinte az esztétikát lehetetlen egyetlen fogalmi keretbe foglalni. A befogadás korról-korra változó aktusai más-más képet alakítanak ki maguknak a művekről és a művészetekről. Megrendültek az alapfogalmak, de a cégtábla ugyanaz maradt: - az esztétika lemondott arról, hogy megjelölje melyek a nagy, trendmeghatározó művek. – nehézségeket okoz az európai kultúrán kívüli művészetek megértése. – a klasszikus korban a szépség volt az a természetes érté, ami köré kiépült a széptudomány.  És az illúzió már a XIX.sz. közepére összeomlott. Az alapítóatyáknak a művészet még az eszme, az Isten volt. Ez mára meghalt, az eszme megsemmisült. Ezek után az alkotás kifejezés lett, mely valamilyen módon hatott a világra vagy maga a világ kezdte utánozni. Zavart okozott a művészetek rendszerének elmélete. Radikálisan elkülönültek egyes művészetek egymástól. Nincs átjáró egyikből a másikba. Almási a mai művészet hármas univerzumáról beszél: klasszikus, avantgárd, populáris. A három univerzum különbözik egymástól, de hatással van egymásra, átfedés van közöttük.
Sík Sándor azt vallja, minden egészséges művészi nevelésnek alapja látni és hallani tanítani az embereket. Ha sikerü,l gazdagabb lelki életű fiatalok töltik meg a színház és koncerttermeket.
Földényi szerint a művészet rendkívül gazdag társadalmi tudatforma, saját világ. Ebbe a világba való belépés jelenti a művészi élményt. Ez a meghitt találkozás az élmények egész sorát hívhatja életre. Az ily módon teljesebbé váló ember másként reagál környezetére is.