A jog mint társadalmi jelenség

A jogelméleti gondolkodás mára már meghaladta a „kell” és a „van” elemének elválasztását a jogi szabályozásra vonatkozóan. G. Jellinek szerint az emberek követik a tényszerűen általánosan kialakult magatartásokat, s többnyire igazoltnak is látják követését, pusztán meglétükből következően. A jog, mint norma társadalmi jelenség. Mindebből azonban további következmények is adódnak.
  1. Mindenekelőtt megállapítható, hogy az emberi magatartásra nemcsak a jogi szabályozás hat, így a jogi norma magatartássá való alakulásának több feltétele van. Általánosíthatóan megállapítható, hogy a jogi jelenség tulajdonképpen mindig más társadalmi jelenségekkel együtt mutatkozik. Csak formailag, de nem tartalmilag választható el tőlük.
  2. A jognak, mint társadalmi jelenségnek egyik ilyen aspektusa szerepmeghatározó jellege. Ez azt jelenti, hogy a jog alakítja ki a társadalomban meglévő különböző státuszpozícióhoz fűződő szerepelvárásoknak legalább egy részét, s e státuszpozíciókkal összefüggően állapít meg jogokat és kötelezettségeket. A jogi szabályozás mindig más társadalmi jelenségek által befolyásoltan működik. A kizárólag a jog által létrehozott szervezet alapszabályai és működési szabályai is emberi magatartásokon keresztül valósulnak meg. A társadalmi valóságban tehát egyetlen jogintézmény sem áll fenn vagy működik pusztán jogszabályok révén, még akkor sem, ha ezek lényegi vonásait a jog szabályozza.
  3. A jog társadalmi jelenségként magában foglalja az igazságosság problémáját is. Az igazságosságnak mint értékeken alapuló véleménynek a differenciált volta nehézzé is teszi a jogra való alkalmazását, ha csak nem fogadjuk el Hobbes véleményét, amely szerint „semmiféle törvény nem lehet igazságtalan”. A jogfilozófusok egy része megpróbálja összetevőire bontani a fogalmat. Az egyenlőség fogalmából indul ki Perelman is, aki szerint az igazságosság az az elv, amely szerint ugyanazon létkategóriához tartozó elemeket ugyanazon a módon kell kezelni. Az igazságosság tartalmilag két alapelvből áll. Az első : minden személynek egyenlő joga van a másokéval összeegyeztethető legkiterjedtebb alapszabadságra. Másodszor: a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeknek kell úgy alakulniuk, hogy egyrészt (a) okkal várhassuk, hogy előnyösek mindenkinek, másrészt (b) olyan tisztségekhez és hivatalokhoz kapcsolódjanak, amelyek mindenki előtt nyitva állnak.

A jog funkciói

A jog funkcióinak alakulása történetileg változó, így csak történeti vizsgálatokkal érthető meg. A társadalmi környezet folyamatosan változik. Karl Renner osztrák jogszociológus azt vizsgálta, hogyan hatnak a gazdasági és a társadalmi változások a jog, az egyes jogintézmények funkcióinak alakulására, anélkül, hogy becikkelyezett, normatív szövegük megváltozna.
A jog nem elsődleges mozgatója a társadalmi változásoknak, hanem válaszol a társadalom „méhében” már megtörtént változásra. Ám mégis eszközként használja a jogot a társadalom, s ez a jog társadalmi funkciója, amely változik a normatartalom állandósága ellenére is.
Llewellynfoglalta össze a jog funkcióit. Abból indult ki, hogy a jog alapfunkciója a társadalom túlélésének biztosítása, azaz:
  • a zavart keltő esetek kezelése
  • a viselkedések és várakozások preventív orientálása a zavar kikerülésére
  • intézmények „alkotmányszerű” megteremtése és elrendezése
  • a csoport vagy társadalom szervezeti hálójának működése útmutatást biztosít az egész jogrend és a társadalom változására
Hoebel: a jogot a teljes környezettel együtt kell tanulmányozni, mert az a „kulturális anyaméhből” elszakítva érthetetlen.

A jog integratív funkciója

A jog általánosan elismert funkciója a társadalom normális életéhez szükséges rend és biztonság kialakítása és fenntartása. A modern jogszociológia szerint az integratív funkció arra szolgál, hogy csökkentse a konfliktust eredményezhető tényezőket. Bredemeier hozzátette, hogy a jog ezt a funkciót a konfliktusok megoldásán keresztül látja el, s így összhangot teremt a társadalomban. Werner Maihofer pedig egyenesen ezt látta a jog legfontosabb funkciójának, hogy annak legfontosabb eredménye a megsértett jogrend esetében a szankció alkalmazásával a normatív várakozások hitelének visszaállítása. A politikailag szervezett társadalomban  a politikai integráció megléte, foka és sajátosságai jelentős mértékben kondicionálják a jog integratív funkciójának alakulását.
Magyarországon egyetlen értékrend sem alakulhatott zavartalanul és megszakítások nélkül, hanem a jog maga is ellentmondásossá vált. A második világháború után  a jogfejlődés alapelveit megsértő jogszabályok inkább értékzavart eredményezett, mint a társadalom integrációját.

A jog „konfliktusmegoldó” funkciója

A jog második funkciója  az állampolgárok és a szervezetek egymás közti, valamint az államhoz fűződő kapcsolatainak alakításában és az e kapcsolatokból adódó konfliktusok megoldásában való közrehatás. A társadalomban a konfliktus normális jelenség. A társadalom ezeket a konfliktusokat mechanizmusok segítségével kezeli.  A konfliktust termelő viszonyok, feszültségek ugyan elvileg megszüntethetők, alakíthatók, de egyrészt az ilyen tudatos tevékenység viszonylag ritkán sikeres, másrészt újabb konfliktusokat szülhet. A társadalom normatív várakozásai közt kiemelkedő jelentőségű a jogi szabályozás. A jogi szabályozás egyrészt a konfliktusok és viták kezelésének egyik eszköze, másrészt a konfliktusok és viták egyik társadalmi forrása. A konfliktusok és a viták kezelésére a jogi rendszer legfontosabb szervezete a bíróság. A konfliktusmegoldásra történetileg strukturális szempontból két különböző típus alakult ki:
  • a felek közvetlen tárgyalása útján való megegyezése
  • harmadik személy bevonása a konfliktusmegoldásba
  • bizonyos esetekben a felek választására nincs lehetőség, kötelezően kell harmadik személyhez vagy szervezethez fordulniuk
A jognak a konfliktus megoldásában való részvétele tehát nem jelenti a konfliktusok megoldásának monopolizálását  a jog által. Sem a jog, sem pedig a bíróság nem áll egyedül a konfliktusok harmadik személy közbejöttével való megoldásának társadalmi mechanizmusában. Ezeket a megoldási mechanizmusokat Thorstain Eckhoff norvég jogszociológus a következőképpen csoportosította:
  • közvetítés
  • bíráskodás
  • igazgatási döntés
A konfliktusok megoldása funkcionális jellegű abból a szempontból, hogy a döntés megerősíti az elfogadott normák érvényességét, így hozzájárul hatékonyságukhoz. Ha azonban a döntésekbe, elsősorban a bírói döntésekbe vetett bizalom megrendül, akkor a jog konfliktusmegoldó funkciója diszfunkcionális elemekkel telítődve, diszfunkcionálissá válik az integratív funkcióra vonatkozóan is.

A jog társadalomalakító funkciója

A jog harmadik funkciója a társadalom tudatos alakításában, tervezésében, a társadalom különböző folyamatainak „szervezésében”, igazgatásában való közreműködés. A társadalom alakításának tervezése csak a legújabb idők terméke. Első prófétája Rousseau volt. Ez a funkció már a tőkés társadalomban kibontakozott, a 30-as évek gazdasági világválságból való kijutás programjában tovább erősödött,  a második vh. után a „jóléti társadalmak” kifejlődésével általánossá vált. Napjainkban a fejlett társadalmakban bekövetkezett változások is -legkifejezettebben az Európai Unióban- fenntartják a jog e funkcióját, bár ott is megjelent a kiábrándulás abból, hogy lehetséges a társadalmi viszonyok alakítása jogi eszközökkel. A jog e funkciójának kiteljesedése mindenképpen változásokat idézett elő a jogi gondolkodásban, a jogi jelenségekben is. E változásokból 3 lényeges problémát kell kiemelnünk:

  1. Meddig mehet el a jog a társadalom tudatos irányításának szolgálatában?
  2. Milyen mértékben képes a jog a társadalom gazdasági-társadalmi viszonyainak alakítására?
  3. A jog társadalomalakító funkciójának kiteljesedésével bekövetkezett-e valamilyen változás a jogi jelenségekben?
  4. A jog társadalomalakító funkciójának kibontakozása járt-e diszfunkcionális következményekkel?

  1. A kérdés kétféleképpen is megfogalmazható. Mindenekelőtt úgy, ahogyan az a jogszociológia keletkezésének idején felmerült, azaz szembekerülhet-e a jog a társadalom irányítása kapcsán olyan hagyományos jogelvekkel, mint például a liberális tartalmú emberi és állampolgári jogok. A jogszociológia már ekkor felismerte, hogy az egyik alternatíva követhetetlen, a társadalom fejlődése nem alakulhat kizárólag a szabályozatlan verseny következményeinek megfelelően, mert az így felerősödő irracionális tényezők gazdasági, morális, politikai hatása a társadalom egészét veszélyeztetné. Később világossá váltak a másik alternatíva végzetessé váló veszélyei is. Kialakultak ugyan kompromisszumot jelentő elképzelések is, ezek azonban a gyakorlatban nem bizonyultak megfelelőeknek. Ebből az ellentmondásos kettősségből azonban napjainkban a jog „mindenhatóságának” feltételezése is visszavonulóban van.
  2. Az alapvető tényező természetesen az, hogy egyáltalán mennyire képes az ember a társadalmi-történeti folyamatok befolyásolására. Eredendően hibás gazdasági, vagy társadalmi politikát a jog közbejöttével sem lehet hatékonyabbá tenni. A jogi forma önmagában nem alkalmas a tartalmilag hibás társadalomirányítási döntések korrigálására.
  3. Megállapítható, hogy a társadalomirányítással kapcsolatos jogszabályok jelentős része nem az emberek, hanem a szervezetek magatartását szabályozza. A korábbi jogi szabályozás összetételéhez képest ez jelentős változás. Igaz ugyan, hogy végső soron a szervezetekhez címzett jogszabály is az egyénekhez jut el. Ám nagy különbség van a közvetlenül az egyénekhez és a csupán közvetve hozzájuk szóló jogszabály realizálódásának mechanizmusában. Ebből 3 sajátosság következik:
    • ezeknek az egyéneknek mindenekelőtt ismerniük kell a jogszabályt
    • a szervezeti struktúrának megfelelően koordinálni kell magatartásukat
    • a szervezetben mutatkozó társadalmi jelenségek, valamint az egyén és a szervezet közvetlen kapcsolatából adódó hatások kondicionálják a szervezet hatását a jogszabálynak megfelelő cselekvés vonatkozásában is.
    Összefoglalva: a szervezethez szóló jogszabályoknak a szervezet tagja magatartásában való érvényesülését a szervezeti jelenségek befolyásolják.
  4. Az egykori központi tervutasításos rendszer kiépítése és működése szükségképpen erősítette a jog tervező, szervező és irányító funkciójának jelentőségét. Nem figyelt a reakciókra, így e funkció túlzott megerősödése a diszfunkcionális következmények sokaságával járt. Ezek a következmények:
    • a politikai irányítás a valóságtól távol álló eszmerendszernek megfelelően kívánta formálni a gazdaságot. Ez a gyakorlatban megszüntette a gazdaság szférájának autonóm mozgását. Ezzel a gazdálkodást közigazgatási tevékenység helyettesítette, mellyel szükségszerűen együtt jár a jogi szabályozás növekedése.
    • a közigazgatási szervezet túlméretezettsége, tevékenysége súlyának növekedése
    • a normatív szituáció torzulása. Ha a környezet nyomása elég erős, akkor a normatív szituációt alkotó szabályozás hatása gyengül, a cselekvő kikerüli a szabályozókat, vagy azok egy részét. Ha ez a kikerülés társadalmilag általánossá válik, akkor további diszfunkcionális jelenség mutatkozik: a jog bizonytalansága.
A rendszerváltozást követő években a fent leírt jelenségek többé-kevésbé fennmaradtak. Az átalakítás és a gazdasági válsághelyzet együttes kezelésének kényszere a normatív szituációt még inkább ellentmondásossá „fejlesztette”.