A konfliktus az újkor politikai elméleteiben, mint a közösséget veszélyeztető probléma tűnt fel, a párt-frakció negatív hangsúlyt kapott, az érdeket a csoportönzéssel társították.
Beyme a konfliktus-modelleket a következők szerint tipizálta:

1. Liberális modell

Az állammetafizikával (metafizika: a dolgokat, jelenségeket egymástól függetlennek, elszigeteltnek, változatlannak, adottnak veszi), és az egységes hatalom funkciójával állította szembe a csoportérdeket.
Mai tartalma: a csoportérdekekre épülő pártpluralizmus (a világ egységét tagadó irányzat, amely szerint a világ egymástól független, önálló rendezőelvek sokaságából áll/, a mai politikai szociológiában a demokrácia alapjaként értékelik.
Lipset szerint a csoportkonfliktusok állandóan magukban hordják a társadalom dezintegrációjának /felbomlásának/ fenyegető veszélyét.
A másik veszély – amelyet már Tocqueville felismert -, hogy a társadalmi konfliktusok eltűnnek egy olyan központosított államhatalom túlnyomóvá válásával, amellyel egyetlen csoport sem képes szembeszállni.
A konfliktus a liberális modellben a politikailag alkuszerűen megoldható konfliktusként mutatkozik. Társadalmi konfliktusok a legerőteljesebben centralizált államhatalom esetében is kialakulnak, de megoldásuk NEM alku, inkább az egyoldalú döntés eredménye.
A demokráciában a konfliktusok megoldása a konszenzus /egyetértés/ alapján történik, és ennek a konszenzusnak a kulcsmechanizmusa a szavazás, nem felel meg a valóságos politikai mozgásoknak.

2. A tekintélyelvű konzervatív modell

Lényege a liberális parlamenti demokrácia kritikája és a vezető elit, valamint a tömegek szembeállítása. Hatása megerősödött a liberalizmusból való kiábrándulással.
Az elit uralkodása a megkésett fejlődéssel jellemezhető társadalmakban vált elfogadottá. Nyugaton azokban az országokban, amelyekben a leggyengébbek voltak a demokratikus tradíciók, pl. a náci Németországban. A megkésett társadalmak modernizációjának következménye a célokat kitűző, elérésüket szervező elitcsoport kialakulása, amelynek uralmi helyzetében a tekintélyelvű konzervatív modell vonásai ismerhetők fel. A konfliktusok a különböző elitcsoportok /bürokratikus elit, politikai vagy katonai elit stb./ között is létrejöttek.
A tényleges döntési folyamatok kikerültek a politikai berendezkedés polgári modelljének intézményeiből. Az elit mellett megjelenő antielit lehet korlát az uralkodó elit hatalmával szemben.

3. A szocialista vagy osztálykonfliktus modell

Az állam és a társadalom szembeállításából jut az osztálykonfliktusokig. A társadalomban az egymással szemben álló osztályok közötti konfliktusok politikai jelentőségűek. A marxista elméletben a konfliktusok léte csak az osztályokhoz kötődött, az osztály nélküli társadalom víziója egyúttal a konfliktusnélküliséget is jelentette.
A konfliktus következményei nem biztos, hogy negatívak. Marx szerint a termelőerők és a termelési viszonyok, ill. az egyes osztályok között kialakuló konfliktusok alapvető szerepet töltenek be a társadalom fejlődésében.

Konfliktus felfogások:

A biológia által befolyásolt korai szociológia a természetes kiválasztódás darwini elméletének hatására tulajdonított jelentős szerepet a konfliktusoknak a társadalomban. Később a pszichológiai szemléletnek a szociológiába való behatásával a konfliktus – egyének közötti, csoportviszonyokon belüli szociálpszichológiai megközelítése terjedt el.
Robert Merton felismerve a konfliktus normális voltát, részben, mint szerepek közötti, részben, mint vonatkoztatási csoportok közötti konfliktusokat szociológiai elméletébe is beépíti.
Lewis Coser a konfliktusnak stabilizáló és integrativ (egységes) funkciót tulajdonít, és az újabb szociológiában is megjelenik az összefüggés a társadalmi konfliktus és a társadalmi változás között.
A hatvanas években kibontakozott a konfliktus szociológiai elmélete, napjainkban megjelenik az általános konfliktuselmélet is, képviselői: Rapoport, Boulding.
A konfliktus olyan tevékenység, amelyben a résztvevő emberek vagy csoportok saját /valódi vagy vélt/ érdekeik alapján mások háttérbe szorítására, esetleg megsemmisítésére törekszenek.
Egy adott társadalom egészétől, történeti fejlődésének szakaszaitól, kulturális jellemzőitől stb. függ, hogy a konfliktus-szituációk milyen szinteken, milyen gyakorisággal jelentkeznek, és milyen feloldási módok alakulnak ki.

A konfliktus szintjei:

  1. az egyén szintjei
  2. az egyének közötti szint
  3. a csoportok szintjei
  4. a nagy rendszerek, ill. alrendszerek szintjei
  5. a társadalom osztály- és rétegtagozódásának szintjei
  6. egy adott társadalom szintjei
  7. regionális vagy globális szint.
Az egyes szinteken kialakuló konfliktusok összefügghetnek más szintek jelenségeivel és konfliktusaival, ezért egy-egy konfliktust más szintek jelenségeitől elszigetelve nem érthetünk meg. A konfliktus minden politikai jelenségben jelen van.

1. Egyéni konfliktusok:

Különböző státuszokból eredő szerepelvárások ütköznek össze, a feloldás módjai, pl. a kognitív disszonancia /megismerési zavar/, a vonatkoztatási csoport hatása, a deviancia egyes formái. Az egyén érdekei, információi és értékei közötti ellentmondások politikai konfliktusként is jelentkezhetnek, de inkább következményeiben hívja ki a társadalom konfliktuskezelő mechanizmusát.

2. Egyének közötti konfliktusok:

/szomszédsági, vevő és vásárló közötti stb./ az érdekek összeütközéséből erednek. Társadalmi jelenségek határozzák meg. Könnyen válhatnak politikaivá.

3. Csoport konfliktusok:

  • Az elsődleges vagy kiscsoportok szintjén mutatkozó konfliktusok jelentős része szerepkonfliktus /pl. nemi munkamegosztás a családban/, más részük a csoport keretében kibontakozó, ám típusát tekintve egyéni jellegű /pl. érdek konfliktus/.
  • Szervezetekben megjelenő konfliktusok a szervezeten belüli hatalmi küzdelmek nyilvánulnak meg, megjelennek döntési folyamat konfliktusaiként is.
  • Csoportok közötti konfliktusok. A kiscsoportok esetében, pl. a szervezet, a szervezetek esetében a társadalom nagy rendszerei, vagy a társadalom egésze lehet a konfliktus színtere.

4. Rendszer szintű konfliktus:

A nagy rendszerek nyitottak ezért
  • A nagy rendszerekbe a környezetből különböző, egymással szemben álló érdekviszonyokból adódó hatások kerülhetnek bele, és ezek az egyes alrendszerek között konfliktusra vezethetnek.
  • A társadalmi környezetben keletkezett konfliktusok megoldása a nagy rendszerek valamelyikének mechanizmusában történik, és ennek a működése idéz elő a mechanizmus egyes elemei között konfliktusokat. Ez könnyen következhet a politikai rendszerben, amelynek egyik funkciója a környezetben kialakult konfliktusok megoldása, de amelyben kialakult hatalmi viszonyok éppen ebben a folyamatban kerülhetnek konfliktusba egymással.
    A nagy rendszerek működéséből különösen látens vagy diszfunkcionális következményeiből a társadalom egészének szintjén alakulnak ki konfliktusok. A megoldás egyik vagy másik nagy rendszer mechanizmusában történhet.
    Az egyes nagy rendszerek között is létrejönnek konfliktusok, amelyek már a társadalom egészének szintjén is mutatkoznak. Megoldásuk - a politikailag szervezett társadalomban általában a politikai rendszer közbejöttével történik.

5. Társadalmi konfliktusok:

Egy adott társadalom szintjén megmutatkozó konfliktusok forrása a társadalom osztály- és rétegtagozódása. Az itt kialakuló konfliktusokban a termelőerők és a termelési viszonyok közti ellentmondások tükröződnek.

A konfliktusok megnyilvánulhatnak:

  • Osztályok vagy rétegek közötti harcban, ennek lehetnek spontán vagy szervezett politikai formái, gazdasági formái /pl. sztrájk/, amelyek szervezeten belüli, sőt szervezetek közötti /pl. termelőszerv. és szakszerv./ konfliktusokként is jelentkeznek.
  • Egyes osztályokat vagy rétegeket belülről érintő,
  • Egyes foglalkozási csoportok eltérő érdekeiből következő szembenállásban,
  • Generációk között, amelyek más szinteken is megnyilvánulhatnak, pl. családban,
  • Vallási alapon, pl. Írország,
  • A társadalom szintjén jelentkeznek, pl. a kulturális konfliktusok. Összetevői sokfélék lehetnek /tradicionális, megszokott, rutinná vált cselekvésmódok, normák, értékek és az újonnan mutatkozó jelenségek ellentéte stb./
    A társadalom szintjén keletkezett konfliktusok feloldása gyakran a nagy rendszerek /különösen a politikai rendszer/ mechanizmusában történik.

6. Globális konfliktusok:

Gyakorisága emelkedő tendenciát mutat, összetettségük fokozódik.
A globális hatású konfliktust eredményező tényezők:
  1. a gazdasági érdekek szerepe
    • egyes országok érdekeinek eltérése
    • multinacionális vállalatok tevékenysége
    • a fejlett és fejlődő világ - Észak és Dél ellentéte
    • a regionális különbségek
    • a modernizációs folyamatokból adódó külső és belső ellentmondások stb.
  2. az ideológiai tényezők jelentősége - e tényezők másfajta érdekek - gazdaságiak, nagyhatalmi törekvések elfedését szolgálják, bár önálló szerepük is van.
  3. a globális szinten jelentkező konfliktusok belső társadalmi /gazdasági vagy politikai/ összefüggéseinek fontossága.
    A konfliktusok új forrása, pl. a természeti környezet világméretű leromlása /pl. vizek szennyeződése, savas eső/.
    A konfliktusok tipizálása nem csupán szintek szerint lehetséges.
A konfliktus kontinuum jellegét /folytonos, megszakítatlan/ hangoztató kutatók, pl. különbséget tesznek konfliktus:
  1. személyes és
  2. személytelen /pl. háború/ jellege,
  3. puszta vita és az
  4. erőszak alkalmazása,
  5. az ellenfél fizikai megsemmisítésére való törekvés szerint.
Mások annak megfelelően alkotnak típusokat, hogy a konfliktus preferenciák között, érdekek összeütközésében vagy az alapvető érdekek szembenállásában mutatkozik meg.

A konfliktus funkcionális összefüggései:

Azok az elméletek, amelyek elfogadják a konfliktust, mint a társadalom normális jelenségét, különbözhetnek abból a szempontból, hogy:
  1. A konfliktust csupán az integráció /összegződés, egységesülés/ eszközének tekintik, azaz mindenfajta konfliktus feloldása az adott rendszer egyensúlyához vezető érdekegyeztetés, kompromisszumok útján lehetséges.
  2. A konfliktusok különböző formáit megkülönböztetve egyeseket feloldhatatlannak látnak, helyet adnak a konfliktusok megoldásában a polarizációnak /ellentétes álláspontok vagy csoportok kialakulása/, amely az egyik fél teljes háttérbe szorulásával, esetleg eltűnésével járhat.
A konfliktusok között a preferenciák /kivétel, előny, kedvezmény/, az érdekek és az alapvető értékek összeütközése alapján különbséget tevő elmélet szerint a megoldás a konfliktusok redukciója /csökkentés, korlátozás/, azaz a nyílt összeütközést produkáló, konfliktusnak érdekkonfliktussá alakítása, versennyé változtatása, viták szintjére süllyesztése, ahol már lehetséges a kooperáció /együttműködés/ kialakítása.

A marxista társadalom-elméletben az osztályok közötti konfliktus antagonisztikus /kibékíthetetlen/ jelleggel merült fel, feloldása a szemben álló osztályok egyikének a megszüntetése. E folyamat kialakítaná a konfliktusmentes társadalmat.
Marx elsősorban az antagonisztikus szembenállást hangsúlyozta és kevéssé foglalkozott más típusú konfliktusokkal, úgy tűnhetett, hogy a kifejlett kommunista társadalom - politikai jellegű - konfliktusoktól mentes.
Ennek elméleti alapja kettős félreértésen alapul:
  1. hogy minden konfliktus politikai jellegű
  2. hogy politikai jellegű konfliktus csak az antagonisztikus osztályok szembenállásából adódhat.

A konfliktus funkciói:

  1. Hozzájárulás a társadalmilag szükséges egyensúlyhelyzet kialakításához. Minden egyensúlyhelyzet csak viszonylagos és időleges, belőle újabb konfliktusok keletkeznek és várnak megoldásra. Tehát az egyensúly folyton keletkező és megszűnő konfliktusok sorozatára épül.
  2. Az érdek-összeütközések felszínre hozásával, tudatos kezelésük lehetőségeinek megteremtésével a szükséges változások jelzésével közreműködés a társ. fejlődésének biztosításában.
  3. Hozzájárulás a konfliktus. feloldása révén a korábbi értékek és normák megerősítéséhez.
  4. Hozzájárulás az adott egységen belül a tagok lojalitásának fokozásához.
    A konfliktusoknak is vannak diszfunkcionális következményei, amelyek a funkcionális következményeknél nagyobb súllyal is jelentkezhetnek, pl. nem mindig fokozza egy háborús konfliktus a társ. integrációját.

Konfliktuskezelés:

A konfliktus jelentőségének felismerése és társadalmi összefüggéseinek feltárása szükséges ahhoz, hogy kezelésének tudatossága fokozódjon, csökkenjenek diszfunkcionális következményei.

A konfliktus feltárása:

Ha a konfliktus rejtve maradnak, /látens/ rejtett módon befolyásolják a politikát, diszfunkcionális következményeik fokozódhatnak. Minden politikai rendszerben előfordul, hogy feltárt konfliktusokat a nyilvánosság elől elzárva kezelik.
Egyes politikai kultúrák kevéssé alkalmasak a konfliktus eltűrésére, nyilvános kezelésére, ha igen, akkor elsősorban büntetőjogi eszközöket használnak.
Másutt tradicionálisan botrányra vezet, sőt az adott kormányzat vagy egyes tagjainak bukását eredményezheti, ha zárt ajtók mögött megoldott konfliktusnak tisztességtelen módon való kezelése napvilágra kerül.
A konfliktus kezelése a társ. számára is megfogadható módon akkor történik, ha a konfliktus vitában manifesztálódik /érvényesül/: vagyis a konfliktussal érintettek saját érdekeiket tükröző álláspontjukat megfogalmazhatják
  1. a teljes nyilvánosság előtt, pl. tömegközlési eszközök segítségével
  2. korlátozott nyilvánosság előtt, pl. egy szervezetben
  3. nyilvánosság elől elzártan, pl. szűk körű vezető testületben.
Valamennyi megoldásnak lehetnek előnyei, de hátrányai is.

Konfliktus-feloldás kompromisszummal /kölcsönös engedménnyel/:

Az érdekek egyeztetése történik, alkufolyamatban, amelynek eredménye a kompromisszum, azaz kölcsönös engedmények útján létrejött megegyezés, pl. 1867-es kiegyezés.
A politika ilyen kiegyezésekből áll, a szemben álló felek ritkán érvényesíthetik saját érdekeiket kitüntetett módon. A kompromisszumok morális /erkölcsi/ elitélése csak a felszínen jelentkezik morális ítéletként a valóságban egy másfajta politikai érdekre vagy elgondolásra alapított politikai ítélet.

Konfliktus-feloldás konszenzussal /egyetértéssel/:

A konszenzust, azaz megegyezést általában nem kíséri ilyen morális értékítélet. Cicero a consensus iurist, azaz a jogban való megegyezést a köztársaság léte és fennmaradása feltételének tekintette, így a konszenzus kifejezés történetileg az állam fennmaradásának és működésének egyik tényezőjeként értékelhető.

A konszenzus, mint a konfliktusok megoldásának eszköze a polgári demokráciával vált karakterisztikussá /jellemzővé/, különösen Tocqueville nyomán, így használja a mai polgári politikai szociológia is.
A konszenzus kialakításának mechanizmusa sokféle lehet. A tömegközlési eszközöknek, a propagandának, a különböző csoportok és szervezetek közötti /és belüli alku folyamatának szerepe mellett nem elhanyagolható a tudatosan meg nem nyilvánuló tömeg látens magatartása sem, amely egyes tények ellenében hajlandó elfogadni, vagy eltűrni másokat is.
A konszenzus létrejöttében vagy a társadalmi konszenzusra való készségében jelentős szerepet játszik a tradíció a nem tradicionális társadalmakban is.
A tradicionálisan legitimnek /törvényesnek/ tartott módón beterjesztett megoldások általában gyakrabban számíthatnak elfogadásra, más esetben viszont – amidőn a társ. előtt nyilvánvaló a változás szükségessége – éppen a tradicionális módon prezentált vagy a tradiciókat szemmel láthatóan nem érintő megoldásokat utasítják el.